Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-06-19 / 23-24. szám

szerű vászonruhácska tűnt elő, hátul két függőleges cipzárral, amelyek éppen a szárnyakhoz szükséges hasítékokhoz illettek.

A szárnyak már tekintélyes méreteket értek el: megmérték csúcsától az aljáig, és bár össze voltak préselve, legalább nyolcvan centimétert mértek.

Francesco atya arcáról lerítt az elképedés. Hallgatott.

— Lucina — mondta az anyós kedvesen —, talán jobb lenne, ha most visszavonulnál.

Az öreg pap a torkát reszelte:

— Elismerem — mondta , az ügy rendkívül zavarbaejtő. Bocsássanak meg, de hogy erről véleményt mondjak, az olyan felelősséggel jár, amely talán meghaladja az én erőimet. De mindenekelőtt azt mondanám, hogy azt kell megállapítani — ha csak megközelítő módon is —, milyen eredetű a jelenség. Én bízom abban, hogy Isten megvilágítja nekünk.

— Hogyan? — kérdezte Giorgio.

— Bízzuk az időre, fiam, ne vágjunk a gondviselés szándékai elé. Hadd teljen el néhány nap. Várjuk meg, hogy ezek az áldott szárnyak a növekedést abbahagyva teljesen kifejlődjenek. Aztán teszünk egy próbát.

— Istenem, egy próbát? És hol? Itt a kertben, hogy mindenki meglássa?

— A kertben nem tanácsolnám. Jobb lenne kimenni, vidékre; sötétben,

múk nélkül.

Este kilenckor merészkedtek ki egy hatalmas angol autóban házuk kerítése mögül, Giorgio, a felesége, az anyja és Francesco atya.

Nem kellett hozzá tíz napnál több, hogy a szárnyak teljesen kifejlődjenek. Az ízülettől a szárnycsúcsok földet súroló aljának közepéig pontosan százhuszonkét centiméternyi hosszúságot értek el. A már nem hófehér, hanem enyhén rózsás, hússzínű pehely- és tolltakaró már teljesen tömött és sűrű volt. (Éjjel a hitvesi ágyban nem volt egyszerű, szerencsére Lucina hozzászokott, hogy a hasán aludjon, és bolondosán kacagott férje zavarán és bosszankodásán.) A szárny fesztávolsága — megmérték, mint a sasokét szokták — felülmúlta a három métert is. Mindez arra engedett következtetni, hogy a két óriási legyezővel nem lenne nehéz felemelni egy olyan sovány testet, mint Lucináé volt, aki alig nyomott ötven kilót.

Elhagyták a külvárost, a nyílt terepen haladtak tovább egy eléggé magányos tisztást keresve, az elhagyatott területen. Giorgio sohasem volt elégedett. Elég volt, hogy bármilyen meszsziről megpillantsák egy ablak fényét, már indított is.

Szép holdfényes éjszaka volt. Végül megálltak egy kis dűlőúton, amely egy vadászterületre vezetett. Kiszálltak. Gyalog mentek az erdőben — amit Giorgio tökéletesen ismert —, egészen egy magas fákkal körülvett tisztásig. Mérhetetlen csönd volt.

— Rajta, gyerünk — mondta Lucinának anyósa. — Vedd le a köpenyt. És ne vesztegessük az időt. Gondolom, fázni fogsz trikóban.

De bár csak trikót viselt, Lucina egyáltalában nem fázott. Sőt, meleg vérhullámok futottak végig tagjain, borzongásszerűen.

Nevetve mondta:

— Lehet?

Aztán könnyű léptekkel, a klasszikus balerinákat tréfásan utánozva, a tisztás közepére tipegett, és elkezdte emelgetni szárnyait.

Huss, huss, hallatszott a levegő puha örvénylése. Hirtelen, anélkül, hogy a hold remegő fényében érzékelni lehetett volna pontosan a földtől való elszakadás pillanatát, már hármójuk előtt lebegett hét-nyolc méter magasságban. És nem kellett megerőltetnie magát, hogy fennmaradjon, kezével a csapások ritmusát kísérve, elég volt a lassú evezés.

A férj elborzadtan takarta el szemét, 6 pedig ott fönn nevetett, sohasem volt ilyen boldog és ilyen szép.

— Beszéljük meg nyugodtan, fiam — mondta Francesco atya Giorgio grófnak. — Fiatal feleségednek, ennek a minden szempontból csodálatra méltó teremtésnek — ezt el kell ismerned —, két szárnya nőtt. Meggyőződésem, hogy sohasem került volna a szárny feleséged vállára, ha a Mindenható nem jelölte volna ki fontos küldetésre.

Milyen küldetésre?

— Az örökkévaló szándékai kifürkészhetetlenek. Így tehát nem hiszem, hogy jogod lenne szegénykét elzárva tartani, hiszen ezt még egy leprással sem tennék meg.

— Mit tudom én — rázta fejét kétségbeesetten. — Keressen nekem valami megoldást.

— Az az, amit már mondtam, fiam. Engedd ki, mutasd meg a világnak úgy, amilyen. Fogadom, hogy már 6 is lázadozik.

— Azt soha, tisztelendő atyám. Már megmondtam. Sokat töprengtem ezen. Az én istencsapásom, az én lidércnyomásom! Esküszöm önnek, hogy ekkora szégyent nem lennék képes elviselni.

