Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-09-18 / 37-38. szám
taníttassuk, mert értelmes, jóeszű gyerek. Nem tudtuk megoldani. így a hentesmesterséget tanulta ki. A legkisebb 16 éves korában egy üzembe ment dolgozni, hogy a testvéreinek ne legyen о terhére. A költözködés kerül szóba. — Megértem én azt, — folytatja a felesége. — Mert ohogy maguk között vonnak elmaradottak, úgy közöttünk is. így néztek ránk is. De higgye el, belebetegedtünk. Nem tehetünk arról, hogy cigánynak születtünk, azért mi is olyan emberek vagyunk, mint más, és nekünk is van becsületünk. A lányoink és vőink rendes munkás emberek, az egyik vönk .fehér" ember, budapesti. Olyan jólesik, ha azt mondja: Kezétcsókolom, anyuka. Közösséget vállal velünk. A mai világban cigányozni?! A két közvetlen szomszédunk nem is tartott azokkal1, akik felháborodtok, mikor ide költöztünk. De most mór mindenki megnyugodott. Hiszen a férjem nem jár ki, én meg nem sokai zavarok. Reggel korán járok bevásárolni. Ebben a rendezetten, korszerűen élő családban feltettük a kérdést: Hogyan lehetne segíteni elmaradott véreiken? A házigazda saját tapasztalatairól számolt be. Mikor még falun éltek, tagja volt a hnb a cigányok helyzetével foglalkozó bizottságának. — Behívattuk azokat a szülőket, akiknek a gyerekeik gondozatlanul jártak iskolába és elbeszélgettünk velük. Azután másokkal meg arról beszélgettünk, hogy na már mindenkinek meg von a lehetősége ahhoz, hogy dolgozzon. — Elmúlt már az az idő — mondtam nekik, — hogy a földre üljetek és ott beszélgessetek. Menjetek dolgozni! Nektek is lesz mindenetek. — Akiben megvolt az igyekezet, behoztuk a péróbál, lakást adtunk nekik a faluban. Ezek meg is becsülik magukat. A zenészcigánynak az élete a muzsikálás. A szive, lelke benne. D. Z. csodálatos hegedűjéről beszél. A háború forgatagában vette olcsó pénzért. Ki gondolta volna akkor, hogy micsoda értékhez jutott. Valódi Amoti. Hírneves cremonoi mester műhelyében készült, 1666- ban. Bratislavóban hivatalosan nyilván, tartott hangszer. Egyszer D. Z.-ék olyan helyzetbe jutottak, hogy a hóna alá fogta a hegedűt, mert kellett a csalódnak a kenyér, a ruha. Sírt a felesége, sírt o> о Z a három lány, és szívből kívánták, hogy csak el ne adja. Haza is tért vele. Hát ilyen ragaszkodás is van a hivatáshoz, a „szerszámhoz" Két éve elhallgatott a hegedű, a reumától összegémberedett ujjak már nem képesek a húrokat pengetni, a vonót tartani. Nehéz élete volt, sok lelki sérülés érte D. Z.-t és feleségét. Idős korukra végre nyugodt életre vágynak. A jól boldoguló, szép család, a hat unoka az örömük. Meg a békés, jó viszony mindenkivel. Ez a kívánságuk. Becsöngettünk a több emeletes házban egy-két lokóhoz — a legtöbben munkában voltak — és megkérdeztük, milyen a szomszédi viszony. Az egyöntetű válasz az volt, hogy jó. D. Z.-éket is említettük. — Csendesek, nincs velük semmi baj — ez volt a válasz. Megérdeklődtük annál az asszonynál is, akinek já példát kellett volna mutatnia és az ellenkezője történt! A méltatlankodás apró szikrái, úgy tűnik, a hamu alatt még pislákolnak. Mikor a tárgyra tértünk, felsorolta, hogy hiba történt, mert a szövetkezeti ház lakóit nem kérdezték meg, beleegyeznek-e, hogy egy cigánycsalád költözzön oda. De azt ő is elismerte, hogy most minden rendben van. „Megnyugtattuk" a tisztaság felől — szólhat ez a ház túlzottan aggályoskodó bizalmijának is — és mindazoknak, akik a felháborodás részesei voltak. Elgondolkozhatnak a magatartásukon. Ami a beköltözéshez szükséges engedélyt, illetve beleegyezést illeti, ózzál, hogy a lakásszövetkezet vezetősége besorolta D. Z.