Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-06-05 / 21-22. szám
На Heinz tudta, hogy Thomas Görlichéknél maradt, úgy érezte, mintha Toni csak érte ■ volna. Mert igaz ugyan, hogy Thomas Kossinban vagy Linával volt együtt, vagy dolgozott, vagy tanult. De Heinz minden útján, amely a -lányhoz vezetett, valamilyen akadályt sejtett, olyan megfoghatatlan és meghatározhatatlan akadályt, mint egy árnyék. Toni hallgatta a szavát, ellenkezett vagy vele együtt nevetett, aztán hirtelen valami idegenség jelent meg az arcán, jött és elmúlt. Néha csak egy gondolat volt, néha fölbukkant előttük Thomas meg Lina, és akkor Toni elnémult. Ha egymagában volt a lány, és hirtelen beállított Heinz, akkor mintha kellemesen meglepődött volna. Egyszer későn ért a csatorna felőli kijárathoz, s akkor leküzdötte a félénkségét és utána futott a lánynak Endersékhez. Endersné mindjárt ráismert: Járt már nálunk ez a gyerek. Rendesnek látszik. Holott beteg az anyja. Volt nálunk az a vacsora, mikor Thomas meg ez a gyerek kijárta az iskolát. Akkor nálunk vacsorázott. Néma volt, mint a hal. De Tónit nagyon megbámulta. Istenem, ki mindenki összejött akkor minálunk: miért nem jönnek azóta se? Jó, hogy ez a Heinz Köhler eljött, no persze: Toni miatt. De Janausch? Azóta se. És az Uhlig? Soha többé. Az Ella még mindig csak egymagában, mert Heiner attól tart, hogy vagy ezzel, vagy azzal találkozik. Létezik ilyesmi? Meg lehet talán rostálni az embereket? — Vendéged jött! — kiáltott be. Toni már jött is, rendes ruhában, amit megint csak Ella varrt neki. Abból a sima kékből, amely Ellának most szűk lett. Mert végre gyereket várt. Kinn fújt a szél, és eső lógott a levegőben, de Toni azt mondta: — Nem kell kabát — mert nem akart ócska férfikabátot húzni a szép kék ruha fölé. Endersék, mikor emeletet húztak a házra, kicsinálták, hogy az utcáról közvetlenül a konyhába nyíló régi bejáratot ne falazzák be. Ehelyett a konyha és a lépcsőház közt maradt egy zárt fal. Endersné most szemmel követhette Tónit meg Heinzet, akik az Uferstrassén mentek a híd felé. Egész rendes pár. De felhőtlenül boldognak se érezte magát Endersné. Kora tavasszal néha megesik, hogy délután még melegebb, még naposabb az idő, mint délben. Heinz arra kérte Tónit, hogy menjenek ki az új-kossini part mentén a nemrég rendbe hozott vendéglőhöz. A szél végképp elfújta az esőt. Épp csak bekukkantottak a tarka tapétás étterembe. Odabenn már foglalt volt minden asztal. Nem kossiniak ültek mellettük, csak új-kossiniak. Odakinn a borostyánlombos lugasokban zavartalanul meglehetett az ember. — A lugasokat már vasárnapra készítettük elő mondta a vendéglósné. Valamikor ferdén átellenben állt az új-kossini gépgyár. Műszak után csak úgy özönlött a sok ember a vendéglőbe. A gyárat a háború utolsó évében lebombázták, a vendéglő épen maradt. Az utca túlfelén hamarosan benőtte a romokat a bogáncs és a fű. Folyondár kúszott föl a romfalakra, még a tátongó kéményre is. De esztendeje az egész szemétdombot elhordták, simára döngölték a talajt valamilyen új épület számára, hogy milyen épület számára, azt még senki se tudta, de a megőszült és meghízott vendéglősné megint készen állt, hogy vendégeit fogadja. A háborút férjestül-házastul túlélte. Mintha ókörülötte minden biztonságban lett volna. Csak épp gyereke nem volt. Toni és Heinz a kossini partot nézte a folyón túl. A város széle már nem látszott sziklahegységnek, csupa csúcsnak, meg szakadéknak, mint amikor Ella és Robert ült ugyanitt, Endersék házát keresve, amelyből addigra csak egy szárny maradt meg. A romok csak lassan álltak össze új várossá és öt gyárkéménnyé, mintha nem bíztak volna a békében. Az az öt mindig kimagaslott a városból, a légitámadás előtt, emberemlékezet óta. A vendéglősné sört hozott. Méregette a fiatalokat, de nem '. dta AVe« h'..e lenni. — Vigyázzon, kisasszony — mondta —, hűvösödik. — Heinz kibújt a kiskabátjából, a jó inge volt rajta, amit a bátyjától kapott. Jobb