Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-10-16 / 41-42. szám
* ву-Ш ffi® .. . Nogyon forró nyár volt. és nekem annyit kellett dolgozni. Nem kérdezte meg senki, birok-e, mit is tehettem volna, tűrni és dolgozni kellett, amíg el nem jött a szülés ideje. Még az volt jó, hogy este történt. Egész nap kint dolgoztam a majorban, árpát szeleltünk, én hajtottam a szelelőgépet, a barátnőm zsajtárral öntögette bele, máskor felváltva csináltuk, de a barátnőm elnéző volt. nem neked való nyújtózkodni, mondta. Este már nagyon fáradt voltam és bele-belenyilalt a derekamba. Jól lemosdottam, rendbe tettem az ágyam, tiszta ágyneműt húztam, és elkészítettem a babaholmit, és bebújtam a kamrába, becsuktam az ajtót, nehogy egyegy jajszó kihallatszon és csak arra kértem az istent, hogy jöjjön Agrka, a testvérem. Csak annyit tudtam mondani: Ágikám, meghalok. Mert már olyan fájások jöttek rám. Agika meg szaladt édesanyámhoz, a kamraajtót is nyitva hagyta. Így hallottam meg anyám szavát: Ott egye meg a fene itet. — Mert hogy lányfejjel készültem szülni és szégyent hoztam rójuk. A szívem majd meghasadt a szó hallatára, de nemsokára jött a bába néni. Éjfélre megszületett a kis Péterke, magával hozta a nevét, másnap Péter Pál volt. Mikor a bába néni rendbe tette a kisfiút és oda tette mellém, már nem tudtam sírni, csak örömkönnyek jöttek a szememből. Fekete kis, göndörhajú emberke volt, úgy szorította a kis markát, mintha azt mutatta volna: ne félj anyám. A bába néni megkérdezte, hány éves vagyok. — Tizenhét — mondtam. Jó éjszakát kívánt és elment. A konyhában édesanyámra rászólt: Ne szidják már azt a lányt, mert elég rossz bőrben van. még az életével is ráfizethet. Édesanyámra hatott a pár szó. Később bejött hozzám, és megkérdezte: Etelka, hozzak egy kis tejet? Ha van, innék — mondtam. Anyám kiment és egy nagy bögre tejet és kenyeret hozott be. Reszkető kézzel nyúltam érte és bocsánatot kértem: Édesanya ne haragudjon ránk, majd csak megleszünk valahogy. — Nem haragszok, csak feküdjél nyugodtan. Olyan boldogság fogott el, hogy mosolyogtam a gyermekemre. Másnap nem dolgoztak, ünnep volt, Péter Pál. A barátnőm is eljött megnézni a fiamat. Ó, ez tiszta Pista mondta, ezt le nem tagadhatja. Egyszer Agika azzal jött haza, hogy: Találkoztam Pistával, és mondtam neki, hogy van egy aranyos kisfiad. De ő erre azt mondta: — Nem érdekel — és olyan vörös let! a szégyentől mint a pipacs. Engem a sok bánat, szomorúság úgy megviselt, hogy alig ismertek rám. Talán négy hetes lehetett a kisfiam, már beálltam munkába. Nagyon sápadt voltam, az intéző ú rmegkérdezte a gazdától: Ki az a fiatal lány? A gazda megmondta, hogy az, akinek nemrégen lányfejjel gyereke lett. Az intéző úr olyan ideges lett, hogy még a zsajtárt is felrúgta, fenjen haza, hisz kap táppénzt. Másnap édesanyám ment helyettem, és én otthon dolgoztam. 1933-ban olyan nagy volt a nyomor, hogy akárhogy iparkodtunk is, mégis alig bírtunk megélni. Még az volt a jó, hogy sokan voltunk testvérek, de egészségesek, ügyesek voltunk. Mikor 12 évesek lettünk, már nyolcán répát egyeltünk, markot szedtünk. Már kiskorunktól hozzászoktattak a munkához. Eljött az ősz, megszűnt a munka, és írta történet én másodmagammal nem telelhettem otthon. Beszegődtem cselédlánynak egy úri házhoz. A kisfiámat édesanyám nevelte. Már nem haragudott rám, nagyon szerették a kisfiút. Elsején, amikor megkaptam a fizetésem, máris vittem haza a szüleimnek, ha kaptam egy almát vagy egy narancsot, azt is hazavittem. Egyszer aztán az történt, hogy lementem a pincébe szénért, elsötétedett előttem minden és összeestem. Az úrék küldtek mindjárt orvoshoz és megállapította, hogy vérszegény vagyok és hátgerincsorvadásos. Haza kellett mennem, nem dolgozhattam. Az orvos mondta, hogy sok gyümölcsöt kell ennem, de hol vettem volna?! Akkor a fiam még csak egyéves volt. Szegény anyám megkímélt a munkától és egy-egy jobb falatot dugott nekem, hogy