Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-07-24 / 29-30. szám
EGY ÉVFORDULÓ ÜRÜGYÉN EGY JÁRÁS nőszövetségi plénumán a pártbizottság titkára arról beszélt az asszonyoknak, manapság sokan elfelejtik, hogy a társadalom nem csak jogokat ad az embereknek, de kötelességeket is szab. Sokan követelik mindazt, ami „jár nekik“ kedvezményekben, anyagi javakban, ingyenes ellátásban, gondoskodásban, de ha társadalmi munkáról, közéleti tevékenységről van szó, azzál mentegetőznek, „nincs rá idejük“ Egy szép és jelentős évforduló ürügyén jutottak eszembe ezek a szavak .. . Ötvenöt évvel ezelőtt, 1920. július 30-án kezdődött el Moszkvában a kommunista nők első nemzetközi konferenciája. A szovjethatalom megalakulása első pillanatától egyik legfontosabb feladatának a nőkérdés megoldását tartotta. Felvilágosította, a férfiakkal egy sorba állította a munkásnőket az első szocialista ország építésében. És a munkásnőkből lett kommunista asszonyok szenvedélyes elszántsággal küzdöttek. Tanultak és tanítottak, agitáltak és vitáztak. Termelő munkájuk mellett politikai munkát végeztek és gyermekeiket is nevelték. A szó szoros értelmében két kezükkel építették fel az üzemeket, a bölcsődéket, tanították meg egymást olvasni, írni — és érteni, amit nekik, róluk írnak ■Milyen körülmények között — vajon fel tudjuk-e ma mérni? A szovjethatalom első éveiben külső és belső ellenséggel egyaránt küzdeni kellett. Éhség és hideg fárásztotta, dermesztette őket — mégis mentek, tették, amit kellett. Éhező millióknak kenyeret adtak és reményt. Világosságot a szó egyenes és átvitt értelmében, pihenés és megállás nélkül. És mindezt azzal a szilárd tudattal, hogy ha felépül a megálmodott társadalom — a világ minden proletárja megtanulja, milyen út vezet a szocialista országépítéshez. Az ő akkori céljuk, álmuk — ma a mi valóságunk. Pontos, szép rend szerint végzi az ország népe a dolgát. Nem kell éjszakába nyúló gyűléseken eszmei csatákat vívnunk, ellenségtől tartva faluról falura agitálni járnunk ... Társadalmi, politikai munkánk örömteli, szocialista társadalmunk által támogatott, megbecsült. Hiszen a társadalomért végezzük. Mégis — akadnak olyanok, akik ma már „nem érnek rá“ velünk jönni a faluszépítési brigádra, a jubileumi ünnepségre, az énekkarba, az olvasókörbe, a közérdekű kérdésekről összehívott gyűlésre. Akik bezárják hatalmas új házuk kapuját, amelyet társadalmunk jóvoltából építettek olyan nagyra. Gyönyörködnek kocsijukban, végzik „különmunkájukat“, hogy minél előbb indulhassanak a ki tudja hányadik túrájukra ... vagyis életük céljává tették a gyűjtést, a jómód látványos gyarapításának élvezetét, ami pedig a szocialista társadalom embere számára nem lehet más, csak eszköz. Mert jó, ha szép lakásban lakunk, kocsink van. amely távoli tájakra röpít, színházba visz, üdülőházunk, ahol megpihenünk. De élményben gazdagodva, szabad időnkben tudásunkat gyarapítva, látókörünket szélesítve, pihenés közben erőt gyűjtve nem az-e célunk, hogy alkotó munkánkat még jobban végezhessük, hogy még többet, jobbat alkossunk? És az, hogy mindannyiunk javára, örömére tevékenykedjünk? о A CSKP XV. kongresszusára készülünk, hatodik ötéves tervünkre, amely minden eddiginél igényesebb feladatokkal vár elkötelezett munkánkra. Ránk, nőkre édesanyákra is minőségileg új feladatok várnak. Az egyre növekvő jólét közepette ki kell irtanunk családunk életmódjából azokat a kispolgári nézeteket, szokásokat, amelyek nem méltók a szocialista emberhez. Elsősorban az önzést és a közömbösséget, amely még. olyan módon is megnyilvánul, hogy némelyik ember háza puhára bélelt falai közé zárva úgy véli — elég, ha ledolgozza munkaidejét — semmi más kötelessége nincs a társadalommal szemben. Közösségi emberekre van szükségünk. Olyanokra, akik találnak időt egy-egy tömegszervezetben megbeszélni az időszerű társadalmi feladatokat, akik rászólnak a park padjait rongáló idegen gyerekre is, a fiatalra, hogy adja át a helyét a buszban az idősebbnek, akik kézbe veszik a kapát, ha faluszépítési brigádra hívják, akik elmennek a nemzeti bizottságra, ha a szomszédasszonnyal nem törődnek a gyerekei, akik szóvá teszik, ha az üzletben nem megfelelő az áruválaszték, akik nem tűrik a „kenést“, a „protekciót“, akik örülnek minden jó eredményünknek és küzdenek a hibák, hiányosságok eltávolításáért... A nagy házak kapuit magukra záró, a szabad idejüket csak önző szerzésre fordító emberek nem a mi társadalmunkba valók. A munkahely örömét, gondját a küszöbük mögött hagyok nem nevelhetnek szocialista embert gyermekükből. A tévében, rádióban csak táncdalt hallgatók, akik kikapcsolják a készüléket, ha Portugáliáról, Chiléről van szó — a mi szemünkben céljainkhoz, kötelességeinkhez még fel nem nőtt emberek. Csak világos fejű, minden iránt érdeklődő, semrrii iránt sem közömbös nők és férfiak — dolgozó emberek birkózhatnak meg a jövő, a tudományos műszaki forradalom időszakának hatalmas feladataival. Az emberek többsége ma már szívesen, elkötelezetten vállalja a közösségi tudat kötelességeit is. De akadnak még olyanok — akik úgy vélik, elég, ha csak önmaguknak élnek. Rá kell ébreszteni őket is, hogy éppen saját — és gyermekeik érdeke kívánja, hogy nemesebb, egyetemesebb célért dolgozzanak, tevékenykedjenek. Tanítsunk meg mindenkit az élet célját a közösségért végzett munkában, nem pedig önző, egyéni érdekekben látni-keresni. Hiszen csak azoknak a harca, küzdelme árár élhetünk úgy, ahogyan élünk, akik lemondtak egykor minden egyéni érdekükről, és értünk harcoltak, dolgoztak — éltek. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET
