Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-07-24 / 29-30. szám

A sok fáradságot kár­pótolja a szép környe­zet is, ahol a verse­nyeket rendezik Édesanyámtól hallottam először Dukláról mesélni, tőle tudtam meg, mi történt ott ezerkilencszáznegy­­vennégy őszén. Mindezt még kicsi koromban, a hosszú téli estéket be­töltő mesék világában. Azóta is min­dig emlékezetemben maradt ez a név, melyhez oly sok szenvedés, bor­zalom, halál fűződik A Duklai szorosról távolról is ké­pet tudtam alkotni s a világ leg­szörnyűbb helyének képzeltem el. Ennek ellenére mindig vágyódtam oda. Saját szememmel akartam látni azt a helyet, melyet ma joggal ne­vezünk a szabadság kapujának. Amikor két éve először jártam Duklán, nem olyan kép fogadott, mint amilyenre számítottam. Érde­kes, amint kiléptem az egykor forró duklai földre, mindent szépnek, ba­rátságosnak találtam. Talán azért, mert egy szép táj ölelt körül, me­lyet erdők, rétek tarkítanak, ahol semmi nyoma a háborúnak, talán csak a betonlapon némán álló fegy-Versenyünket nem kisérik úgy fi­gyelemmel a nézők, mint a labda­rúgókét, akadály viszont annál több akad — gondolja Edita Oleksáko­­vá, vagy: Bennünket nem biztatnak úgy, mint a labdarúgókat, de az akadályokkal igy is megbirkózunk. Ziháló tüdővel is lehet pontosan lőni. Ezt nem egyszer igazolta már Margita Resete­­ricová, akinek erőssége a céllövés. A gránáytrjojigs is ré­sze a versenynek. KDSfl KLÁ EMLÉKÉNEK 20

Next

/
Oldalképek
Tartalom