Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-10-16 / 41-42. szám
Ml LESZ BELŐLÜK? A felnőttek minden viszálya, gonoszsága, háborúskodása — kicsiben: a családban és nagyban: a háborúkban — a legártatlanabbakat sújtja a legszörnyűbben. A gyermekeket — akik semmiről sem tehetnek, ök a legvédtelenebbek és a legkiszolgáltatottabbak. Az írországi véres polgárháború kis áldozatai, akiknek játszóterük az utca, akik reggel nem tudják, hogy megérik-e az estét, s akikről ma joggal kérdi a világ: „Mi lesz belőlük?“ — mert a terror, a félelem, a gyűlölet, a bosszú neveltjei... A belfasti kis Daniel Kennedy még csak kilencéves, de már úgy káromkodik, mint egy felnőtt: ..Az átkozott angol katonák, a legszívesebben valamennyit szitává lőném! A kutyák! Fél évvel ezelőtt lelőtték az anyámat 1“ Dánielnek már puskája is van. Persze, csak fából, amit őszintén sajnál. Ha a barátaival játszani mennek, háborúsdit játszanak, kis gumilabdáikat vágják egymáshoz, azok a kövek. S nem fog sokáig tartani, hogy a kis labdákat felváltják az igazi kövék, s ők nem fognak habozni, hogy az első adandó alkalommal a kerítés mögül el is hajítják majd egy emberre. Senki sem vádolhatja őket. Az ő tetteikért azok a felnőttek felelősek, akik a polgárháború tüzét szítják Írországban. Észak-írországban minden gyermeket a bizalmatlanság, a félelem és gyűlölet jegyében az ellenségeskedésre, a bosszúra nevelnek. Írországban 1969-ben szabadult el a pokol. Felszították az évszázados ellentéteket a protestánsok és a katolikusok között. Az egyik napról a másikra a rendőrség már nem tudta fenntartani a rendet, s az akkori mi niszterelnök Londontól kért segítséget. Belfast és Londonderry utcáin végigdübörögtek a páncélkocsik; hozták az angol katonákat, hogy a protestánsokat megvédjék a katolikusokkal, a katolikusokat a protestánsokkal szemben. Most nem célunk a helyzet politikai elemzése. Most a gyermekekről akarunk írni. Kilenc halott. Köztük egy kilencéves kislány. Fejbelőtték. Kinek vétett? Miért kellett meghalnia? Ki meri állítani, hogy a divat merő szeszély, kiszámíthatatlan hóbort, és logikátlan? Néha oly szorosan kapcsolódik etetünk gazdasági és szociális körülményeihez, hooy úgy tűnik, épp ezek diktálják, vagy legalábbis ezek határozzák meg. Persze az, hogy idén a férfiingek gallérja hosszabb, két éve meg rövidebb volt, az csakugyan merő önkénynek látszik. Méghozzá alighanem a gyárosok önkényének, akik a régi fazont divatjamúltnak nyilvánítják, hogy újat hozhassanak forgalomba. Mégis, anélkül, hogy divatszociológiai vizsgálatot akarnék végezni, hajlandó vagyok azt állítani, hogy ezen a banális példán is kimutatható az összefüggés ruhatárunk „fantasztikus“ változásai és a környező valóság között. Nem sokkal több, mint húsz éve, hogy kimentek a divatból azok az ingek, amelyeknek gallérját gombbal lehetett felerősíteni. Csaknem minden férfi ilyet viselt. Az ötvenes évek elején, amikor az örökké éhező Olaszországban az életszínvonal emelkedésének első jelei látszani kezdtek, megjelentek a rávarrott galléré és kézelőjű ingek. Tartalékgallért és kézelőpárt adtak hozzájuk, s ez az újítás azt jelentette: „önnek már nem kell évekig viselnie egy inget. Megteheti, hogy újat vegyen, mihelyt ez a két gallér tönkremegy." Vagyis az atomkorszak nyelvén azt fejezték ki, hogy az ingek átlagos élettartama néhány évre csökkent. A hatvanas évek elején a tartalékgallérral ellátott ingek is kimentek a divatból. És mivel a gallért teljesen rávarrták az ingre, nem volt mit tenni, a gallérral együtt az inget is naponta mosógépbe kellett dobni, s így néhány hónap alatt tönkrement. „Mire jó kuporgatni? — buzdítottak a gyárosok. — Hiszen mindenki gazdag! Fogyasszatok, pazaroljatok!" A következő szakaszban a maximális bőségnek kellett volna bekőszöntenie. Ámde mielőtt ez bekövetkezett volna, beütött a válság. Csakugyan, még fel sem próbálhattuk a „vedd fel és dobd el" jelszóval kínált újfajta inget, amelyet az ember reggel magára ölt, este meg eldob (szintetikus anyaggal átitatott papírból készült), amikor a „gazdasági csoda" sorvadni kezdett, a felszökő infláció lassan felfalta az emberek jövedelmét, az infláció leple alatt pedig nyargalvóst jött az ipari visszaesés. A többit elvégezte az adóemelés. És