Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-09-18 / 37-38. szám
z < GO < § О >z ш > ш >■ ш ОТ ÉVIG vártak a szoba-konyhás összkomfortos szövetkezeti lakásra. A szülők részére vették, mert az édesapa évek hosszú sora óta beteg, az édesanyát háromszor operálták, ő sem egészséges, nyugalomra van szükségük. Miután idegeket őrlő utánjárás és sok huza-vona után — amelyeket nem részletezünk —, végre átvették a kulcsot, a fiatalok be akarták költöztetni a szülőket az új lakásba. — Ekkor történtek ezek a megalázó dolgok ... A lakók ellenünk fordultak és akadályoztak a költözködésben. Azt mondták, hogy piszkos cigányok nem költözhetnek közéjük, ők nem akarnak pérót... A második fuvarnál még keservesebb volt a helyzet. A házbizalmi az autó elé állt és kiabált, hogy rendőrért megy... én szégyelltem magam és befutottam az épületbe, de hiába volt kulcsom, mert a kulcslyuk be volt tömve. Még jó, hogy a férjem géplakatos . . . A lakók bekiabáltak az ajtón ... a sógorom megmagyarázta az egyik asszonynak, hogy ez ne hozzá illő viselkedés, a férjének magas beosztása van, hogyan egyeztethető ez össze. Ezzel a megalázásoknak még nem szakadt vége. Otthon újabb meglepetés várta a fiatalokat. A lakásszövetkezet vezetőségének egy tagja felkereste őket és arra kérte, hogy ne költözzenek oda a szülők, mert abban a házban sok a „fejes", akik ezt nem akarják. Ő az átlósát kockáztatja. Az egyik lakó véleményét idézte, hogy: Inkább elköltözik onnan, és kihívatja a higiéniai állomás dolgozóit ellenőrzésre. Azóta az előítéletektől felkorbácsolt vihar, amely egy rendes, dolgos család becsületén, jóhiszeműségén gázolt végig, — elült. Békés csend van körülöttük, és finom tapintatukra vall, hogy kértek, ne foglalkozzunk nyilvánosan a történtekkel. Hogy kérelmüknek nem teszünk egészen eleget, azért van, mert a segitőszándék vezet bennünket. Megírjuk, hogy mások is okuljanak belőle és hogy felfigyeltessünk néhány szempontra.. Kora reggel csöngettünk be D. F.-ékhoz. Váratlanul érkeztünk. Akkor keltek fel és éppen csak megreggeliztek. Az asztalon tiszta, szőttes abrosz, az egész környezet barátságos, korszerű hálószobobútor, szép szőnyeg, tv, lemezjátszó és sok lemez. Nem csoda, hiszen a házigazda zenész. — Nem szégyellem, hogy cigánynak születtem — mondja a felesége. — Arra meg egyenesen büszke vagyok, hogy a férjem muzsikus. Olyan örömmel hallgattuk, ha játszott. A három lányunk is mindig megigazgatta az apját, ha szépen felöltözve lakodalmakba ment zenélni még a fajunkban, ahol azelőtt laktunk. Brácsás volt a férjem, mielőtt a betegség ennyire le nem verte a lábáról. Egyszer még a tv-ben is szerepelt a zenekaruk. Különben eljárt dolgozni, azelőtt a lengyárba, meg építkezésekre. A háború a mi életünkbe is beleszólt. Sok évig katonáskodott, azután meg négy évig hadifogságban volt, én itthon egyedül a legidősebb kislányunkkcrl, akit az apja nem is ismert. Akkoriban, mikor nagyon rászorultam, mert nem volt más otthon, csak a kiszáradt hegedű, nagy kísértésben voltam, hogy eladjam. De nem vitt rá a lelkem. A falunkon is átvonult a front. Aki nem élte át, nem tudja, hogy mi a háború! Azután sem volt könnyű, mikor a férjem hazajött, mert az egészsége nagyon megsínylette a nehéz éveket. Még két kislányunk született. Nagyon nehezen neveltük fel a gyerekeket, de tisztességben. Ha mindenütt ilyen megértés lenne a családban, mint nálunk, az jó lenne. Kipottyant a könny a botra támaszkodó házigazda szeméből, mikor mondja: Néha olyan gyenge voltam, mikor zenéltem, hogy ha valaki csak kicsit is meglökött vofna, hát elesek. Nem is tudom, hogy sikerült mégis felnevelni a lányokat. De ők már szerencsére ebben a mai világban másképp élnek! Jó lányok. A legidősebb egy ideig azért nem ment férjhez, hogy rajtunk segítsen, mert betegek voltunk. Meg hogy a két kisebbet támogassa, ruházza. Magától vonta el. Pedig az iskolaigazgató nagyon rábeszélt, hogy Nekünk is van becsületünk A szíve, lelke benne . . . . . . Nem tehetünk arról, hogy cigánynak születtünk . . . Tizennyolc éve dolgozok egy vállalatnál, mint megbecsült munkaerő . . . Az ő nyugodt életükért