karját benne hagyta a kabát ujjábán, aztán olyan közel bújtak egymáshoz a kabát alatt, mintha csak egy házikóban kuporogtak volna. Heinz megfogta a lány kezét, az hevesen elkapta s a térdére tette. A fiú gyors 1 mozdulattal két keze közé fogta az övét, és Toni most hagyta. Mind a ketten némán, szótlanul ültek valameddig. — Toni — kérdezte Heinz —, ott ahol laksz, ott laknak a szüleid is? — Csak a nagyszüleim — mondta Toni. — Apám elesett. Édesanyám újra férjhez ment. A mostani férje Treblinben vendéglős. A kisöcsém náluk van. Thomas nem is rokonod? harmadszor is előjött a vendéglősné. Derűsen, kicsit aggódva mondta: — Gyerekek, nekünk zárnunk kell ám. Vaktában mentek be Űj-Kossinba. Ott még sokkal több volt a rom, mint a parton, nyugtalanok és zavarosak voltak az utcák. Jött ugyan szembe hébe-hóba ember, ki botorkálva, ki biztos léptekkel, volt, aki nevetett vagy kurjongatott, s ők mégis majdnem magányosan érezték magukat, messze távol hazulról. Csak rótták az idegen utcákat. Aztán Heinz egyszerre megállt. Keze közé fogta a lány arcát, és hevesen megcsókolta. Egy kapualjban, amely mögött még mindig nem látszott más, mint romok, karjába vette a lányt. Toni imént még puha volt. Most hirtelen megváltozott az arca, és megfeszítette a derekát. Árnyék suhant el köztük a kapualjban. Toni egy lépést hátrált. A fiú nem tudott mit mondani. Csak épp karonfogva, szótlanul elindultak a hídfő felé. Görlich a vasutas, akinél Thomas minden héten Anna Seghers A Nemzeti Díjas, Nemzetközi Lenin- Békedíjas szocialista írónő az NDK-ban él; ő a Német írószövetség elnöke, a Német Művészeti Akadémia egyik alapító tagja. 1933-tól, Hitler uralomra jutásától egészen a fasizmus bukásáig emigrációban élt előbb Franciaországban, majd Mexikó,ban. Regényeiben, amelyek többnyire a német és az európai antifasiszta ellenállásról szólnak, kitűnő jellemábrázolással, mesteri szerkesztéssel és a valósághű légkör megteremtésével alkotott maradandót ANNA SEGHERS J f. !f " ЖШИ (Részlet a regényből) — Nem. Robert Lohse hozta hozzánk, néhány évvel ezelőtt. Robert azelőtt is nálunk lakott. Thomas aztán segített neki, hogy letehessen egy vizsgát, amelyre az átképzés iskolához volt szüksége, tudod, ahol az tanítják, hogy hogyan kell tanítani. Most oktató északon, a Fiete-Schulze Művekben. Heinz megbánta a kérdést. Érezte, hogy Toni egyszeriben nem is tud az 6 kezéről. Mikor a vendéglősné odahozta az üveg sört meg a poharakat, a lány lerázta magáról a kabátot. — A kisöcsém hozzánk fog költözni — mondta Toni —, amint én keresni fogok. Miért? Hátha szeret falun lenni. — Mindig a földet túrni? Legföljebb hébe-hóba poharakat öblögetni? Nem hinném. Itt jobb. — Heinz a kabátba göngyölte Tónit és saját magát. A lány tűrte, mintha a kabát lenne a közös fedél a fejük fölött. A fiú a lány hajához simította az arcát. 18 Lehet, hogy hosszú percek múltak el. Váratlanul egyszer-kétszer megszállt, a Belnitzer Strassén lakott. Valamikor a következő falut hívták Belnitznek, az aztán gyorsan összeépült az Elba Művekkel és a lakótelepeivel. A kisvasút megállóját Elba Művek-Belnitznek hívták. A háború utolsó évében majdnem mindent elpusztított a bombázás. Csak a Belnitzer Strassén maradt meg néhány ház, és az Elba Művek egy része úszta meg. Odafönn az égben valakinek tisztában kellett lennie a ’helyzettel, és ki kellett adnia a parancsot, hogy egyes részlegeket, ahol különleges gépek meg páncélszekrények álltak, kíméljenek. Görlichéket parancs híján a véletlen óvta meg. Azelőtt udvarokba láttak be, most, hogy az előttük álló ház leégett, lapos romhalmazra nézhettek ki, amelyen már bozót tenyészett. Görlichék estéről estére azon töprengtek, vajon a már épülő új lakótelep elfogja-e majd megint előlük a kilátást. Mert a Belnitzer Strassén két sor kék, sárga és rózsaszínű ház terpeszkedett, valamennyi két emelet magas és vidám. Az állomás melletti vendéglő is megmaradt. A Hitler-idők stílusában épült, kettős tetőszárnnyal.
