Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-16 / 3. szám

DÖME

PIROSKA

*ф

*Г

Gondoltam: még nem szokta meg a bányát, de aztán az én hátamról folyt a víz. Forrósodott a levegő, gombolyodott a füst. Magasra emeltem a lámpámat: egy csille állt a füstben, ködben. Továbbmentem. Látom, hogy parázslik a szénfal. Akár az ördög szeme.

Égett a bánya?

— Akkor láttam először bányatüzet. Az első műszakosok már dolgoztak az Iszapolókkal meg a kőművesekkel. Csupaszon. Építették a tűzgótat. Egyszer csak hallom, nagyon messziről, mintha igazán a pokol fenekéről szólna valaki, maga Belzebub, de csak Jóska bácsi volt, a legidősebb vájár: toljátok már ide azt a csillét... Belekapaszkodtunk. Nehezen Indult, színültig tele volt vizes agyaggal. Nekirugaszkodtunk. Már a szememet is ellepte a verejték, Vakon erőlködtem. Vagy tíz méternyire a tűztől megálltunk. Jóska bácsi mutatta, mit kell tenni.. Az öreg jókora golyókat gyúrt a vizes agyagból, nagyobbakat, mint a kugligolyó. Nyomhattak vagy három, négy kilót. Sebesen adogattuk a kőműveseknek. A tűzgát valahogy úgy épül, mint a falusi ház vert fala. Két deszka közé gyömöszölik az agyagot. A Feri gyerek ugyancsak nekiveselkedett, már tiemcsak gyúrta a golyókat, hanem a kőművesek közé állt, és maga Is rakta a falat. Kőművesinas volt azelőtt. Akkor már mindannyian anyaszült meztelenül dolgoztunk. Tenyérnyi száraz folt sem akadt a testünkön, Még akkorka sem, mint a maga kis tenyere. Megsült a nyálunk. Feri egyszer csak megszédült. Elvágódott. Azt hittem, hogy menten az izzó szénfalnak esik. Utánaugrottam, elkaptam. Olyan közel még nem éreztem a halált. Felnyaláboltam a gyereket. Megcsúsztam a síkos, forró talajon, ha nem kap el mindkettőnket Józsi bácsi, ott sülünk meg, mint az ördög pecsenyéje. Nem tudom, hogyan kerültem kijjebb. Csak arra emlékszem, hogy a Feri fiú bőre úgy az enyémhez tapadt, mintha egybesütöttek volna vele valami tepsiben. A komlói tüzes kemencében. Józsi bácsi vonszolt bennünket a keresztvágathoz, A langyos levegőn összerogytunk, úgy vakartak le bennünket egymásról. A vállamról tenyérnyi bőr szakadt

ига

le. Odasült a Feri karjához. Azt mondta az egyik mérnök úr: negyven-negyvenöt fokot mutatott volna a hőmérő, ha lett volna odalent. De a pokolban nincs hőmérő.

Anna megilletődötten, asszonyos gyengédséggel simogatta a vájár karját.

— Nem ott a nyomai — bújt ki Ingéből Hamar János. — Ehol, nil — s mutatta a fehér heget a vállán.

Az asszony zavartan nézte о kötésig pucér férfit. Mit mondjon? Hősi tett volt? Igazi bányászhelytállás? Lehajtotta a fejét:

— Akkor magát nagyon szerethetik odalent. Talpig férfi.

— Ferivel úgy vagyok, akár az öcsémmel — engedte el Hamar János a füle mellett a dicséretet, s bújt vissza az ingébe. — Majd elhozom egyszer ide. De hát nem fért a foltos bőrébe, és megnősült. Bányászkislány a kis menyecske.

— Es maga mióta nős, Hamar János?

A vájár megrántotta nevezetes vállát:

— Dreg házas vagyok én. Két fiam van.

— Nekem egy — sóhajtotl Anna,

Mekkora?

lába.

Az Idén megy először Isko— és mégis elváltak. Látla, én ezért nem válnék el sohal A kél gyerek miatt. De hót mindenki a maga bajának tudója.

— Eqyszer klmennék maqukhoz, látogatóba. Milyen a hangúlát Komlón?

