Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-06-05 / 21-22. szám

A vendéglőst Wilkingnek hívták, de mindenki Vikingnek mondta, talán a tetőszárny miatt.

Thomas ugyan sohase ült be ide, munka után mégis szívesen sietett le' rövid időre a folyópartra. Kossinban nem voltak ilyen új és tarka utcák.

Február utolsó hetében Thomas tétovázva indult haza az esti tanfolyamról. Ha siet, még eléri a kossini vonatot. Az utolsó pillanatban mégis úgy határozott, hogy Görlichéknél alszik. A kövezett utcáról befordult arra a keskeny ösvényre, amelyet a ház lakói tapostak ki lassan az omladékon át. Valaki futva közeledett mögötte, alig lehetett hallani, mert a földutat megpuhította az eső. A ház kapujában érték utói a lépések.

Hogy kerülsz ide? — kiáltott föl Thomas.

Mintha Pimi képes lett volna rá, hogy egy régi álomhoz hézagmentesen hozzáillesszen egy újat, hogy a hajdani reifenbergi kapualjat Görlichék kapualjához közelítse, hogy az akkor, a karácsonyi ünnepek idején olyan hamar kialvó napfény pász-Ha állandóan itt élne, akkor se volna semmi köze a vendéglő vacsoravendégeihez. Máshonnan jöttek, mint ő és kossini barátai, és másfelé tartottak. Ez már az ingükön meglátszott, a hajviseletükön, a nadrágjukon. Találtak egy szabad sarokasztalt.

— Mit innál? — kérdezte Thomas. — Sört, limonádét, ereset?

— Konyakot, ha lehet.

— Nem vagy éhes? Pimi bevallotta:

Éhesnek mindig éhes vagyok.

Mégse vagy nagyobb egy szúnyognál — mondta Thomas. — Lehet, hogy azon a baromfitelepen nem kapsz eleget enni?

— Hol? — De aztán gyorsan kapcsolt: — Hogyne kapnék, miért ne, csak hát nemrég jöttem ki a kórházból. Volt egy utóműtétem. Mondhatom, pocsék volt.

Te szegény — mondta Thomas kicsit gúnyosan,

máját egy nyalábba fogja ennek a habozva elmúló napnak esti fénynyalábjával; mintha egy perce se lett volna, hogy utoljára találkoztak. Pimi lábujjhegyre állt, újra vagy még mindig. Thomas úgy látta, hogy gyerekkabátot hord, hegyes csuklyával. A szeme fénylett.

— Gyere — mondta Thomas. — Menjünk le egy kicsit a partra. Világoson kevésbé fénylett Pimi szeme. Mint az éjszakai madaraké. Az utca most majdnem néptelen volt. Thomas csak látásból ismert egy-két embert, őt meg szinte senki se ismerte. Ez csak erősítette azt az érzést, mintha valahova idegenbe vetődött volna. Nem volt miért csodálkoznia ezen: álmában semmin se csodálkozik az ember. Miközben mentek, nem szóltak egymáshoz. Pimi kétszer-háromszor fölpillantott a fiúra, annak meg eszébe jutott, hogy igazában nem is kancsalít a lány, csak valami ferdeség van a nézésében.

Nyugodtan beülhetünk Vikinghez — mondta Thomas.

és megveregette Pimi karját. Az nem mozdult, maga elé nézett. Most hogy ferde, szinte megtört pillantása nem zavarta a fiút, még tetszett is neki. — Még mindig nagyon sápadt vagy. De szerintem nem áll rosszul.

Thomasnak sört, Piminek konyakot hozott a pincér, és mindkettőjüknek virslit krumplisalátával. Pimi az első három harapást szinte befalta, aztán, a figyelő Thomas miatt, egész lassan, egész finoman és fegyelmezetten evett tovább. Mennyire megváltozott, gondolta Thomas. Majdnem hölgy. A lány váratlanul farkasszemet nézett vele. A fiú megállapította, hogy a félhomályos sarokban is olyan élesen csillog a szeme, mint az imént a kapuban.

Leginkább akkor tetszett, ha beszéd közben félig lehunyta a szemét. Hosszú, fekete szempillái olyankor rásimultak kicsi, háromszög alakú arcára.

— Hogy kerülsz te ide, Thomas?

— Csak esténként járok át néha, tanfolyamra. Géplakatos vagyok a kossini üzemben. Itt csak egy tanfolyamot végzek.