’Giorgio gróf hiába áltatta magát. Eljött az október. A várost körülvevő mocsarakból már dél felé felszállt a hírhedt köd, amely az egész hideg évszakban áthatolhatatlan takaróval lepte be a vidéket. Azokon a napokon, amikor férje a birtokait járta, és csak késő éjjel jött haza, szegény Lucina megértette, hogy nagyszerű alkalom nyílt számára. Szelíd, sőt kissé lomha természete alkalmazkodott az erős fogsághoz, amibe Giorgio kényszerítette. Mégis napról napra nőtt benne az elkeseredés. Húszévesnél fiatalabban egy házban bezárva lenni, anélkül, hogy egy barátnőjével találkozhatna, anélkül, hogy bárkivel érintkezhetne, anélkül, hogy az ablakon kinézhetne! És még valami: gyötrelem volt számára, hogy nem nyújthatta ki azokat a csodálatos, fiatalságtól és egészségtől duzzadó szárnyait.

Nos, október közepe felé, egy komor délután, a köd a városra ült, megbénítva a forgalmat, Lucina dupla gyapjútrikóba öltözve, a személyzeti szobákat elkerülve lesurrant , á Jkertbe. Körülnézett. Mintha minden vastag gyapotban lett volna, egyáltalán senki nem láthatta. Levette a köpenyt, elrejtette egy fa tövében. A nyílt kertrészhez sietett,- meglebbentette szárnyát, s elrepült a tetők fölött. Ezek a titkos szökések, amelyeket a zord évszak következtében egyre gyakrabban lehetett megismételni, csodálatos felüdülést jelentettek. Arra ügyelt, hogy férje birtokaival ellentétes irányba repülve azonnal eltávolodjék a köz-' ponttól... Itt többnyire magányos erdők voltak, és ő kimondhatatlan mámornak engedelmeskedve, a fák koronáját súrolva repült, egészen addig merült bele a ködpárába, míg nem pillantotta meg a kunyhók árnyait, körözött felettük, s boldog volt, ha valami ritka madárral találkozott, és az riadtan elmenekült.

Ahogy lenni szokott, a büntetlenség megszokása az óvatosság elhagyásához vezetett. Egy délután, miután kirepült a vidéket szorosan befedő füstölgő ködréteg felső részéből, és hosszasan élvezte a lágy, őszi napot, kedve támadt felderíteni az alatta fekvő területet. Függőlegesen bukott alá a téli köd jeges félhomályába, és csak a földtől néhány méterre állította meg a zuhanást. Éppen alatta egy fiatalember puskával a vállán igyekezett elérni a kis házikót, amely valószínűleg a számos vadászterület egyik vadászháza volt. Amikor a vadász meghallotta a nagy szárnyak csapkodását, nyomban megfordult, és kétcsövű puskájával ösztönösen célba vette. Lucina felismerte a veszélyt, és ahelyett, hogy újra a magasba emelkedett volna — amire nem lett volna idejé —, a titok feláldozása árán harsányan rákiáltott:

Várj, ne lőj!

És mielőtt a férfi magához térhetett volna meglepetéséből, pár lépéssel előtte leszállt. A vadász, bizonyos Massimo Lauretta, a kis vidéki társaság legragyogóbb aranyifjainak egyike, aki nagy üggyel-bajjal ledoktorált, a Venanzi házaspár legjobb barátja volt, kiváló és gazdag családból származott, remek síelő és autóversenyző. Megszokott könnyedsége ellenére anynyira megzavarodott, hogy elejtette a puskát, összetett kézzel térdre esett, és hangosan imádkozott:

— Ave Maria, gratia plena,

Lucina felkacagott:

— Mit csinálsz, te kis buta? Hát nem látod, hogy Lucina Venanzi vagyok?

A másik remegő lábakkal feltápászkodott.

— Te? Mi történt? Hogy csináltad?

— Ne törődj vele, Massimo... de itt kutya hideg van.

— Menjünk be — mondta a fiatalember a kunyhóra mutatva. — A kandallóban biztosan be van gyújtva.

— És ki van még bent?

— Senki, a vadőrön kívül.

— Nem, nem, lehetetlen.

Néhány pillanatig fátyolos szemekkel nézték egymást. Azután Lucina:

— Mondtam, hogy fázom, legalább ölelj át.

És a fiatalember, bár még remegve, nem mondatta magának kétszer.

Mikor Giorgio Venanzi este hazatért, felesége a szalonban ült és varrogatott. A szárnyaknak nyomuk sem volt.

— Lucina! — kiáltott fel. — Drágám! Hogy történt?

— Micsoda? — kérdezte nyugodtan az asszony.

— De hát a szárnyak?... Hová lettek a szárnyak?

— A szárnyak? Megőrültél?

A férfinak elállt a szava a megrökönyödéstől.

— Tényleg ... Nem tudom ... Biztosan egy rossz álom volt.

A csodáról vagy a szörnyű eseményről senki nem tudott semmit, soha, kivéve Giorgiót, az anyját, Francesco atyát és a fiatal Massimót, aki, mint jól nevelt emberhez illik, nem beszélt senkivel erről. És a beavatottak közt is tabunak számított a téma.

Egyedül Francesco atya, néhány hónappal később, amikor kettesben maradt Lucinával, mondta neki mosolyogva:

■ Isten valóban szeret téged, Lucina. Ne tagadd, hogy mint angyalnak volt a legnagyobb szerencséd.

Milyen szerencsém?

— Az, hogy a legjobbkor találkoztál az ördöggel.

LACZKA MIKLÓS fordítása

19