Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-07-10 / 27-28. szám
ESTE hatra érkeztem meg Springfieldbe. Taxiba vágtam magam és hitelt adván egyik útitársam szavának, aki St. Louisból Chicagóba utazott, a MISSISSIPPI szállodába vitettem magam. A hetedik emeleten kaptam szobát. Pokoli hőség volt; nem csoda. Springfield körülbelül Madrid és az olasz csizma magasságában fekszik és a július itt is kitesz magáért. Gyorsan megfürödtem és átöltöztem, majd lementem az étterembe. Nem volt étvágyam, alig sikerült legyűrnöm néhány falatot. Talán az izgalomtól. Egyrészt égtem a kíváncsiságtól, másrészt biztos voltam a dologban. Lementem a portára és elkértem a telefonkönyvet. — Parancsoljon uram! — nyújtotta át nagy udvariasan az elegáns öregúr. — Köszönöm, köszönöm... — bólogattam. Majd morogni keztem az orrom alatt. — Snow... Snow... Keres valakit? — Igen... De már meg is van! „Mr. and Mrs. Snowdon, Garden Street 17.“ Kérek egy darabka papirost, amire felírhatnám a telefonszámot... — Parancsoljon, uram. Tessék, itt a ceruza is. — Köszönöm. — Nos, azt hiszem, ez gyorsan ment — jegyezte meg az öregúr. — Mire gondol? A keresésre. Hamar megtalálta, akit keres. — Gondolja? Téved, uram. Megmondaná, hol találom meg a telefont? — Arra, balra tessék! Felhívtam a felírt számot. Fiatal leányhang jelentkezett. Bemutatkoztam és megkértem, hogy adja át a kagylót Mrs. Evelyn Snowdonnak, született Clarknak. Csodálkozva megismételtette velem kívánságomat, majd néhány pillanat múlva egy másik hang jelentkezett. — Hallo, itt Evelyn Snowdon! *— Született Clark? — Igen, de kicsoda ön, uram, és miért fontos ez? — Mert én önnel akarok beszélni és nem a lányával, érti? — És szabad lesz végre megtudnom, hogy miért és miről? — Szeretnék elbeszélgetni önnel ifjúkori, főleg párizsi éveiről. Azért hívtam fel, hogy megkérdezzem, mikor látogathatnám meg? — Uram, nem tréfál? — Istenemre, nem! Asszonyom, évek óta keresem önt. Ismétlem, párizsi éveiről van szó... — De hát miért? Mi történt? — Lényegében természetesen semmi sem történt, de túlságosan bonyolult ez az egész, nem lehet elmondani telefonon. Azért szeretném holnap felkeresni. Tehát? Mikor? — Igazán nem értem ... Nagyon meglepődtem ... Párizs?! — Igen, asszonyom... A kilencszáztizenkettótizenhármas évek! — Nos, magam is kíváncsi vagyok... Tudja mit? Jöjjön holnap délelőtt kilenckor. Jó? Magának megfelel ez az időpont? — Nekem minden időpont megfelel. Az ön kedvéért utaztam ide Angliából A portásnak nem volt igaza. Nem. volt könnyű megtalálni Evelyn Clarkot, Nancy France-ot, azaz a Little Bird-öt, a Kismadarat. A telefonkönyvben már gyorsan ment, de Springfieldbe hosszú út vezetett. . öt évvel ezelőtt kezdődött. Franciaországban nyaraltam családostól, Bretagne-ban, Brest környékén, közösen egyik párizsi barátommal és családjával. Mindketten irodalomtanárok vagyunk, természetes hát, hogy az első napok után egyre gyakrabban kerültek szóba szakmai kérdések is. Már nem emlékszem pontosan, hogy mikor, milyen alkalommal és tulajdonképpen melyikünkben merült fel a gondolat, hogy érdemes lenne kinyomozni, élő alak volt-e Bresson múzsája, a híres Little Bird, a Kismadár. Egyre hevesebb vitákban kristályosodott ki mindkettőnk meggyőződése. Ahogy ez már lenni szokott, Claude szerint a Kismadár csak Bresson képzeletének afe alkotása, míg én azt vallottam, hogy igenis a Little Bird-nek élnie kellett. — Tárgyi bizonyítékok nincsenek, mire alapozod hát a meggyőződésedet? — szegezte nekem többször is a kérdést Claude. Egyszer aztán rátapintottam az igazságra. — Arra az egyszerű tényre — érveltem hevesen —, hogy a Kismadár Little Bird és nem Petit Oiseau. — Azt hiszed, hogy — Igen. Arra gondolok, hogy Bressonnak minden bizonnyal volt egy angol ismerőse, szerelmese, és hozzá írta halhatatlan verseit. — Az érvelés helyes, de úgy tudjuk, hogy Bresson sohasem járt Angliában és nem is volt angol lányismerőse. — Csak az irodalomtörténet tudja így. Lehet, hogy ez egyáltalán nem is olyan biztos... Később más témára tértünk át és lassan elfelejtettük Bressont. Talán teljesen kiment volna a fejemből, ha azon év őszén, Párizsban, egy nemzetközi irodalmi összeröffenésen, Claude nem kérdezi meg tréfásan: — Nos, James barátom, mi van a Kismadárral? — A nyomozást megkezdtem — jelentettem ki egy Scotland Yard-i detektívfelügyelőhöz illő komoly arccal. — Hát akkor, sok szerencsét, kedves Holmes barátom! — nevetett Claude. Most már nem léphettem vissza. Először is gondosan áttanulmányoztam mindent, amit csak Bressonról összeírtak. Átrágtam magam a költő naplójegyzetein is. Minden igyekezetem ellenére sehol sem találtam egyetlen utalást sem a Kismadár modelljére vonatkozóan. Az életrajzírók mindenhol megelégedtek azzal, hogy Bresson álmai szerelméhez írta felejthetetlen verseit. Különben is a költő fiatalkoráról mindmáig alig tudunk valamit, sohasem beszélt róla részletesen, csak verseiben tért vissza hozzá. Persze a költészet síkjában: „Szomorú évek (élet és halál között)“. Már-már reménytelennek láttam a helyzetet. Két év múlva újból Párizsban jártam és akkor kaptam egy jó tippet Maurice P.