Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-10-16 / 41-42. szám

SUBÄlYOi ÉLETRAIZ I

A nevem Mária Hubová, született Kisonová. Zohoron születtem 1915-ben, pedagógus családban. Az anyám és a nagynéném is tanított, apám pedig kántortanító volt. Az otthonunk tele volt irodalommal, zenével, az iskolában zajlottak le a műkedvelő színjátszók próbái — itt összpontosult a kis falu kulturális élete.

Milyen volt valaha egy ilyen falu társadalmi ranglistája? A legfontosabb emberek a jegyző, a pap meg a tanító volt. Apámat mozgósították a legfontosabb családi események: lakodalmak, temetések alkalmából, anyámat pedig az asszonyok keresték fel családi, nevelési problémáikkal.

Egyetlen gyerek voltam. A gyermekségem felhőtlen volt. Élveztem a mozgalmas életet, a színjátszás előkészületeit, magam is segítettem vízből, lisztből gyúrt ragaccsal igazi tollat ragasztgatni a drótból készült angyalszárnyakra, szavaltam az ünnepélyeken. Nem éreztem hiányát semminek, csak egy testvérnek. Talán ezért merültem el olyan mélyen az olvasmányaimban: zsenge koromtól a könyvek voltak a bizalmas barátaim. A meséken át eljutottam Kukuéinig, Tajovskyig, a cseh irodalomtól Jirásekig, majd megértem Lev Tolsztojra, és

mint. fiatal tanítónő, az északi írókért: Björnsonért, Lagerlöf Selmáért, Undsetért, később Balzacért rajongtam. Az olvasás máig szenvedélyem. Különösen nagyra tartom Fitzgeraldot.

Említettem, hogy fiatal tanítónő voltam. Valóban — a szüleim kívánságára elvégeztem a tanítóképzőt és tanítottam is — három évig Ivánkán, egy évig Bratislavában. Akkor azonban már tudtam, hogy „a torkomban ígéret van“ és magánénekórákra jártam — Egén tanárhoz. Ö beszélte rá a szüléimét, hogy komolyan taníttassanak. így kerültem el Bécsbe, a nagy zenekultúrájú osztrák fővárosba, ahonnan a Bohémélet, a Lohengrin és az Eladott menyasszony betanult női főszerepeivel a tarsolyomban érkeztem haza.

Otthon azonban egyszeriben operett-primadonnának szerződtettek Gejza Dusík „Ha a május kivirágzott“ című operettjébe. Akkoriban ugyanis még nem különült el nálunk olyan élesen az opera és az operet. Aki külséjében is megfelelt, mindkét műfajban szerepelt.

1941-ben férjhez mentem máig is hűséges élettársamhoz, Mikulás Huba színművészhez. Így éltem — a művészeten és a családomon kívül mással alig törődve — a háború végéig.

A művésznő férjével, Mikulás Huba nemzeti művésszel, és kisfiával

A felszabadulás után a színház struktúrájában és munkaprogramjában is változás állt be. A nézők széles rétegével kezdtük keresni a kapcsolatot, amihez a legkézenfekvőbb mód az volt, hogy felkerestük őket a munkahelyükön, ott léptünk fel kultúrbrigádokban.

Színházunkban is megalakult a forradalmi szakszervezeti bizottság, amelynek hamarosan tagja lettem. Izgalmas volt. ahogyan egyszeriben feltárultak előttem a kulisszák mögötti és munkaviszonyi problémák. Vidéki fellépéseink során közel kerültünk az emberekhez, megismertük örömeiket, gondjaikat és megvilágosodott előttünk az a kézenfekvő, de azelőtt nem tudatosított tény, hogy a művészi munkát is a társadalmi körülmények határozzák meg. Rájöttünk, hogy művészetünkkel a dolgozó népet kell szolgálnunk, mert annak jogában áll ezt a művészetet elfogadni vagy visszautasítani.

A megváltozott körülmények tehát minket is átformáltak. Magam is éreztem, hogy sokat fejlődök. Már nem haboztam társadalmi funkciót vállalni — így lettem a bratislavai óvárosi nemzeti bizottság képviselője.

Közben gyarapodott a családom, felcseperedtek a gyerekek. Mialatt egyre-másra énekeltem kedvelt szerepeimet az operaszínpadon, egyszeriben csak azt vettem észre, hogy az egyik lányomból angol nyelvtanárnő, a fiamból szinész, a másik lányomból balettnövendék lett. A tanárnő lányom, akinek a férje az opera szólistája, és a fiam, akinek a felesége táncpedagógus, kétkét kedves unokával ajándékoztak meg, és így én igazán gazdag, termékeny életszakasz után érkeztem el az idei hatvanadik születésnapomhoz.

Olyan állomás ez, hogy el kell gondolkoznom: mi is egy művész életcélja? Az egyéni elképzelések, a jellem és a nevelés sajátos igényei mellett, szerintem az igaz művészeket egy közös vágy is fűti: hogy képességeik, tehetségük szerint a legtöbbet nyújtsák a művészetükből, önmagukból embertársaiknak.

