Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-06-05 / 21-22. szám

MÍNUSZ EMELET — Egy véletlen folytán hallottam meg Mahler IX: szimfóniájának lassú tételét. Nagyon megtet­szett. Attól fogva sokat hallgattam Mahlert. Nyil­ván a zenei élmény hatására pattant ki belőlem a már magamban hordozott történet. Rendkívül ér­dekel az ember mint alany. Egyébként Mahler mu­zsikája valószínűleg serkentően hat a zenével ro­kon művészetekre, elsősorban a koreográfusok kép­zeletvilágára. Arra büszke vagyok, hogy én csi­náltam a világon az első önálló Mahler-estet. Tavaly október elején a Budapesti Művészeti He­tek keretében a Fővárosi Operettszínházban volt a bemutatónk. Ami a koreográfia mondanivalóját illeti, ez a Mahler-balett a második, amit az em­beri kapcsolatok témaköréből merítek. Az elsőt, amely hét kis történetből áll, Pécsett mutattuk be. Azt is mondhatnám, hogy az életem egy részletét komponáltam a táncba, az egyes történetek szinte önvallomások. Gyűjtőcímük „Mezítláb“, a zenét egy-egy történéshez különböző forrásokból mai fia­tal szerzők és magyar klasszikusok műveiből válo­gattam. A balett-kompozíció egyik része a „Csend“ címet viseli. Egy férfi életéről szól. Ennek párhuzamos gondolatát viszem tovább Mahler zenéjére „Sikol­tás“ címen egy nő életéről. Egy harmadik jelenet viszont, a „Körtánc“, egy kis közösséget mutat, amelyben a férfiak és a nők megpróbálják a sa­ját életüket élni. Ezt a mikroklímát teremti meg számukra a zene és a mozgás kifejező ereje. Az ember kapcsolatkereséseiről vall, talán úgy aho­gyan egy „férfiversem“ néhány sorában mondom: „Kell a magány, mert nélküle élni nem lehet. De ha vele töltöm az éjszakát a halállal fogok kezet.“ — Mert be kell vallanom, hogy nemcsak szere­tem a költészetet, hanem magam is írogatok mondja Tóth Sándor. — ön a Pécsi Balett igazgatója, balettmestere. Kérem, beszéljen még otthoni munkájáról. — A Pécsi Balett az én szorosan vett hátorszá­gom. A táncosokkal jól ismerjük egymást, könnyű általuk beszélni, szinte a számból veszik ki a gon­dolatot. Ez azért fontos számomra, mert új alkotói periódusban vagyunk. Meggyőződésem, hogy a tánc­művészet alkalmas differenciált gondolatok kifeje­zésére, bonyolult helyzetek egyértelmű kivetítésére minden segédeszköz nélkül, azzal az igénnyel, hogy a néző megértse. Az utolsó tíz balettemet például úgy csináltam meg, hogy egy sor magyarázó szö­veget sem írtam a műsorfüzetbe. Ha a közönség nem érti meg a tánc mondanivalóját, a koreográ­fus rosszul dolgozott. — Miközben a bratislavai együttessel végzett munkáját néztem, arra gondoltam, hogy ön bárme­lyik fiú szerepét kitűnően eltáncolná. — Ez azért van, mert a pályámat mint táncos kezdtem. Együtt indultam a most 15 éves Pécsi Ba­lettel. 10 évig táncoltam, összeforrtam az együttes­sel, amelynek már 5 éve igazgatója vagyok. Közös szándékunk: rangot adni a balettnek. Magyarul mondva: hiszünk a táncművészetben. Nem csupán a vizuális és akusztikai hatásra törekszünk, hanem az ezek fölött megjelenő gondolati síkra is, mert a legszebb cél, amit művész maga elé tűzhet, hogy amit alkot, az a közönség számára befogadható le­gyen. Beszélgetett: L. GÄLY OLGA ф •Őí о d о m Tamás Jolán (Orsetta, Boráros József Kovács József (Toni bátyó), Csendes László és Kövesdi Sz. Mária kadhat, hogy az öt éve kezdő együttes pro­dukciója ma már beérett, egyre nagyobb mér­tékben támaszkodik a színészi, mint egy előre megkomponált elképzelésre. Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté-ja a MATESZ Thália Színpadán sokban eltért a ná­lunk klasszikusnak értelmezett, „commedia del arte" stílusjegyeitől (de legalább annyival job­ban megközelítette Goldoni és színházi világá­nak jellemző és belső feszültségét, hitelessé­gét) a szabványos figurák helyett vérbő, szen­vedélyeiket nem rejtegető, valódi figurák dü­höngtek és szerettek, panaszkodtak és dicse­kedtek, voltak vaskosak és költőiek a színpa­don. Valahol rokon volt ez a feldolgozás az Fortunató — Várady Béla, Vincenzo Gyurkovics Mihály és Titta Nane Csendes László Nem hagyhatjuk említés nélkül a dramaturgiai, rendezői és színészi munka igényességének fokozását, követelő, kimondottan próbatételnek nevezhető Tersánszky, Tamási és Vörösmarty bemutatókat. Üj fázis — talán jelentőségében a kezdethez hasonlítható indult az utolsó bemutatóval — megint csak Goldoni — a Chioggiai csetepaté-val. Valóban az indult, hiszen éppen ez a bemutató jelképezi a szí­nészi teljesítmény egy újabb próbáját és a rendezés új szempontjait. A színészi munka érettebb. Sajátosabb, egyéniségből fakadó alakításokkal találkozhattunk. Lényeges válto­zás kezdetének könyvelhető el a rendező, Беке Sándor új munkastílusa, mely abból fa­olasz neorealizmussal az egyszerre síró, nevető és önmagunkat is kigúnyoló De Sica-i humor­ral. Végig egységes feszültségű és sodrású volt a kompozíció. A színészi alakítások közül elsősorban Kö­vesdi Szabó Mária Luciettáját kell kiemelnünk. Csendes Lászlóban (Titta Nane) jó partnerre talált. Boráros Imre (Beppo) és Tomás Jolán (Orsetta) kiváló alakítása bizonyíték Boráros képességeinek széles skálájára, akinek a jelen­léte is elég arra, hogy érdekes új színnel gazdagodjon a színpad világa. Tamás Jolán beérett színésznő. Kovács József és Gombos Ilona (Toni Bátyó és Pasqua a felesége), Várady Béla és Szabó Rózsi (Fortunató és Libera a felesége), kihasz­nálták az ellenfelek konfliktusából adódó vala­mennyi lehetőséget. Izgalmas többletet jelen­tett Várady beszédtechnikája. A további szerepekben Lengyel Ferenc (Izi­­doro), Horváth Lajos (Alfelügyelő), László Géza (Toffolo), Gyurkovics Mihály (Vincenzo), Sas Eszter (Checca), Érsek György (utcai árus) és Cúth László (szolga) alakításait dicsérhetjük. Jól kiegészítette az előadást Milan Dubovsky zenéje és az énekes, zenés csoport. A díszlet és a jelmeztervek egyszerűek és plasztikusak. Platzner Tibor munkája ebben az esetben is egyszerűségében volt nagyszerű. Gágyor Péter В F 15 ■ j

Next

/
Oldalképek
Tartalom