Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-30 / 5. szám
Netkacsov elvtárs, Agocs Vilmos, az SZLKP JB ideológiai titkárával (jobbról) figyelemmel kíséri a programot * EGY FALU HARMINC ÉVE Nemrég készült el a községben az óvoda. A gyerekek csak azt sajnálják, hogy nem tudnak hol szánkózni, mert falujuk lapos helyen fekszik — Ezerkilencszáznegyvennégy ősze rendkívül esős volt, — emlékezik 5kultéty József Ipefské Predmostie (Ipolyhidvég) nyolcvanhat éves lakosa. — A sok Sső bőven táplálta az Ipolyt ' vízzel, mely a község mellet viszi tovább a Duna felé Közép-Szlovákia déli részének vizét. A kanyargós meder szűknek bizonyult. így a viz elöntötte a környező réteket, mezőket. Mégsem ez volt akkor a legemlékezetesebb, ami nyomott hagyott az emberek életében. Ipolyhídvég lakosságát az Ipoly zavaros vizénél is jobban fenyegette az egyre közeledő front kegyetlen, mindent elsöprő tüze, a rettegés. A községben nagyrészt öregek, asszonyok és gyerekek tartózkodtak. A férfiak bevonultak. Közülük sokan soha többé nem tértek vissza. A kegyetlen háború áldozatai lettek. — 1944 december elején már jól lehetett hallani a közelgő front fegyverzaját — pergeti vissza az emlékezést Skultéty bácsi. A község lakói, akik szinte ki sem merészkedtek a búvóhelyekről, nem sokat tudtak a front alakulásáról. De a faluban állomásozó német csapatok viselkedése is elárulta, hogy valami nincs „rend-I TÁJKÉP és HAGYOMÁNY Bodrogköznek ezen a részén olyan kedvesen hullámzik a vidék, mint fiatal asszonyok ajkán a nevetés. A dombok szelídek s lankáikon édes duhaj borok teremnek. A falvak is csak megpihennek a tájban, domboldalakon vagy laposokon, s aztán tovább folytatódik a táj játékos hullámvonalainak végtelen sokasága. Valaha itt sokkal több volt az erdő s még több a lápos, mocsaras, zsombékos terület. Ennek a népnek szívós becsületes munkája hódította el a területet a természettől a kenyér számára. A lápos területeknek csak emlékük maradt meg, még néhány kisebb tó, a babonás hírű Ordöngős, a pogány nevű Korcsa, s ki tudná felsorolni a jelentéktelenebbeket, melyeknek már nevük sincs... г. Ez valódi megtörtént dolog vót. A Bukó tanyáján, igaz már régen nem laknak ottan, szét is van bontva az a tanya, emlékszek rá, olyan tizenöttizenhat éves lehettem, amikor elgyöttek oda a vadászok, s ott kapáltuk a krumplit, hogy menjünk segíteni harcsákolni, hajtani — mentek kacsázni úgy este fele. Ugye, nagy tavak vótak a határban, mindenütt nádasok, sások. Hát elmentünk velek ketten, én, meg a bátyám. Szomotor fele, Őrös alatt, ott mindenütt azokat a részeket megjártuk. A kacsák meg gyüttek, mi meg villanylámpával világítottunk rájuk, ük meg úgy lűttek, mert a kacsa azt hiszi a fényre, hogy víz. A fényt ha meglátja a kacsa... (a víz úgy világít mint a fény éjszaka) vagy harminc darab kacsát lelűttek, nekünk meg azt cipelni kellett. Nahát, mikor megvacsoráztak, induljunk, azt mondják, Fekete Sándornál Őrösbe. Hát gyöttünk visszafele gyalog, hogy ne kelljen körülmenni, gyöttünk mi a Korcsának. Kérdezték, tudunk-e csónakot hajtani. Hát hogyne, bátyám azt mondja, hogyne — én áthordom magukat. Legyöttünk a Korcsa partra, olyan kis csónak vót, olyan kis halászcsónak csak egyesével lehetett átmenni, egy beleült a másik meg hajtotta. A bátyám belement a csónakba és utána ment a pap, hát alig mentek be húsz métert, egyszerre csak lötyög a hajó. Azt mondja a pap — mi van ezzel ecsém, hogy hajtod, kiborítod! Azt mondja — én nem csinálok semmit, én hajtom rendesen. Hajtsad viszsza — azt mondja — hát feldülünk, nem tudói te evezni. Kihajtottak vissza, megszűnt a víznek' a lebegése, nem történt semmi. Hát azt mondja, nem tudunk átmenni, nem tud evezni ez a gyerek. Megpróbálta a másik vadász a „Dőci", azt mondja, menjünk ketten, majd én tudok. Csak lebeg megint a csónak a vizen, nem tudtak