Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-23 / 4. szám

115 évvel ezelőtt, 1860 januárjában született, Anton Pavlovics Csehov, Taganrog városkában, ahol az apja kiskereskedő volt. Orvosnak tanult és né­hány évig orvosként működött. Már egyetemista korában írogatott és egyre inkább az irodalom felé tájékozódott, 1887-ben Puskin-díjat nyert egy pályázatra bekül­dött, „Lid ércfény" c. novellakötetével. Színpadi műveit A sirály-t, a Ványa báes i-t, a Három nővé r-t, a Cseresznyésker t-et a moszk­vai Művész Színházban mutatták be első ízben, és azóta számos nyelvre lefordítva szerte a világon művészi élményt nyújtanak a színházlátogatóknak, a mozik és televízió nézőinek, azonkívül a rádióhallgatóknak. Ugyanígy mesteri tollal megírt novellái is, amelyekben nagy éleslátással és iróniával ábrázolja a korabeli orosz kispolgári társadalmat, tipikus egyedeit, valamint azoknak egymáshoz való viszo­nyát. Csehovot 1900-ban az Orosz Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává válasz­tották, két év múlva azonban visszautasította a címet — tiltakozásul a Maxim Gorkij tiszteletbeli tagságát letiltó cári rendelet ellen. A kiváló író alig 44 éves korában tüdőbajban halt meg. CSEHOV Ocsumelov rendőrfelügyelő átvág a piac­téren. Új köpeny feszül rajta, kezében kis csomag. Vörös hajú rendőr lépked a nyo­mában, egy szitát visz, telis-tele elkobzott piszkével. Körül csend ... egy lélek sem jár a téren ... A boltok és kocsmák nyitott ajtói csüggedten tátognak az isten világá­ba, mint megannyi éhes száj: még koldu­sokat sem látni körülöttük. — Hát harapsz, te bitang! — hallja egy­szer csak Ocsumelov. — Ne eresszétek, gyerekek! Majd adok én neki harapni! Fogjátok meg! Hé-é!... Kutyavonítás. Ocsumelov körülnéz és lát­ja: Picsugin főraktárából, három lábon sántikálva, hátra-hátranézve, egy kutya szalad ki. Keményített ingű, kitárt meUényes ember a nyomában. Kergeti a kutyát, tör­zse előredől. Elvágódik a földön, és esté­ben elkapja a kutya hátsó lábát. A kutya megint vonit, újra felhangzik a kiáltás: „Fogjátok meg!" Álmos ábrpzatok jelennek meg a boltajtókban, s egy-kettőre, mintha a földből nőtt volna ki, tömeg verődik össze a faraktár előtt. — Ez rendbontás, nagyságos uram!... — mondja a rendőr. Ocsumelov félfordulatot tesz balra, és megindul a sokadalom felé. A raktár ajtaja előtt ott áll az imént kitárt meUényes em­ber, s jobb kezét a magasba emelve, véres ujját mutatja a tömegnek. Réveteg arcára mintha ez volna írva: „Szíjat hasítok belő­led, bitang!" Ujját úgy emeli magasba, mint valami győzelmi zászlót. Ocsumelov felismeri benne Hrjukin aranymivest. A cso­port közepén, mellső lábait szétterpesztve, egész testében remegve, ül a földön a bot­rány okozója — egy hegyes pofájú fehér agárkölyök. Háta közepén sárga folt. Ned­­vező szemében szomorúság és rémület. —- Mi történt itt? — kérdi Ocsumelov, utat törve a tömegben. — Mi ez? Mi van az ujjaddal? Ki kiabált? — Megyek, nagyságos uram, mit sem sejtve... — kezdi Hrjukin, markába kö­­hintve — Mitrij Mitriccsel, a fa miatt — ez a gyalázatos meg egyszer csak, se szó, se beszéd, beleharap az ujjamba ... Engedet­­met, én becsületes dolgozó vagyok. .. Ké­nyes munkát végzek. Fizessenek nekem kár­térítést, mert ezt az ujjamat talán egy hétig sem tudom mozdítani... A törvény sem mond olyat, nagyságos uram, hogy az em­bernek mindent el kell tűrnie az állattól... Ha mindegyik harapna, jobb volna az em­bernek a föld alatt.,. — Hm . .. No, jól van... — mondja Ocsumelov szigorúan. Köhint, felrántja a szemöldökét. — Jól Van, kié ez a kutya? Ezt nem hagyom ennyibenI Majd adok én nektek, megtudjátok, szabad-e az utcára ereszteni a kutyákat I Ideje, hogy felfigyel­jünk az olyan urakra, akik nem hajlandók alávetni magukat a rendeletnek! Úgy meg­büntetem a kötélrevalót, hogy megtudja, mi is az a kutya meg a többi kóbor állat! Megtanítom kesztyűbe dudálni!... Jeldirin — fordul a vörös rendőrhöz — járj utána, kié a