csak meggyógyuljak. Az orvos nagyon jószívű ember volt és megkérdezte, mitől gyengültem le. Én elpanaszoltam az esetemet és ő azt mondta: Igen, a nagy bánat emészt és hogy rögtön a bíróságra kell hívatni о legényt. Pista a bíróságon már nem merte tagadni, elismerte hogy övé a gyerek. Nekem egy kő szakadt le a szívemről. Édesanyám örült a legjobban: Legalább fizetni fog az a gazember. Én otthon aztán felvidultam, mert már akkor beköszöntött a tél és eljártunk esténként tollat fosztani, átdalolgattuk az estéket. Volt, ahol citero is szólt, végzéskor még tánc is volt, meq jó főtt kukorica, sült tök. Egy este, mikor már nem tudtunk nótát kitalálni, azt mondtam: Énekeljük el azt, hogy: Fel fel ti rabjai a földnek, fel fel te éhes proletár. Az idősebb asszonyok azt mondták: Isten ments, holnap elvisznek a csendőrök. De én rázendítettem, csak úgy zengett oz egész ház, mert a többi ióny is velem tartott. Erre csak megverik az ablakot, úgy megijedtek az asszonyok, mind az asztal aló bújt. Ekkor belépett a bakter és azt mondta: örzse néni, jöjjön a naccságos urat megkenni, mert beteg. — Az ördög vigye el az urat. meg magát is, úgy megijesztett bennünket. — De már erre olyan nagy lett a nevetés, hogy a toll csak úgy repült szét az asztalon. Azt mondják, hogy az idő gyógyít és igaz is. én is felvidultam és mindent elfelejtve, megerősödtem. Újra olyan szép lettem, még szebb, mert a hajam annyira megnőtt, hogy kontyot hordtam, úgy hívtak, hogy a széphajú Etelka. Múltak oz évek és férjhez mentem egy tanyai fiúhoz. Nagyon jól megértettük egymást, rendes jó férj, még a mai napig is. Aztán még négy gyermekem született. Mind jobban tudatában voltam annak, hogy eljön az idő, hogy a szegény ember is ember lesz, vagy nem lesz szegény ember, hanem mind egyforma lesz. Azt is tudtam, hogy sok jó embernek kell feláldozni az életét, főleg a kommunista érzelmű embereknek. Aztán a felszabadulás után minden megváltozott. Ha felidézem a múltam, könny szökik. a szemembe, de ezek már örömkönnyek. Beköltöztünk a faluba és minden munkásnak szép modern, új lakása van. Valamikor erről álmodni sem mertünk volna. Most nagyon boldogok vagyunk, örülünk a szép nyugdíjnak, meg oz unokáknak, mert már nagymamák vagyunk. 14 I EGY FEDÉL I ALATT... IDENÉMI VAN A , SZOKNYÁMON... Halász Etelka Szeptember 13-án virágoskertté változott a CSEMADOK Központi Bizottságának bratislavai nagyterme. Az asztalokon színpompás népviseletbe öltöztetett babák fogadták a látogatót. Ide jöttek össze mindazok az ügyes kezű, hagyományszerető és ápoló fiatalok, felnőttek, akik bekapcsolódtak a CSEMADOK KB, a Nő, a Hét és a Tábortűz szerkesztősége által tavaly ősszel meghirdetett vetélkedőbe. A versenyfeladat a tájegységek népviseletének elkészítése volt egy bizonyos méretű babára. Már az év elején megérkeztek az első versenymunkák, a kézimunkához szokott kezek gyorsan elővarázsolták a népviselet minimását, de a fiatalabbakra igényesebb feladat hárult. Hiszen először meg kellett tudakolniok az idősebbektől, a nagymamáktól, miből, milyen anyagból készült a hétköznapi, az ünnepi öltözék, mivel díszítették, mennyi alsószoknyát, milyen pruszlikot, kötényt viseltek hozzá. Gyakorolni kellett a hímzést, a kivarrást, a csipkeverést és mindez időbe tellett. így történt, hogy a verseny határidejének kétszeri meghosszabbítása után csak szeptember közepén került sor a kiértékelésre. Varga János, a CSEMADOK KB titkára üdvözölte a versenyzőket és meleg szavakkal köszönte meg mindazoknak, akik valamilyen formában elősegítették. hogy az ötlet valósággá formálódjon, hogy az akció eredménye ilyen meglepő legyen. Mert a bírálóbizottságnak — tagjai hosszú éves tapasztalatokkal rendelkező szakemberek voltak — bizony nem volt könnyű dolga. Dr. Jarmila Paliékovát, a Szlovák Tudományos Akadémia népviselet kutató előadóját Varga János, a Csemadok KB titkára üdvözli a résztvevőket és értékelésre kéri fel a zsűri tagjait