Milyen? Háborús. Nagy a hajtás, néhányon Jobban keresnek, a többség tengődik, mint régen.

— Zúqolódnak? Készülnek valamire? Hogy áll a mozgalom?

Hamar János legyintett.

Meddő handabandázás, amit egyesek akarnak. Kommunista uszítás.

Anna megdermedt. Nem ezt a feleletet várta. Úgy látszik, nem minden bányász érez velünk — gondolta lehangoltan. Hamar János milyen derekasan viselkedett a bányában... és közömbös lenne a mozgalom tűzvonalában I? Vagy csupán óvatos? Nem nyilatkozik meg? Végre is, alig Ismerik egymást. Nem ítélkezhet elhamarkodottan, Mindenesetre mára elég a tapasztalatszerzésből. Felállt:

Későre járl Mennem kell. Elkísérhetem?

Elindultak. Rájuk sötétedett. A hold még nem kelt fel. Felhők függönyözték a nyári mennyboltot. Gyéren világított utcákon botorkáltak. A vájár megfogta az asszony karját:

El ne essék már, Annuskal

Elhúzódott. Úgy látszik, Hamar János elsősorban a magányos nőt látja benne, a „felejtő aszszonyt". Beképzelt vagyok, mint minden női — korholta magát, — János becsületes bányász, két gyermeke van. Félreértettem a mozdulatot.

— Mi az, kedvesem? Miért ilyen szótlan? — Igyekezett magához húzni a riadt asszonyt Hamar János. — Nem tetszem magának? Ne adja a bankot! Nem szűzlány maga!

A nyers hang, a leplezetlen szándék fejbe kólintotta Annát. Válasz nélkül elrántotta karját, és szinte futva menekült.

Másnap munka után ki sem mozdult a házból. A verandán ült, sapkát kötött Péternek.

Milyen naiv vagyok — korholta önmagát. — Azt hittem, ha bányász, máris kommunistái Ugyan mire is gondolhatott szegény feje? Igazán kitalálhatta volna, hogy kommunista pártszervezetei akarok létrehozni a mecseki szénmedencében, és éppen az ő segítségével! Mert mi mást is akarhatna egy elvált fiatalasszony? — Nagyot nevetett a groteszk ötleten. Júlia néni kijött a konyhából :- Kivel beszélgetsz?

— Péter jutott eszembe, amikor mesélni szokott — s Anna erre elmondott néhányat a fiú aranyköpéseiből, amin Júlia néni is jól mulatott.

— No, csak kötögessl — nézte szánakozva a fiatalasszonyt, s visszament a konyhába.

Napokon át foglalkoztatta a kudarca, a gyárban, magozás közben csakúgy, mint magányos sétáin. A Munkásotthonba csak negyednap nézett be. Hamar Jánost nem találta ott. Magában üldögélt a lócán, és szórakozottan kibicelt a tekézőknek, majd Nagynéval, a termetes, szapora beszédű munkásasszonnyal beszélgetett, aki annak idején a konzervgyárba ajánlotta. S ekkor egy magas, barna képű fiatalember lépett ki az otthon vezetőjének szobájából. Anna ránézett, s felpattant:

— Sándorl — kiáltotta. — Sanyii Te lennél?

A fiatalember visszanézett, meresztgette a szemét, aztán felderült az arca:

— Annál Ez aztán a meglepetés. Hogy kerülsz Ide?

— és te?

— Tegnapelőtt érkeztem. Építkezésen dolgozom — kezet ráztak, testvéries vidámsággal. — Sietek, de azért üljünk be valahová negyedórára.

(folytatjuk)

Általában gyakran panaszkodunk az idő gyors múlására. Az Idő szalad, és vele együtt elszáll a fiatalságunk is. Még fel sem eszméltünk és már öregek vagyunk. Ha együtt vagyok a gyermekeimmel, én is gyakran úgy úrzem, nagyon öreg vagyok már, régen nevelem őket és sok nehézséget szenvedtem el velük. És mégis: mióta csak a világon vannak, mindennap forrón kívánom, hogy már tovább tartsunk — csak előre, előre! Ezzel az én fiatalságom is elröppen, jól tudom, és később a gyerekek sem nyújtják már azt a tiszta gyönyörűséget, mint most, amíg kicsik és ártatlanok. Valami öntudatlan, mindig éber ösztön mégis megállás nélkül űz, kerget minket egy ismeretlen cél felé. A mindennap hajszájában nincs időnk tépelődni.

