Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-10-16 / 41-42. szám
lŰíGYeZ Keaves Károly bácsi! Arról panaszkodik levelében, hogy férjezett, családos lánya hovatovább szigorúbban gyámkodik ön lölött, egy lépést sem tehet a tudta nélkül, s most, hogy megtudta, hogy apróhirdetés útján élettársat keres, még a leveleit is lölbontja. „A lányom hallani sem akar arról, hogy újra nősüljek. Hetvenéves özvegyember vagyok, amúgy jól bírom magamat, de már nem annyira, hogy olyan rendben tartsam a háztartásomat és a kiskertet, mint ahogy kellene. Meg a nagy magány is láj, vágyódom élettárs után. A lányom azt mondja, adjam el a kis házamat és költözzek hozzájuk. De ezt én nem teszem meg, mert meg akarom őrizni a függetlenségemet. Viszont azt mondja, ha megnősülök, többet nem szól hozzám. Mit csináljak hát, hiszen nagyon szeretem a gyermekemet, de Így egyedül nagyon szomorú az életem , .." Nem ön az egyetlen, aki fölött idős korára kéretlenül és szükségtelenül gyámkodni akarnak a gyermekei, s az sem ritka et, hogy nem értenek egyet a magára aradt szülő nősülési szándékával. Az ön lánya családanya, amellett állásban is van, világos, hogy nem láthatja el még az ön háztartását is. Az lenne a helyes, ha még ö biztatná magát arra, hogy keressen magához való feleséget, ön egészséges, aránylag jó erőben is van, tehát egészen természetes, hogy élettársra vágyik. Lánya véleménye, hogy ebben a korban már „csúfság" asszonyt hozni a házba, nagyonnagyon téves, sőt túlzás nélkül mondhatom, hogy földhözragadt álláspont. Tartson ki szándéka mellett, s magyarázza meg lányának, hogy az egyébként egészséges idős ember számára a magány, a társtalanság jelenti a legnagyobb veszélyt. Az öregkori neurózisoknak legtöbbnyire ez az oka. És a házasságkötés nem csupán a fiatalok kiváltsága. Lánya ajánlata, hogy adja el a házát és kiskertjét, ugyancsak meggondolatlan javaslat, hiszen a legtöbb idős ember, ha kiszakítják megszokott környezetéből, otthonából, amelyet hosszú évek fáradságos munkájával teremtett, s amelynek minden darabja a szivéhez nőtt, — elveszti a lába alól a ta•t, úgy érzi, öreg napjaira szinte földönlóvá lett és nagyon hamar belebetegszik. Meg aztán az Nadja el a házát és költözzék hozzánk“ majdnem minden esetben önző szándékot takar, s ne haragudjék, de lányánál is ezt feltételezem. Nem egy szülő vált gyermeke harácsolásának áldozatává, készpénznek véve az Ígéretet, hogy „a drága papa (vagy mama) majd nálunk lakik, mindene meglesz, még a gondolatát is lesni fogjuk“. És a legtöbbször mi a vége о sok szép szónak? Az utolsó lehel létéig önfeláldozó szülőt gyermekei egymáshoz küldözgetik, vagy egyszerűen némi utánjárással, egy kis protekcióval vagy tapintatosan átnyújtott borítékkal „bejuttatják“ valamilyen szociális otthonba, azt se bánva, ha az az ország másik csücskében van. Kétszeresen is erkölcstelen viselkedés, egyfelől a szülővel, másfelől a társadalommal szemben, hiszen az egyébként szociális otthonra valójában nem rászorult szülő ilyen módon elvesz egy helyet attól, aki erre a társadalmi gondoskodásra valóban rászorul. ön gyermekével szemben teljesítette szülői kötelességét senki sem tilthatja meg, hogy megnősüljön. Nemcsak joga van hozzá, hanem kifejezetten ajánlatos mind egészségének, mind lelki nyugalma megóvásának érdekében. ló egészséget és még sok derűs évet kíván EMKÖZT Harmincegy éves, 170 cm magas, barna, szakmunkás, legényember vagyok. Falun élek szüleimmel együtt. 28— 30 éves becsületes, szolid lánnyal megismerkednék, aki szintén boldog családi életre vágyik. Őszinte lány levelét »Lila orgonák* jeligére várom. Fényképes levelek előnyben. Tizennyolc éves, 165 cm magas, hoszszú, barna hajú, barna szemű lány vagyok. Varrodában dolgozom, mint varrónő. Szeretem a természetet, a házi munkát, és szabad időmben sokat kézimunkázok. Komoly, intelligens fiúval — 25 éves korig — szeretnék megismerkedni, aki szintén szeretetre, boldogságra vágyik. Becsületes, jóhiszemű fiú levelét »Én, aki rátaláltam* jeligére kérem. Szeretetre vágyó, jól szituált özvegyasszony ezúton szeretne megismerkedni jó megjelenésű, intelligens, minden káros szenvedélytől mentes 44— 50 éves férfival. Csak komoly férfi fényképes, kézzel írott levelét »Keress meg sorstárs, ha fáj a magány* jeligére várom. Huszonnégy éves, 168 cm magas barna, egészségügyi nővér vagyok. Szeretem a természetet, a zenét, szeretek táncolni és kedvelem a verseket. Komoly, intelligens, korban hozzám illő férfi ismeretségét keresem, aki ugyanúgy, mint