Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-06-05 / 21-22. szám
Е° «И — En nem vagyok riportalany. Az én munkám nem olyan, mint másoké. Rólam nincs mit írni... Ide csak feketébe öltözött, szomorú, megtört emberek járnak, akik elvesztettek valakit, akit szerettek, akik nélkül sivárabb lett az otthon, üresebb az élet... Ezekkel a szavakkal fogadott Kovács Barnáné, akinek fényképe a legjobb dolgozók között található a Városi képtárban. Amikor a temetkezési vállalat üzletébe léptem, éppen egy gyászkoszorúba kötötte a szalagot: „Felejthetetlen, drága jó édesanyámnak“, olvastam a feliratot, és a torkomon akadt a szó. — No látja. Ugye megmondtam, hogy a mi szakmánkban nincs változatosság. Nálunk minden nap ugyanaz ismétlődik. így mennek a napok, egyik a másik után, mert az emberek nemcsak megszületnek, hanem egyszer meg is halnak... ki előbb, ki később. A hozzátartozók azonban egyformán meggyászolják elvesztett kedveseiket. Mi pedig nemcsak azért vagyunk itt, hogy „szép és mutatós“ koszorúkat, csokrokat kössünk, hanem, hogy osztozzunk mélységes bánatukban. El sem hinné, mit jelent ilyenkor az emberi, meleg szó. Az, ha a gyászoló ember megérzi, hogy embertársa, az idegen együtt tud érezni vele Amikor félreállva végignéztem, hogyan „bonyolít“ le egy-egy megrendelést, akkor értettem csak meg igazán, hogy milyen nehéz ilyen munkahelyen dolgozni. A pult mögött állni, árut kínálni, tanácsot adni, és mindenkivel megtalálni a megfelelő hangot. Ügy láttam, hogy Kovácsné ura nehéz helyzetének, és azt is észrevettem, hogy az emberek megérzik az őszinte együttérzést. Mintha egy szikrányi gyógyírt lelnének bánatukban. Nagyon együttérzek az emberekkel. Lehet, hogy mindehhez hozzájárul a magánéletem is. Mert engem nagyon próbára tett az élet. Fiatal házasok voltunk, még alig éltünk együtt, és egy tragikus eset folytán elvesztettem a férjemet. Erzsiké, a kislányunk olyan picike volt még, hogy nem is emlékezhet az apjára. Azt mondták rólam, se nem asszony, se nem lány, olyan fiatal voltam és már özvegy. Mindez tizenkilenc évvel ezelőtt történt. Soha eszembe nem jutott, hogy még egyszer férjhez menjek, mert nem tudtam felejteni. Minden gyöngédséget, szeretetet a kislányomnak adtam. De gyakran gondoltam arra, hogy vajon nem lesz-e káros következménye, hogy az apai szeretetet pótolva, sokszorosan több gondot fordítottam az érzelmi nevelésre. Az ismerőseim jóindulattal figyelmeztettek, hogy nem jó elkényeztetni a gyereket. A lányom ma harmadéves főiskolás Bratislavában. Nyugodtan elmondhatom, hogy nem élt vissza a szeretettel, és talán kissé eltúlzott gondoskodással. Ellenkezőleg. Olyan őszinte és önzetlen kapcsolat köt össze minket, mint két barátnőt. Amikor nehéz vizsga előtt áll, felszaladok hozza. Ha visszajövök, hamar elfelejtem a hatszáz kilométeres út fáradságait, mert láttam elégedett és boldog arcát. Jó tudni, hogy mindene megvan, és hogy a tanárai dicsérik, törekvő igyekezetéért. Ebből táplálkozom, s ha majd diplomával a kezében hazajön, nem lesz nálam boldogabb ember ... Kovácsné Safárikovón (Tornaiján) született. Ott él a mai napig, és nincs ember a környéken, aki ne ismerné, tisztelné közvetlen és jó emberi tulajdonságai miatt. — Szegény édesapám már nem érhette meg, hogy főiskolás unokája legyen. Ha élne, legalább olyan büszke lenne rá, akárcsak én. A lányomnak sokat beszélek arról, hogyan éltünk, nőttünk fel, mert nem szeretném megérni, hogy egyszer, ha diplomás ember lesz, szégyenkezzék amiatt, hogy á nagyapja zsellér volt, és hogy hatodmagunkkal cselédházban nőttünk fel. Azt akarom, hogy ne csak a könyvekből tudja meg, hogyan éltek a szegények, hanem ismerje a nagyszülei küzdelmes életét. Becsülje meg a munkát, és azt, amit a társadalomtól kapott. Kovácsné munkája nem időhöz kötött. Néha a megérdemelt pihenő helyett is „be kell ugrania“. Ez a hivatásához tartozik. Amióta a lánya főiskolás, sokat van egyedül. Ilyenkor a könyvek között keres szórakozást, vagy kézimunkázik, de a társadalmi munkára is talál időt. Tagja a városi nőszervezetnek. — Tudom, hogy az én munkám nem okoz örömet, mint azoké akiknél más alkalomra vesznek virágot — mondta búcsúzóul. De szükséges és elkerülhetetlen. És az a tudat, hogy elviselhetőbbé tudja tenni