-éket a kiutolások jegyzékébe, már eleve elfogodta és jóváhagyta a tagságukat és ezzel az igényüket. A ház lakóinak beleegyezése ehhez nem szükséges. Nem sikerült találkoznunk a lakásszövetkezet vezetőségének azzal a tagjával. aki egy szabályos eljárás miatt az állását érezte veszélyeztetve. Egy alkalmazottól azt a rövid és diplomatikus szavakkal közölt választ kaptuk, hogy: — Hiszen ott laknak, és úgy tudjuk, hogy nincs velük semmi baj. Valóban. Csak a sérelmek fájnak, az indokolatlan megkülönböztetés szégyene éget. — Bekapcsolom a rádiót, a tv-t, sokszor foglalkoznak a cigánykérdéssel. De ha a gyakorlatban sor kerül rá, egyesek még más nézeten vannak. Eddig nem panaszkodhattam, mert nem éreztették velünk, hogy cigányok vagyunk, a munkánk szerint értékeltek. 1957-től dolgozok egy vállalatnál, mint megbecsült munkaerő, — mondja a fiatalasszony. D. Z.-ék legidősebb lánya. — Kirívó eset volt ez, idegileg kikészültem tőié. Éppen négyéves kislányát és fehér bőrű, szőke, kékszemű kétéves kisfiát tette le ebéd után aludni. Háromszobás lakósükból semmi sem hiányzik, ami a mai fogalmak szerint egy modernül berendezett otthonban szükséges. Szépen festett falak — az egyik sógoruk festő —, faltól falig szőnyeg, mutatós szekrénysor, kedélyes konyhasorok — egy szorgalmas házaspár munkájának eredménye. A fiatalasszony esti iskolában leérettségizett és évek óta kereskedelmi oktató, öntudatos, a mai élet lüktetésében élő ember, aki tudatosan él a társadalmunk adta lehetőségekkel, és szemlélete is ennek megfelelően alakult. Elképeszti, felháborítja és sérti a moradi gondolkodás, a megkülönböztetés. Jogosan. Azért fordult hozzánk bizalommal. És mi teljesen osztozunk a nézetében. Akik a legjobban feháborodtak egy rendes cigánycsalád beköltözése miatt, vajon csak Ítélkezni tudnak-e előítéletekből megbéklyózva, vagy tettek-e valamit is már annak érdekében, hogy az elmaradottságot, a tudatlanságot volamilyen formában segítsenek felszámolni azoknál, akiknél ez indokolt?! Az általánosítással pedig vigyázzunk! Meg kell mondanunk, ez a család emberi magatartásban különbnek mutatkozott azoknál, akik ki akarták őket rekeszteni egy közösségből. (Ez a nyilvános megállapításunk szolgáljon nekik elégtételül a kapott sérelmekért.) BERTHANÉ S. HONA El El írta történet Ma dúsan termő szőlőtőkék, gyümölcsösök csendes birodalma a Hegyfarok néven emlegetett domb, amely Muzsla és Nána községek mellett húzódik. A hegyoldalon sok kis víkendház sorakozik. A napi munka után és a hétvégeken szívesen jönnek ide dolgozni, felfrissülni az emberek. De vannak olyanok is, akiket szomorú emlék köt ide. Harminc évvel ezelőtt ide menekült a falu lakossága. Amikor az Esztergom — Stúrovo (Párkány) közötti hidat lebombázták a németek és lőtték a falut, az emberek batyuba kötöttek némi élelmet, ruhaneműt és hason csúszva jutottak fel a hegyre. Az ottani nádtetős, sárfalakból épült kis hajlakokban kerestek menedéket a háború elől. Egy-egy borpincében harmincán is szoroskodtak. Felnőtteknek, öregeknek, gyerekeknek