menni. Nem vót se szél, semmi, semmi hullámzás. Egyszer egy fény kigyúlt a vizen, azt mondom, tessék csak odafigyelni mi van ott, mondom, ott az ördög a vizen, az inzsellér. Azt mondja az a pap: No, ezt megnézzük közelrül. Ahogy mentünk felfele, úgy húzódott lefele, ahogy gyöttünk vissza, úgy gyött utánunk. Azt mondja a pap, no még ilyet se láttam. Vót itt a bacsónak két fia, azok ördöngősök vótak. Begyöttek a faluba bálba és összegyüttek egy jón miatt, s hogy mentek haza, hát a csónakba összeverekedtek és egyik a másikát a vízbe fojtotta, mind a kettő belehót. Azóta ördöngős az a víz. Ott akár milyen tiszta idő legyen, ott nem lehet átmenni.. A táj felett, a mocsaras vidéken gyakran jelenhetett meg régen a lidércfény, amit itt „inzsellérnek" hívtak. „Egyszer kint vagyunk a ház előtt, mi kint laktunk a faluból egy olyan földkunyhóba, mert abba az időbe nem lehetett úgy építeni, mint máma. Megyünk mi ki úgy este, néztük mi az inzsellért a szomszéd fiúkkal. Ügy hívtuk, hogy inzsellér, mert az mindig futkározott. Hát az öregem azt mesélte nekünk, hogy ez egy nyughatatlan mérnök, mert az életében mért, mért nem tudott nyugodni, mikor meghót, folytatta, merthogy nem végezte be a munkáját és ilyenkor jár a határba és mér. Hát úgy is vót, az egyik helyen kigyulladt, majd a másikon gyúlt ki, mindig így szaladgált. Hát mi gyerekek úgy elkezdtünk füttyengetni néki. Bizony egyszer belökött a kunyhóba a fény. Oda suhant, arra elsuhant, és olyan félelmet hozott az emberre, na. Beugrottunk mind a kunyhóba, beestünk." A falu Kisgéres, lapos részen terül el. Csak a pincék, a jellegzetes „pincefalu'' van a hegyen, pontosabban a hegy belsejében. Innen nyárfasor takarja a falut, csak a templomtorony meredez a sudár fák közti résen. A toronyórán a mutatók mindig ugyanazt az Időt mutatják, pedig nem a szerkezet romlott el, mert ilyen sosem volt, az óra úgy van ráfestve a torony vakolatára. A falu új részén, az „Oncsa" előtt két gémeskút, arrább a fák közé gulya menekült a hűvösbe, a tikkasztó déli nap elől. „Még ez nálunk történt odahaza Pólyányban a bátyámmal. Dógozott egész nap a lúval. Gyönyörű szép piros lú vót mind a kettő. Este hazagyött (ő lakott az első házba, mink meg a hátsóba), mikor az istrángot leraggati a lovakról, akkor az egyik ide dűlt a másik oda. De még eggyet se rúgott. Megdöglött mind a két lova. A tehenek kint vótak, mert nyári időszakba vót, este hazagyönnek, nohát, most a lovat ki kell vinni a dögtérre, mert az így szokás. Elhitte a szomszédot, feltettük a szekérre nagy keservesen a két lovat és kivittük. Reggel mennek az ólba, az egyik tehen itt eldülve, megdögölve, a másik ott. Hát mi van itt, mi van itt, mi van ittl Nem tudta senki. Rá egy hét múlva a bátyám vett megint két lovat. Hallotta ü aztat, hogy Ungvár mellett vót egy falu és hogy van ott egy olyan tudós ember, aki tudja, mit kell az ilyesmikkel csinálni. Hát elmentünk. Nem kellett be se menni, az ember ott állt. No, jó reggelt, jó reggelt — mert éjcaka egy órakor indultunk el. Hogy ük mit beszéltek, mit nem (én még csak pulya vótam) én csak annyit hallottam; hogy azt mondja a bátyámnak: Menjen haza Kis bácsi, mire otthon lesz, én is ott leszek. El akartuk vinni szekérrel. Nem kell vinni engem szekérrel. Ne féljen maga azon. Mire maga ott lesz, én is ott leszek. Ügy is vót, hát esetleg egy negyedórát kellett várni. Azt mondja, hogy hát ki magának itt a haragosa. Nekem nincs senki, azt mondja (a bátyám). Nincsen? Dehogy nincs, azt mondja, akkor magával ezt a kárt nem tette vóna meg. Elég az hozzá, hogy azt mondja: Egy embert állítson le a kert ajtójába, egyet meg a kapuba. De megmondta a két illetőnek, hogy ha kertrül gyön fel az az illető, a fődre le ne nyúljon, hogy valami kis forgácsot vagy lomot felvegyen, aki a kapunál vót annak is megmondta, ü meg bement az ólba.
