Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-07-10 / 27-28. szám
— Tehát minden kétséget kizárva Springfieldben lakik? — Igen, uram. Várjon csak, hisz... alig féléve kaptam tőlük levelet. Talán még megtalálom valahol ... Sajnos ugyanis, én nem emlékszem a címre. A férjem noteszében fel van írva valahol, de John csak a jövő héten jön haza... Kívánságomra felforgatta a házat és megtalálta azt a levelet, — Ez az, látja, uram! Springfield, Garden Street 17. Tudtam, hogy itt lesz valahol... Most már csak azért kellett imádkoznom, hogy ha már Evelyn megélt hetvenegy évet, bírjon ki még egy felet! jobban vártam az előadások végét, mint a diákok. Régebben az volt a tervünk, hogy ezen a nyáron Görögországba utazunk, de mivel én nem mondhattam le erről az útról, rábeszéltem a feleségemet is, hogy jöjjön velem. Neki különben is rokonai vannak New-Yorkban. Természetesen írhattam, telefonálhattam volna, de én mindenekelőtt látni akartam a Kismadarat... Csak egy napig bírtam ki New-Yorkban. Feleségem ott maradt a rokonoknál, én pedig útrakeltem és Pittsburgon, valamint Cincinatin keresztül St. Louisba repültem. Majd felültem a Chicagóba induló Michigan-expresszre és ... Este hatra érkeztem meg Springfieldbe. Azt hiszem már régen nem voltam ilyen pontos. Még nem volt kilenc óra, de már ott álltam a Garden Street tizenhetes száma előtt. Az utca valóban rászolgált a nevére: mindenhol hatalmas kertek, fák, virágok; csupa zöld volt minden, csak itt-ott villant elő a villák fehérsége. Mrs. Snowdonnak először csak a hangját hallot.1. Valahol a konyhában az unokák hadseregével harcolt, — Milly, kérlek, vezesd fel az urat a szobámba! Bocsásson meg uram, rögtön jövök! Fiatal, rövidnadrágos lány állt elém és udvariasan biccentett, hogy kövessem őt. Igyekezett komolyan és méltóságteljesen viselkedni, de látszott, alig várja, hogy lerázhassa a nyakáról ezt az unalmas megbízatást. Néhány perc múlva aztán belépett Mrs. Snowdon. Nem is tudom mit mondjak. Szeretnék hetvenéves koromban ilyen friss és életerős lenni! Nem túlzók, ha azt mondom, hogy nem látszott többnek ötvennél. Magas koráról csak teljesen ősz haja tanúskodott. Még mindig karcsú, minden mozdulata fiatalos, szemében örök kíváncsiság és huncut tűz. Arcán alig vettem észre a púdert. Igen, csakis ő lehet a Kismadár! Nem titkoltam meglepetésemet. — ön csodálatos, Mrs. Snowdon! Köszönöm a bókot, Mister? ... Bodmin, asszonyom, James Bodmin, Oxfordból. Köszönöm, Bodmin úr. Hanem, tudja, égek a kíváncsiságtól! Foglaljon helyet. Parancsol cigarettát? Nem, köszönöm. Később majd Milly hoz fel kávét. Nagyon kedves ... No, uram! Milyen szándék vezette önt Oxfordból Springfieldbe? — ön ugyebár 1912—13-ban Párizsban nevelősködött a Clermont családnál... — Tizenkettő-tizenháromban? Meglepően jó információi vannak. Én ugyanis már nem emlékszem pontosan, hogy melyik évben is voltam ott, pedig különben nagyon jól emlékszem gyermek-, és ifjúkoromra, de csak az eseményekre. Érti, ugye? A számok valahogyan kiesnek a fejemből... Tehát emlékszik Párizsra? — Igen, persze, sok mindenre emlékszem... Az éjjel is sokat gondolkodtam, tudja, én már keveset alszom... Emlékszik ön egy Paul Bresson nevű fiatalemberre? Bresson?... Nem... sohasem hallottam ezt a nevel — De volt egy fiatalember Clermontéknál, úgy hívták Pierre Courdon ... — Pierre! Hát persze, rá emlékszem Mit tudna róla mondani? — Istenem ... Pierre olyan furcsa ember volt... Alig beszéltem vele, akkor is csak a szokványos udvariassági formulák hangzottak el. „Jó napot, Nancy kisasszony!