Jómagam is csak a dolgok felszínét látom. Főleg azért szeretném hajtani az időt, hogy a gyermekeim kinőjenek abból a veszedelmes korból, amelyben nagy a gyerekhalandóság. Féltem őket, különösen Elenkát; születése óta gyenge testalkatú. Őszintén megvallva, önzésből is kívánom, hogy a gyerekek nagyobbak és értelmesebbek Jegyenek: szeretném, ha végre megszűnne már ez a végeszakadatlan nyugtalanság; néha szinte elviselhetetlennek érzem, mégis vállalnom kell. Jól tudom, hogy fejlődésük minden szakasza új gondokat hoz, talán még súlyosabb és komolyabb gondokat, mint a jelenlegiek, de — az embert mindig a jelen bajai nyomják a legjobban és szeretne szabadulni tőlük. így hajszol minket az élet folyton-folyvást előre.

Természettől fogva elég türelmetlen vagyok és gyakran a kelleténél erősebben érzem a fájdalom súlyát. Ilyenkor az olyan anyára gondolok, aki minden segítség nélkül, méghozzá nehéz munkával túlterhelve, hat-hé gyermeket nevelt fel: éjszaka nincs egy nyugodt órája, hogy kipihenje magát és erőt gyűjtsön, nappal nincs egy nyugodt pillanata

ELENA MARÖTHY-SOLTÉSOVA

0&NoШ

(Részlet)

véget nem érő munkája elvégzéséhez, mégis mindent elvisel, mindennel megbirkózik; segítséget nem kap, jutalmat nem vár — miből meríti mindehhez a szükséges erőt? Ereje forrása az anyai szeretet és nem utolsósorban a kötelességtudás. Ha egy ilyen anyára gór dolok, pirulok a türelmetlenségemért és igyekszem magam türelemre szoktatni. De számomra ez mindig nehéz. Boldogok azok az anyák, akiket türelemmel ruházott fel a természet.

Áldatlan türelmetlenségemet akkor éri a legsúlyosabb büntetés, ha a kicsik megbetegszenek. Ilyenkor kétségbeesetten fohászkodom: Istenem, Istenem, mindent szívesen elviselek, csak gyógyítsd meg őket.

A szülők nevelőmunkája már azért is nehéz és háládatlan, mert az első eredmények csak hosszú és fáradságos munka után mutatkoznak. Némely gyereknél nagyon nehéz a hibákat nyesni, csiszolni. A várva várt eredmények azonban mégiscsak beköszöntenek, és az a boldogító érzés, amely a szülőt ilyenkor elfogja, bőségesen megjutalmazza minden fáradozását. Ha az ember látja, hogy a gyerek vele született rossz tulajdonságai háttérbe szorulnak, a jók pedig megerősödnek, úgy érzi, elűzi a sötétséget és fényt áraszt a világra. Emellett persze gyakran magunk is sötétben tapogatódzunk. Egyben, sajnos, tehetetlenek vagyunk: a rosszat nem lehet gyökerestül kiirtani, és a hiányzó jó tulajdonságokat sem tudjuk beoltani a gyerekbe. Már az a nevelő is nagyszerűen végzi a feladatét, aki eredményesen nyesegeti a rosszat és fejlődésnek indítja a szép adottságokat, hiszen többékevésbé minden gyereknek vannak jó hajlamai. Ennél szebb és nagyobb feladatot a gyermeknevelés mestere sem kívánhat magának. 4

Legjobban az fáj nekem, ha a gyerekeket büntetnem kell. Vajon a büntetések valóban elkerülhetetlenek? Olvastam, beszélni is hallok róla, hogy nagy figyelemmel, egy bizonyos nevelési módszer következetes alkalmazásával a gyerekeket testi fenyítés nélkül is nevelhet-