én, szeretetre, boldogságra vágyik. A korhatár 35 év. Becsületes férfi levelét »Őszinteség* jeligére várom. Huszonöt éves, 157 cm magas, barna hajú fiú vagyok. Társoság hiányában ezúton szeretnék komoly, becsületes lánynyal megismerkedni, aki nem kalandra, hanem szeretetre, boldogságra vágyik, úgy mint én. Szolid, becsületes lány levelét »Boldogságra vágyom* jeligére kérem. Huszonkét éves, 164 cm magas, szőke, szemüveget viselő, komoly, csöndes, őszinte természetű lány vagyok. Falun élek szüleimmel együtt. Szeretem a természetet, sokat olvasok. Szeretem mindazt, ami szép és nemes. Társaság hiányában ezúton szeretnék 24—28 éves becsületes, jószándékú fiatalemberrel megismerkedni, aki nem kalandra, hanem megértésre, szeretetre, boldogságra vágyik. Kalandorok kíméljenek. Komoly férfi. válaszát »Remélem, hogy egyszer én is boldog leszek* jeligére kérem. Kérjük „Napsugár“ jeligés kolárovói (gútai) olvasónkat, küldje be szerkesztőségünkbe pontos címét, mivel a megadott címre küldött levelek visszajöttek szerkesztőségünkbe. SZERETNÉK RÁTALÁLNI A mosoly szépít Lógóczy hazajön a munkából és már az ajtóban rákiált a feleségére: — Többet ez meg ne történjen, amit ma tettél! De kérlek, mit vétettem? — Olyan erős kávét főztél reggel, hogy a hivatalban még egy fél órácskát sem tudtam szunyókálni I Kropácsek erősen tántorogva járja az utcákat, majd benyit egy házba, ahol két hatalmas pofont kap. Boldogan felkiált: — Nahát, mégis hazataláltam! Beküldte: Csata Sándor, Demandice Milyen az új tanárod? Vallásos! — Ugyan kérlek! Honnan veszed? Minden feleletem után így kiált fel: Ó, istenem I Beküldte: Fördős Irma, Neded Ejnye! Ha egy hölggyel sétálunk az utcán, mindig engedjük öt a jobb oldalunkra. Erre állítólag az a magyarázat, hogy őseink idejében a férfiak többnyire bal oldalukon viselték a kardot, s egyrészt, hogy a lóbálódzó kard ne zavarja a hölgyet, másrészt, hogy szükség esetén a hős férfiú azonnal elő tudja rántani fegyverét a gyengébb nem védelmében ezért mentek a nő bal oldalán: íme a praktikus magyarázat egy látszólag értelmetlen illemszabályra. S hogy miért illik a kést jobb kézben, a villát bal kézben tartani evés közben? A válasz talán meglepő: mert így a legegyszerűbb . . . Illemszabály számtalan van. Az viszont már nem biztos, hogy valamennyi já okkal keletkezett. Éppen ezért egyáltalában nem baj, hogy korunkban kevesebbet kell törődni a merev társadalmi szokásokkal, nem kötelező a „tízperces első vizit“ és egyéb ostobaságok, jó dolog, ha az ember természetesen viselkedhet egy bizonyos határig. Hogy aztán illemszabály-e embertársunkat nem letiporni az autóbuszon, idősebbnek átadni helyünket, illemszabály-e, hogy ne köpjünk az utcára sok milliárd bacilust, hogy ne kiabáljunk egymásra kígyót-békát, és sok más hasonló, azon lehet vitatkozni. De azért betartani — sajnos, nem kötelező mégis jó lenne! TALÁLKOZÁSAINK MARGÓJÁRA vonal alatt Ősz van, vénasszonyok nyara. Már többé-kevésbé visszazökkentünk nyaralás előtti életünk feszesebb ritmusába. Nosztalgiával nyi'.ogatjuk naptárunkat, nézegetjük и pár hete felírt címeket. Emberek, arcok rejlenek mögöttük — új ismerőseink. Nyári találkozásoK. Emberek akikkel összehozott a véletlen, hogy egy ideig együtt maradjunk. Alkalom, hogy megismerjük egymást. Alkalmak, amiket megragadtunk, és alkalmak amiket meg kellett volna ragadnunk, őszinte érdeklődéssel fordulván a másik felé, nem csak a külsőségekre kíváncsian. Es tenni mindezt előítélet nélkül, jóakaraté várakozással. Nem sajnálni a fáradságot felfedezni a másikat, mélyebbre hatolni, mint általában tesszük. Ehhez persze idő és szimpátia kell, ami megindítja a kíváncsiság minden emberben benne rejlő gépezetét. Odafigyelünk-e eléggé egymásra? Meddig terjed az érdeklődésünk, mire vagyunk elsősorban kíváncsiak embertársunknál, milyen tulajdonságait értékeljük? Tudjuk-e egyáltalán értékelni, észre tudjuk-e venni a valódi értékeket?' Van-e türelmünk eljutni ezekig a sokszor mélyeit rejlő tulajdonságokig? Volt-e elég türelmünk az idei nyáron megismerni, felfedezni magunknak valakit, vagy valakiket, miközben napoztunk, világot jártunk, pihentünk. Hány címmel bővült a naptárunk s mi lényegeset tudunk már ezekről az emberekről? Nem elégedtünk-e meg kocsijuk márkájának, lakásuk, nyaralójuk nagyságának, esetleg befolyásos rokonaik névsorának megjegyzésével? Megannyi kérdés amire lassan válasz érkezik az első új ismerőstől, baráttól jött lappal, levéllel. Megannyi kérdés amit a múló idővel mi is megválaszolhatunk. (floJ*** 27