“ Tudja, nekem ott... — Tudom, nem Evelyn Clark volt a neve, hanem Nancy France. — Hát ez meglepő. Hisz maga mindent tud rólam! Nem árulná el végre, hogy miért érdekli önt mindez? — Asszonyom, Pierre Courdon, az a lobogó sörényű, furcsa fiatalember, akire ön már alig emlékszik, később Paul Bresson néven világhírű költő lett. Világhírű költő? Ez hihetetlen... a kis Pierre? Igen. Híres ember lett és... De, mondjon még róla valamit! — Pierre ... Tudja, nem mondhatnám, hogy kedveltem őt, szerintem nem volt igazi francia, nem tudott, vagy nem akart megfelelően viselkedni. Azt hiszem ő sem rajongott értem .. . — Gondolja? — Biztosan. Mindig csak nézett, nézett, nagy, villogó szemeivel... és hallgatott. Mindig azt hittem, hogy beteg. A kis George is félt tőle... — George? — Igen, Clermonték kisfia. — Talán Jean, nem? — Jean? ... Hát persze ... persze, Jean! És Charlesra emlékszik még? Charlesra? Igen. Charles Clermontra, Jean unokabátyjára. Figyeltem Mrs. Snowdont. Alig észrevehetően elpirult, összeráncolta a szemöldökét, majd elmosolyodott és felnevetett. — Maga mindent tud! Természetesen emlékszem Charlesra... De kitől tudta ezt meg, az ég szerelmére?! És egyáltalán, még mindig nem látom az összefüggést... — Egy Nancy France nevű kislány után nyomoztam és Jean Clermont azt írta róla levelében, hogy „Evelyn Clarknak hívták, Charles unokabátyám pontosan emlékszik rá, mert elárulta, hogy gyengéd szálak fűzték őt Evelynhez ...“ — Charles... a finom kis úriember... Hol él, mi történt vele? — Nem tudom, csak Jeannal találkoztam. — Érdekes.. . Nos, uram, elárulná végre, hogy tulajdonképpen miért nyomozott utánam? — Hát nem érti? — Nem egészen... Talán Pierre? Igen, asszonyom. Paul Bresson a legszebb verseit egy angol lányhoz írta, akit Kismadárnak nevezett költeményeiben. — És ez a... ez a Kismadár, ez.. Ön a Kismadár, Mrs. Snowdon! Ö, az ostoba! Kicsoda? Pierre! Nem szólt volna egy szót sem, csak nézett, nézett... ön volt a múzsája, asszonyom. Igen, értem ... És milyen verseket írt? — Elhoztam önnek egy angol díszkiadás példányát . .. Tessék! — Nagyon szépen köszönöm... Ezt mind, mind rólam írta? — Nem egészen. A versek nagy része azonban a Kismadárhoz szól. — Erre igazán még álmomban sem gondoltam volna ... — Most már nem marad más hátra, mint bezárni a kört, a múzsa életútját. Mesélje, mondja el, kérem . . . — Ó, azt hiszem, én sem tudok többet mondani, mint amennyit maga már kinyomozott rólam. — Tudja, öt éve keresem magát és... — öt éve? — Igen. Megfogadtam, hogy megkeresem és megírom az igazat a híres Kismadárról. Remélem nem lesz ellene kifogása? — Nem, nem uram, hisz olyan egyszerű történet! Még abban az évben, amikor hazatértem Párizsból Colchesterbe, Londonba költöztünk, a háború utáni években pedig átjöttünk Amerikába. St. Louisban telepedtünk le. Egy év múlva férjhez mentem egy springfieldi kereskedőhöz, boldogult férjemhez, John Benedict Snowdonhoz. És azóta teltek az évek, jöttek a gyerekek, unokák, sőt dédunokák! Októberben pedig már ... — Hiába tagadja, hisz én tudom! Igen, sajnos, hetvenkettő leszek De még ötvennek sem néz ki! Nem, ugye? Köszönöm, ön igazán nagyon kedves. Meddig szándékozik Springfieldben maradni? — Talán két napig... háromig. A feleségem New- Yorkban vár rám. — Jöjjön el holnap délelőtt is, jó? Elbeszélgetünk még egy kicsit és talán eszembe jut még valami Pierre-ről... Nagyszerű! Hálás leszek érte. Úgy látom az a csibész Milly elfeledkezett a kávéról! Corának kellett volna szólnom ... — Nem baj, Mrs. Snowdon, így is kellemesen elszállt az idő. — Igen-... Köszönöm a könyvet, Mr. Bodmin Hivatok taxit, jó? — Inkább ne, köszönöm! Gyalog megyek, szeretek gyalogolni, körülnézek egy kicsit. Gyönyörű ez az utca! Talán még valamit, Mrs. Snowdon ... — Parancsoljon. — Árulja el, kedves Mrs. Snowdon, mi fiatalságának a titka? — Jaj, kedvesem... Tudja, én mindig családias természetű voltam. Egy ilyen nő, ha jó férjet kap, ha nincsenek anyagi gondjai, ha szereti a gyerekeket és persze, ha vigyáz magára. .. akkor nem lehet hiba. Azt hiszem, ennyi az egész ... — Nagyon szépen köszönöm, Mrs. Snowdon. Viszontlátásra! — Good bye, Mr. Bodmin! Néhány lépés után visszafordultam. Mrs. Snowdont már körülvette az unokák és dédunokák serege. Boldog asszony. Múzsa volt. Múzsa volt, de nem tudta ... MÉSZÁROS LÁSZLÓ v v Ü Megemlékezés A. Plyden és C. Apollinaire szerelméről 19