kutya, és vedd jegyzőkönyvbe! A ku­tyát pedig agyon kell lőni! De rögtön! Biztosan veszett,.. Kinek a kutyája ez, azt kérdeztem! — Úgy hiszem, Zsigalov tábornoké! — mondja valaki a tömegben. — Zsigalov tábornoké? Hml... Húzd csak le, Jeldirin, a köpenyemet... Szörnyű ez a hőség! Alighanem eső lesz... Hanem én csak egyet nem értek: hogy haraphatott meg téged ez a kutya? — fordul Ocsume­lov Hrjukinhoz. — Fel sem éri az ujjadat! Olyan aprócska, te meg hatalmas szál ember vagy! Biztosan szög hasította fel az ujjadat, s csak aztán jutott eszedbe, hogy ezt füllentsd. Tisztában vagyok én az efféle alakokkal I Ismerlek benneteket, gazfickókI — Az úgy volt, nagyságos uram, hogy ez szivart dugott a kutya szájába, tréfából, az meg nem volt bolond, hogy tűrje — belemart az ujjába... Nem fér a bőrébe ez az ember, nagyságos uram! — Hazudsz, félszemű! Nem is láttad, hát mit lódítasz? A nagyságos úr okos ember, és keresztüllát mindenkin, tudja, ki hazudik, és ki szól igaz leikéből, mintha az isten előtt beszélne... — Döntse el a bíró, hogy ki hazudott. írva van a törvényben ... Ma­napság minden ember egyenlő... Az én bátyám a zsandároknál szolgál... — Ne fecsegj annyit! — Nem, ez nem lehet a tábornok ku­tyája ... — jegyzi meg bölcsen a rendőr. — Neki nincsenek ilyenfajta kutyái... Kó­pékat tart... — Bizonyos vagy ebben? — Egészen bizonyos, nagyságos uram ... — Magam is úgy tudom. A tábornoknak drága kutyái vannak, fajtiszta kutyái, ez meg — ördög tudja — miféle! A szőre, az alakja ... nézni is utálatos. Ilyen kutyát tartani! Elment a józan eszetek? Tudjátok mi várna erre a kutyára Pétervárott vagy >Moszkvában? Ott nem néznék ám a tör­vényt! Egy pillanat alatt lepuffantanák! Te, Hrjukin, károsult vagy, s ne hagyd ennyiben a dolgot!... Móresre kell ezeket tanítani! Ideje ... — Lehet ám, hogy mégis a tábornoké... — gondolkodik fennhangon a rendőr. — Hiszen nincs a pofájára írva... Épp ilyet láttam a múltkor az udvarán. — Mondtam, hogy a tábornoké! — szó­lalt meg az előbbi hang. — Hm!... Terítsd csak rám, Jeldirin, a köpenyemet... Szél támadt, vagy mi... Fázom... Elvezeted a tábornokhoz, és megkérdezed, az övé-e ez a kutya. Meg­mondod, hogy én küldtem, az utcán talál­tam ... Es mondd meg, hogy ne eresszék ki az utcára... Lehet, hogy drága kutya, s ha mindenféle disznó szivart dug az orra alá, nem jósolok neki hosszú életet. Kényes teremtmény a kutya... Te meg, fajankó, ereszd már le a kezedet! Senki sem kíván­csi az ujjadra. Magad vagy az okai... — Itt jön a tábornok szakácsa, majd ő megmondja ... Hé, Prohor! Gyere csak ide, kedves! Nézd ezt a kutyát... A tiétek? — Hogyisne! Mi ilyen korcsokat nem tartunk I — Mit is kell ezen annyit tanakodni — vág közbe Ocsumelov. — Kóbor kutya ez! Minek annyi szót vesztegetni... Ha én azt mondom, hogy kóbor kutya, akkor kóbor kutya!... Agyon kell lőni, punktum! — Nem a mi kutyánk — folytatja Prohor. — A tábornok öccséé, aki nemrég érkezett. Az én gazdám nem kedveli az agarakat. Az öccse, az igen ... — Hát megérkezett a tábornok úr ked­ves öccse? Vlagyimir Ivanics? — kérdi Ocsumelov, s egész arcán nyájas mosoly ömlik szét. — ó, istenem! En meg nem is tudtam! Vendégségbe jött? — Vendégségbe ... — Ö, istenem ... Látni kívánta a bátyus­­káját... En meg nem is tudtam! Hát az ő kutyája? Nagyon örvendek... Vidd ha­za... Helyes kis kutyuska ... Eleven ... Hogy megkapta ennek az ujját! Ha-ha-ha! ... No, hát mit remegsz, kutyuska? Rrrr... Haragszik a kópéi Kis haszontalan ... Prohor füttyén a kutyának, s kifordul ve­le a faraktár udvarából... A tömeg neveti Hrjukint. — Gondom lesz még rád! — fenyegeti meg Ocsumelov. Belebújik köpenyébe, és továbbmegy a piactéren. V Anna mint kétszeresen felava­tott tiszteletbeli pécsi, a Caffis­­cukrászdát ajánlotta. Egymás mellé ültek, majdnem összebo­rulva. A főnökasszony megértőén, finomkodó mosollyal hozta a krémest. Dobó Sanyi, a csupa erő s vi­dámság somogyi gyerek, az egyik legtevékenyebb