és csecsemőknek nyújtottak menedéket a dohos pincék. Egy hónapig voltunk fenn a hegyen. Haza csak szökve lehetett menni, mert a németek megszállva tartották a falut. Apámat is egy német golyó ölte meg. A társa megmenekült, de őt hiába vártuk, soha többé nem jött haza. Egy hónappal a halála után találtuk meg a vasút melletti nádasban. A felszabadulás emlékezetes reggelén szovjet katonák ébresztettek fel. Azt mondták, vége a háborúnak, vigasztaltak, vágott dohányt adtak az öregeknek, kenyeret a gyerekeknek. Hamar megbarátkoztunk velük és ahhoz is merszet kaptunk, hogy a faluba menjünk. Egyik család a másik után indult haza. Voltak, akik szerencsésen hazaértek és olyanok, akik az aláaknázott úton lelték halálukat. A tragikus eset egyik élve maradt tagja, Dudok Gyuláné így emlékezik a történtekre. — Felültünk a lovaskocsira. Apa, anya, a testvérem Józsi és én. Férjem és egy rokonunk utánunk jöttek. A vasúthoz közeledve, sok elpusztult lovat láttunk. Apa oldalra rántotta a gyeplőt és ebben a pillanatban ... még ma is szörnyű rágondolni ... a levegőbe repültünk. Akna robbant. A kocsiból semmit sem láttunk ... szüleim meghaltak, már meg sem szólaltak, csak a hörgésüket hallottuk ... Éreztem, hogy apám sapkája a fejemre röpült, mintha sebesült fejemet akarná védelmezni és ekkor jajdult fel Józsi, a fivérem. Férjem emelte fel és akkor láttam, hogy a lábait szétvágta az akna, de ennél még szörnyűbb tátongó sebek is voltak rajta. Nem sokáig élt, oda fektettük anyám mellé... A magam sebét akkor még nem éreztem. Csak az őrjöngő fájdalom tépdeste a szívemet. Akkor azt gondoltam, hogy csak belül sebesültem meg örökre ... eszméletlenül hoztak a faluba. A kastélyban szovjet orvosok vettek kezelésbe, öszszeégett karomat, sebesült fejemet bekötözték. Injekciót adtak és betettek egy katonaautóba. A tábori kórházba vittek. A ponyvából fölállított kipadlózott, tiszta kórházban egy benzines hordóban állandóan égett a tűz. A férjemet mellettem hagyták, amíg meg nem győződtek arról, hogy életben maradok. Akkor már tudtuk, hogy a szívem alatt hordom a gyermekünket. Később megoperáltak. Gondos kezek ápolgattak. Két hétig mozdulatlanul feküdtem, úgy etettek, mint a kisgyermekeket. Ha ők nincsenek, én ma nem élek ... Egészségi állapotom lassan javult, de lelkierőm az egyre kevesebb volt. Egyre csak az aknafüstöt láttam. Amikor hazajöttem, kimentünk a temetőbe ... húszéves voltam, de sokkal öregebbnek éreztem magam. Egy pettyes ruhám volt és semmi több. Ha felöltöztettek, jó volt, ha nem, úgy is jó. A kedves Léni mama- egy évi gondoskodása segített rajtam. Mosott, főzött nekünk. Az első gyermekük jöttével azt hittük, hogy felejtjük majd a bánatot, de sajnos csak hat hétig élt... A második négy és fél hónapig ... a harmadiknál már nagyon bíztunk, de hiába, három és féléves korában ő is m :ghalt. Nem tudtam én örülni semminek Évek múlva megszületett a negyedik gyermekünk. Mindennapi féltő gondoskodás, aggodalmak, gyermekkacagás és sírás költözött a házunkba. Aztán még egy született és ma két egészséges, hálás, szófogadó, szülőt és embert becsülő gyerekünk van. Katika és Gyuszika. Az ő fiatalságuk csodálatosan szép. Kati ebben az évben férjhez megy. Az én vágyam pedig az, hogy soha ne ismerjék meg a háborút!... Följegyezte: Hajtman Béláné 11