mielőtt az átlagos fogyasztó megérthette volna, mi történik, már össze kellett húznia magát. Ebben a pillanatban — az idők jele! — a kirakatokban ismét megjelentek a tartalékgalléros ingek. A statisztika hideg és világos: a líra vásárlóereje több mint 25 százalékkal csökkent, az életszínvonal legalább ugyanennyivel esett vissza. Ennek az áldatlan helyzetnek a terhei jórészt a nők „törékeny" vállára nehezednek. Nemcsak hogy csökkentek a reáljövedelmek, de sok családban egyáltalán nincsen kereső a munkanélküliség miatt: a kis- és középvállalatok csökkentik a termelést: az idősebb emberek könnyen elvesztik állásukat, a fiatalok pedig, különösen a leányok, alig tudnak elhelyezkedni. A vidéki városokban, a falvakban a nők tízezrei kénytelenek rosszul fizetett bedolgozó munkával beérni, és gyakran drága pénzen vett gépeken készítenek pulóvereket, műanyag játékokat, kosarakat, villanykapcsolókat. A bedolgozókra nem vonatkoznak a szakszervezetek által kivívott munkafeltételek, ők nem részesülnek társadalombiztosításban. Újjászületik az otthoni munkának ez az igazi szuperkizsákmányolása (és hogy milyen kegyetlen kizsákmányolás ez, arról megdöbbentő dolgokat olvashatunk Marxnál!), mégpedig azon a gazdasági területen, amelynek a neokapitolizmus nemcsak azt ígérte, hogy minden szükségessel ellátja, de még fölösleggel is elárasztja! A válság legsúlyosabb terhét a nőknek kell viselniök, őket bocsátják el legelőször, nekik kell megkétszerezniök erőfeszítéseiket, hogy valamiképp ellássák a háztartást, és az áremelkedések ellenére se lépjék túl a családi költségvetést. A villanyáram megdrágulása után még a háztartási gépek használatáról is le kell mondaniok, jóllehet ezek megkönnyítették a házi munkát. Pedig akadtok teoretikusok, akik azt ígérték, hogy a háztartási gépek segítségével megvalósul a nők emancipációja, és megjövendölték a napot, amikor kis robotgépek jönnek majd az elnyomott háziasszonyok „felszabadítására". A valóság gúnyt űzött belőlük. Bizonyos mértékig még mulatságos is látnunk, hogy azok a tömegtájékoztatási eszközök, amelyek tegnap még az „emancipáció eszközeit" magasztalták (például a szexet, a nadrágviselést, a férfias sportokat, a fogamzásgátló tablettákat), hogyan „racionalizálják" ma a szegénységet, miként igyekeznek beszuggerálni a nőknek, hogy a mai nyomortársadalom (már nem a „bőség társadalma") kitűnő. Rá akarják venni a nőket, fogadják könnyedén, jókedvűen, lelkesen, mint a divat szeszélyeit. A kiadók már hónapok óta szokatlan frisseséggel dobják piacra azokat a szakácskönyveket, amelyek karcsúsító kúrát ajánlanak, és olyan recepteket közölnek, amelyekhez minimális hozzávaló kell. Azt, ami az átlagos család számára nyomasztó szükség, úgy tüntetik fel, mintha lucullusi lakomák csömörétől szabadítaná meg az embereket, és pásztori egyszerűségű, szegénységükben elbűvölően egzotikus ételeket ajánlanak. „Ugyan miért enne mindig homárt?" A kölesltását elismert csemegévé avatják. Ugyanez történik nagyanyáink fűleveseivel. „Füveket, gyökereket önök is szedhetnek a réten. Ráadásul jót sétálnak, ami csak egészségükre válik .. ." A nagymamák jelentik különben az egyik legnagyobb felfedezést. Tegnapig, a „gazdasági csoda" idején, csak dajkának használták a nagymamákat. Ki más maradhatott volna otthon a gyerekekre vigyázni, míg a szülők nekivágtak a csillogó városi estének? Azoknak pedig, akiknek nem volt gyerekük, vagy már nagyobbacska volt, a hírhedt „tömegkultúra" azt ajánlotta, dobják ki a nagymamát, ha nem is az ablakon, de valami menhelyre: „Kitűnő penziók vannak az idős emberek számára, ahol nyugodtan élhetnek, távol a viharos temperamentumú fiatalságtól ...“ A mostani visszatérés a kapitalizmus előtti létformákhoz elkerülhetetlenül magával hozza, hogy újjászületik, amiről azt mondták: túlélte magát. Ilyen önmagát túlélt és most mégis szükséges lény a nagymama. Ki más emlékezne rá, hogyan is kell halfejből és káposztából levest főzni, s az egész családnak vacsorát készíteni zöldségből meg száraz sajtból? A nagymamákon kívül, akik asszonynemzedékek ezreitől örökölték a kényszerű takarékoskodás tudományát. Ki más képes még arra, amit 'eányaik a fogyasztás mámorában már elfelejtettek: hogy „észrevétlen" foltot varrjanak a gyerkőc