akciógárda vi­dám lelke volt, különben nemrég szabadult kőművessegéd. A tőle telhető leghalkabban mesélte: — Karcsi lebukott, a gárda felbomlott. Engem akartak a he­lyére vezetőnek. De a hekusok szagot kaptak. Vehettem a nyúl­­cipőt. így kerültem ide, majd megbújok az építkezésen, és mi­re tető alá kerül a ház, felépítem az építő ifik szervezetét. S veled mi van? Anna sebtében elmesélte a legfontosabbat, s aztán áttért a Hamar János ügyére. Már így nevezte az esetet: s nemcsak magában. Valóságos iratcsomót kötött belőle. Sanyi hahotázott: — Eddig azt hittem, csak tőled tanulhatok. Úgy látszik, neked is tanulnod kell. Férfiismeretet. De most már menjünk. Egy ütemre lépkedtek a Király utcán. — Ügy örülök neked! — neve­tett Anna. — Biztosan megszólnak, hogy egy ilyen jóvágású fiúval járok, de legalább békén hagy­nak. — Végre! Mégiscsak ügyesebb vagy nálam. De úgy hiszem, he­lyes lenne, ha én is elmennék. Holnapután utazom Pestre, és így a fiúk nem tudhatnak meg töb­bet rólam. Hol találkoztok? — A Mecsekben. Majd elkísér­lek oda. Odafent a Tettyén már lassan vetkőztek a fák. Az erdő készü­lődött az őszi díszletváltozásra. A kis tisztás perzselt füvén három fiú heverészett. Anna lábát maga alá húzva ült közöttük, s csende­sen beszélt. Annyira megszokta a hangfogót, hogy az erdőben is oly halk volt, szinte suttogott, akár a városi cukrászdákban. — A kommunista párt megbí­zottja vagyok. Azért jöttem közé­tek, hogy elmondjam, mi lesz a dolgotok. Ti alkotjátok azt a cso­portot, amelyre súlyos vesztesé­geket szenvedett pártunk rábízza a pécsi szénmedencében a mun­kásosztály ügyét. Kapcsolatot kell találnotok minden bányászfalu­val, minden aknával és általában minden területtel, ahol munkások dolgoznak, vagy olyan emberek, akik barátai a munkásoknak. A háború ellen kell szólnotok, a német szövetség ellen, meg­magyarázni az embereknek, hogy ma a legnagyobb veszély a fa­sizmus ... Egyelőre csendben szervezkedjetek, nagyon-nagyon ügyesen, mert ha a rendőrkopók DÖME PIROSKA A langaléta fiú két méter ma­gasból lenézett az asszonyra: — Csak nyúljon hozzád valaki I Megismeri a somogyi úristent! Meg a vörösgárdista öklét — tet­te hozzá. A szeme villogott, most úgy festett, mint valami két lábon járó, Pécsett vendégeskedő vilá­gítótorony. szagot kapnak, hogy a bányászok közt újraéled a párt: lecsapnak rátok. Ránk. Megmozdul a nagy gépezet, hogy szóttiporjon ben­nünket. Kioltják a föld feletti, a külszíni bányászlámpákat, a forradalom lángját. Tudják, hogy egyes-egyedül mi vagyunk képe­sek feléleszteni az ellenállás tü­­zét... Egy hét múltán Sanyi titokzatos képpel állított be a tekepályára. — Menjünk sétálni? — fordult feléje az éppen szemlélődő kugli­bajnoknő. Elindultak. A bánya elefántja hunyorítva nézett utánuk: — Ügy látszik, jól érzi magát minálunk a fiatalasszony. A mecset háta mögé kerültek. A hosszú legény sietve a tárgyra tért: —* Jó hírem van. Mégiscsak ki­jutunk Komlóra. Holnapra meg­beszélésre hívtam két ifit, hogy megalakítsuk az első csoportot. Az egyik komlói bányászgyerek. Azt hiszem, az a Feri, aki Hamar János bőrét viseli a vállán. A má­sik srác szaktársam. Kőműves­legény. Anna szeme felcsillant: A fiúk fel-felnéztek az asszony­ra, úgy hallgatták. Sanyi büsz­kén: lám, kivel hozta össze a srácokatI A másik kettő kicsit za­vartan, s ámuldozva: ilyen szó­noklatot vagy kiselőadást, vagy minek is nevezhetnék, még soha nem hallottak. Feri arra gondolt, hogy ha ennek a felét vagy a negyedét képes lenne elmondani Komlón! *Laci, a kőműveslegény, hangot is adott érzéseinek: — 1:n nem tudok így beszél­ni ... De majd elmesélem, hogy tatus a múlt háborúban otthagy­ta a féllábát, és most elvitték a bátyámat... Nem akarunk nyo­morékok lenni az urakért! Fog­junk össze, hogy ne legyen hábo­rú. Meg minden ... — És hogy készüljünk fel a partizánháborúra I — szólt közbe Sanyi. — Hogy harcolhassunk, amikor itt lesz az ideje. Addig CUT?»

Next

/
Oldalképek
Tartalom