(A fent közölt szabályos életrajznak van egy „jellemből fakadó“ hiányossága: a túlzott szerénység! Mária Kiáoftová- Hubová művésznő ugyanis elhallgatta, hogy számos komoly állami kitüntetés viselője, amelyeket nemcsak művészi kvalitásaival, mint a világ operairodalma és a szlovák nemzeti opera nőszerepeinek kiváló tolmácsolója érdemelt ki, hanem felelősségteljes közéleti-politikai tevékenységével is, a Szlovákiai Zeneszerzők, a Szlovák Színművészek Szövetsége, valamint a Szlovák Zeneművészeti Tanács vezetőségének tagjaként: 1955-ben a Kiváló Munkáért Érdemrendet; 1960-ban az Országépítésben Szerzett Érdemekért kitüntetést; 1965-ben az Érdemes Művész; 1968-ban a Nemzeti Művész címet; az idén, a Nemzetközi NónaD alkalmából a Szlovákiai Nőszövetség KB Elnökségétől aranyérmet és diplomát kapott.)

Feljegyezte:

L. GÁLY OLGA

Nem eszményképem sem Corbusier, sem Niemeyer, nem akarok a nyomdokukba lépni, nem álmodozom Nobel-díjról és arról sem, hogy újdonatúj várost tervezzek. Az új feladat izgalmassága, az alkotás láza, a megoldás megtalálása és a befejezett, elvégzett munka fölött érzett, semmivel sem összehasonlítható öröm mindenütt egyforma, Párizsban és Dunajská Stredán (Dunaszerdahelyen), akkor is, ha az ember „sorkatona“, akkor is, ha „nagy“...

Az, akinek a munkáját illetően mindegy, hogy Párizs-e vagy Dunaszerdahely, az Ildikó Klacanská- Leontievová mérnöknő, műépítész, a Magasépítő Vállalat dolgozója. Dunaszerdahellyel pedig azért példálódzott, mert már 1967 óta, tehát nyolcadik éve oda köti a munkája: ő tervezi a város új lakónegyedeit és az ő elképzelése szerint épül majd fel a termálfürdő is.

— Amikor 2000 méteres mélységben annak idején véletlenül megtalálták a termálvizet, nagy volt az ujjongás. Akinek csak valami kis köze volt a városhoz, már látta a ragyogó jövőt — Dunaszerdahelyt mint híres-neves fürdővárost. Az utasforgalmi kormánybizottság a fürdőt 90 hektárra tervezte s engem bízott meg egy tanulmány kidolgozásával. De aztán a fürdő 17 hektárnyi területre zsugorodott. Ugyanis a járási és a helyi szerveknek az a véleményük, hogy a biztos hasznú iparosítás rovására nem tehetik kockára a város fejlődését a szép és látványos, de bizonytalan jövőjű fürdőért. A város fejlesztési terve — amely 2000-ig van felállítva és 20 5UB lakost feltételez — tehát lényegében nem változott.

— Csallóközhöz egyébként más szálak is fűznek: komáromi vagyok és az egyetem elvégzése után közvetlenül az első munkafeladatot is itt kaptam. Hatvanötben végeztem, a nagy árvíz évében, s m> két, végzősöket azonnal bedobtak a „mélyvízb. Rohamlépésben kellett elkészítenünk az elpusztult falvak, utcák tervét. Senkit sem érdekelt, hogy újoncok vagyunk, tapasztalatlanok, éjjel-nappal megállás nélkül görnyedtünk a rajzok fölött, nem volt időnk tépelődni, tervezgetni a szó-szoros értelmében. Megcsináltuk — és megtanultuk egyből, hogy mi a munka... Jó iskola volt!

Egy műépítésznek bizonyára olyan élmény a tervei szerint készült első házat meglátni, mint a festőnek első kiállított vásznát, a szobrásznak első szobrát. ö mit érzett? Meg is kérdezem.

— Az én „elsőszülöttem“ Pieáíanyban épült, munkásszállónak a fürdő alkalmazottai számára. Boldog és büszke voltam, de örömömbe üröm is csöppent: egy kis elégedetlenség, az, hogyha mégegyszer nekifoghatnék, sok mindent másképpen csinálnék. Azóta már rájöttem, hogy ennyi elégedetlenség jó is, mert így támaszt az ember mindig nagyobb igényeket önmagával szemben. Másként: azért állítom mindig magasabbra a mércét, hogy minél kevesebbszer kelljen elégedetlennek lennem önmagámmal.

— Ahhoz, hogy valaki jó munkát végezzen, igényesnek kell lennie önmagával szemben. Ez sajnos, nem mindig és nem mindenütt elég. ön szerint mi kell még a jó munkához?

— Mások. A kollektíva. Senki sem dolgozik csak úgy, egymaga. Én határozottan szerencsés vagyok, mert akivel a legszorosabban együtt kell működnöm — a dunaszerdahelyi járási nemzeti bizottság épít-