-től, Bresson nyolcvanéves, egyetlen élő barátjától. Várjon csak ... emlékszem, hogy Paul nevelő volt valamilyen családnál... Képzelje, matematikát tanított és ehhez hasonlókat! Valami város neve is az a név Itt élt az a család Párizsban? — Igen, igen, kint Sévres-ben. Az ördögbe is! Hm... Aha, aha! Valamilyen Clermont családnál volt, persze, emlékszem, igen. Clermont! Akkoriban Paul nagyon rossz bőrben volt. Ráadásul azt hiszem szerelmes is Szerelmes? Hát persze, mint mindig! Költők sorsa. — Nem emlékszik arra a kislányra? — firtattam izgatottan. — Nem... nem, fiam, nem. Paul sohasem beszélt róla. Nem sok, de valóban igazi detektív-hévvel vetettem magam a munkába. Szerencsém volt. Megtaláltam a Clermont villát és Jean Clermont-t, akit Bresson tanított a számtanra. Természetesen sohasem lett belőle matematikus. Politikus lett, viszonylag híres politikus, de ma már, hatvanévesen, csak a rózsáinak és unokáinak él. — Tudja, nem nagyon szerettem Pierre-t, akkor ugyanis még nem hívták Bressonnak ... — Tudom, Courdon volt, Pierre Courdon ... — Igen... Szóval, nem állhattuk egymást, azt hiszem miattam hagyta itt az állását, bár nem élt itt rosszul. Mikorra felnőttem, már híres ember volt. Egyszer egy hivatalos fogadáson találkoztunk is, de egyikünk sem említette fel a régi ismeretséget... Végre nyomon! Clermont-tól megtudtam, hogy Paul-lal egy időben volt a háznál egy Nancy France nevű kislány, aki angolra tanította a gyerekeket. Angolra! Azt hiszem, helyes nyomon járok. De sajnos, semmi mást nem tudtam meg. A családi irattár elkallódott a háború alatt, a régi cselédek szétszóródtak, meghaltak. Maradt a puszta név: Nancy France! Megvallom, furcsának találtam ezt a nevet. Végső elkeseredésemben hirdetést adtam fel az újságokban: „Nancy France, aki 1912—1913-ban Párizsban, Sévres, Rue de Bordeaux 78. alatt Clermontéknál angolt tanított, vagy aki valamit tud róla, jelentkezzen!“ Egy ilyen kétségbeesett vállalkozás eredménye természetesen csak nulla lehetett. Claude-nak azt mondtam, hogy felhagytam a kutatással. Színleltem a vereséget, magamban azonban szentül megfogadtam, hogy végére járok a dolognak. Lehetetlen, hogy Nancyt senki se ismerte volna Párizsban! Igaz, ötven plusz húsz az hetven, vagyis kevés a hetvenéves ember és még kevesebb azok száma, akik ismerhették is azt, akit keresek. 18 Teljesen holtpontra jutottam. Hogy jobban összeszedjek mindent, amit a Kismadárról tudok, írtam egy tanulmányfélét, olyan hangnemben, mintha már a kezemben lenne a döntő bizonyíték. Megírtam — és aztán bezártam az íróasztalom legalsó fiókjába. Tavaly ősszel aztán váratlanul levelet kaptam Párizsból, Jean Clermont-tól. Többek között ezeket írta: „Néhány napja meglátogatott Charles unokabátyám Toulonból. Sok mindenről elbeszélgettünk és egyszer, beszéd közben, megemlítettem neki az ön látogatását. Nos, uram, olyan dolgok derültek ki, amelyekről jómagam sem tudtam és amelyek önnek, legalábbis azt hiszem, nagy segítségére lesznek. Charles nagyon jól emlékszik Nancy Francéra! Érthető: ő akkor már húszéves volt. Elmondta, hogy Nancy tulajdonképpen angol lány volt és csak a család, a szüleim kívánságára — akik sohasem ZM'. Á szerették az angolokat, de fejet hajtván a divatnak, valódi angol nevelőnőt szerződtettek — viselt franciás nevet. A valódi neve Evelyn Clark, Colchesterből. Ne lepődjön meg, hogy a vén Charles ilyen jól emlékszik mindenre, de elárulta, hogy meglehetősen gyöngéd szálak fűzték őt az angol kislányhoz. Az ügy persze kitudódott és Nancy-nek, vagyis Evelynnek távoznia kellett...“ No végre! Oxfordból csak egy ugrás Colchester, az első szabad napomon már siettem is. Minden nehézség nélkül megtudtam, hogy Evelyn Clark 1893. október tizedikén született, tizenháromban Londonba költözött, majd a háború után kivándorolt Amerikába, Illinois államba. Férjhezment J. B. Snowdonhoz, egy springfieldi kereskedőhöz ... — Igen, már hetvenegy éves, de még bizonyára él, nyugodjék meg, uram. Bár ritkán váltunk levelet, azt biztosan megírták volna, ha meghal — jelentette ki Evelyn unokahúgának lánya, Mrs. Perkins.