Még ilyet! — kiáltott föl Pimi. Miért, mi van ebben?

— Szóval ilyen ember lett belőled! Ugyan milyen?

— O, semmi. — Pimi hangsúlyát meg se lehetett érteni. Egy pillanatig elnyílt szájjal ült, aztán azt mondta: — Belőled még valamilyen extra fej lesz. Nyilván van menyasszonyod is, nem?

Thomas csak habozva válaszolt:

— Járok egy lánnyal... egy nagyon rendes lánynyal.

Pimi megint mélyen belenézett a szemébe:

— Még ilyet! — És most gyorsan megtoldotta: Szóval ilyen ember vagy te. Ilyen.- Milyen? — nevetett Thomas.

Aki ilyesmire harap, és képes is rá. Ilyen is

van.

És te? — kérdezte Thomas. — Te mit csinálsz azon a tyúktelepen? Az még ugyanaz, ahová télen készültél visszamenni?

— Ugyanaz. De én is tanfolyamra akarok menni.

— Te? — csodálkozott el Thomas. — Miféle tanfolyamra?

— Gondolom, nekem is szabad, nemcsak neked. Könyvelési tanfolyamra.

Kell az oda?

— Világos — mondta Pimi. — Elvégre a tyúkokkal is el kell számolni. — Ferde pillantással nevetett rá.

Közben jócskán megtelt a vendéglő. Az ő sarokasztaluknál is elfoglalták a szabad helyeket. Az Elba-gyáriak, akiket Thomas nem ismert, közömbösen néztek el mellette, a lányon kicsit megakadt a szemük. Pimi megérezte a rátapadó pillantásokat, gőgösen és szigorúan sütötte le a szemét, és csak hébe-hóba pillantott föl az új vendégek felé.

— No, gyere — mondta Thomas —, nekem legalábbis mennem kell. Reggelre kondiban kell lennem.

— Persze, persze — mondta Pimi —, tudom. Neked holnap kondiban kell lenned.

Thomas fizetett. A pincér visszaadott a tízmárkásból.

Pimi élesen figyelt. Feje alig volt magasabb a pénzt felváltó kéznél. Nagyon kicsinek látszott a jól megtermett fiú mellett, még abban a hegyes csuklyájában is. Az asztalhoz telepedett fickók derűs kíváncsisággal figyelték, micsoda pár ez.

— A barátnőm vár — mondta Pimi. — Ellenkező irányba utazom. Mindjárt itt a vonat.

Közben esett az eső. Néhány percig a barakban, az ideiglenes váróteremben ültek. Pimi Thomas karjának támasztotta a fejét. A fiú nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem venné észre. Az éjszakában fütyült a vonat, befutott, megállt. Pimi fölugrott, még gyorsan Thomas felé fordult, megharapta az ujját, és már föl is kapaszkodott a vonat lépcsőjére, s ,a vonat másodszor is fütyült és elrobogott.

Thomas egy vércsöppet nyalt le az ujjáról. Aztán elindult visszafelé a Belnitzer Strassén.

Valaha, a bandában, megesett, hogy Pimi az ujja után kapott, tréfából vagy dühében. Hova utazott most? A fiú elfelejtette megkérdezni, hol lakik a barátnője. Nem is érdekelte. Csak épp úgy rémlett, mintha gyors léptek közelednének a háta mögött: hátrafordult, de az esőverte utcán senki se járt. A kapualjban se volt senki.

Másnap reggel megnézte az ujját. A következő napokban többször is. megnézte, noha a sebhely, ha volt egyáltálán, olyan parányi volt, mint egy szúnyogcsípés, és az olaj meg a korom elmázolta. Néha munka közben jutott eszébe a seb, a karbantartó műhelyben, még akkor is, amikor a Kakas- Gerber éppen őt, Thomas Helgert kérte át egy hiányzó embere helyére — ennek mindig örült, szívesebben dolgozott volna Gerber műhelyében, mint Janausch keze alatt és Weber brigádjában —, és az esti tanfolyamon is eszébe jutott a seb, nem komolyan, de gyakran.

Lina szobájában üldögélve néha elmosolyodott, és ha Lina megkérdezte, min mosolyog, azt felelte, hogy nem érdekes. Ha munká után a mosdóban megkefélte beszappanozott kezét, megnézte, látni-e még valamit az ujján, esetleg csak egy számára látható jelet, az ő számára, aki tudott róla.

19