az emberek számára a szomorúságot, nemes célt, tartalmat ad munkájának SUSÄNYI ISTVÁN Egyidősek a békével Megkapó ünnepség színhelye volt nemrégen a Moldova nad Bodvou-i (szepsi) városháza házasságkötő terme. Városunk 30 éves polgárait üdvözölték a vnb vezetői és a tömegszervezetek tagjai. Az ünnepségen harminc fiatal jelent meg. Ezek a fiatalok egyidősek a békével, a szabadsággal. Úgyszólván valamennyien családosak, tehát már van bizonyos élettapasztalatuk. Megilletődötten hallgatták Tamás László vnb köszöntő szavait. Az ünnepi beszéd után óvodások, pionírok, SZISZ-tagok adtak szép és megható kulturális műsort. Minden ünnepelt egy szál szegfűt kapott és az egész csoport egy szegfűcsokrot, amelyet ünnepélyesen helyeztek el a főtéren, a felszabadító hősök emlékművén. Harminc ember, akiknek életében már sok közös vonás tapasztalható. Akik 1945-ben születtek, és bizonyára fel tudják mérni az eltelt harminc esztendő jelentőségét. Van közöttük olyan, aki a pincében született. A rettegés, a helyhiány; a szűkös élelem mellett újabb gondot jelentett a kicsi jövevény érkezése. Aztán egyre távolodott a csatazaj, megszabadultunk a rettegéstől, elérkezett a felszabadulás pillanata és a félelem helyébe a jövőbe vetett bizalom lopakodott a szívekbe. Tavasz volt és az új élet megszületésével már minden szebb és könynyebb lett. A pincékben született csecsemőket mindennap megfüröszthették. Az anyák tehéntejet kerestek gyermeküknek. Az első pohár tej, a friss kenyér felejthetetlen emlék marad. A tavaszi nap gyorsan szárította a pelenkákat, amelyekből kevés volt és ami volt, azt is régi ágyhuzatból szabdalták. A mai harmincévesek már méltányolni tudják, a különbséget, amely az elmúlt és a jelenlegi életmód között van. Az ő gyermekeiket már születésük előtt orvosi gondoskodás veszi körül. Intézetben születnek, orvosi tanácsadókban őrköd nek fejlődésük felett. Védőoltásokat, vitaminokat kapnak és térítés mentes orvosi kezelést, díjmentes tanszereket. A társadalom ösztöndíjat ad a továbbtanuláshoz és ha családot alapítanak, előnyös kölcsönöket kapnak. A béke harmincadik évében mindnyájunknak emlékezni kell i Nem szabad szó nélkül elmenni amelett, amit 30 szabad esztendő alatt szorgalmas munkával felépítettünk, létre hoztunk. GYŐRI SAROLTA Nyugodtan nevezhetjük tojásgyárnak, mert a tojások úgy érkeznek a pavilonból, mint azok a gyári termékek, amelyek szalagon kerülnek a csomagolóba. A dolgozó nő fehér köpenyben áll a szalag végén, s folyamatosan rakja a kartonokra a tojásokat. Naponta két teherautó telik meg így hatvanhárom ezer tojással. Úgy elbűvöl ez a látvány, hogy csak állunk, csodálkozunk, kicsit izgulunk, ha a szalagon félméteres távolságban még nincs tojás. Egyelőre fogalmunk sincs, hogy milyen lehet bent, honnan kerülnek a szalagra a tojások. Mégis valami jóleső érzés tölt el, amikor arra gondolok, hogy ezek az asszonyok tíz évvel ezelőtt még kosarakba szedték öszsze a tojásokat, vödrökkel hordták szét a takarmányt. Nem tudom megállni kérdés nélkül, vajon a fehér köpenyes dolgozó nő, aki gyakorlott gyors mozdulattal szedi le a szalagról a tojásokat, emlékezik-e erre az időre? — Hogyne emlékeznék!... Nem lehet azt egy napon említeni, olyan nagy a különbség az akkori és a mostani „tyúkász” élete között! Tizenhat évvel ezelőtt talicskával hordtuk ki a trágyát az istállóból, alig bírtuk tolni, olyan nehéz volt..., A takarmány is kevés volt, és bizony a tojás is. Most bezzeg gombnyomásra történik itt minden!... — magyarázza nem kis büszkeséggel Kózmér Rozália, aki már 16 éve dolgozik az itteni baromfitelepen. A vinicaiak (ipolynyékiek) a tojáster melést valóban az „elején” kezdték. A hagyományos nevelést előbb a mélyalmozás váltotta fel, majd később sor került a ketreces nevelésre. 1968-ban indult el itt ez a korszerű, teljesen automatizált nagyüzemi tojástermelés, s azóta évente 14 millió tojás kerül ki innen. A tojás tyúkokat maguk nevelik a vásárolt napos csirkékből, öt hónap múlva az 55 ezer jércét átteszik a ketreces neveidébe, s ezek csaknem naponta „potyogtatnak" a futószalagra egy-egy tojást. A baromfitelepen 18 nő dolgozik. Többségük már több mint tíz éve tevékenykedik a baromfi körül, de a legfiatalabb dolgozó is már öt éve. összeszoktak, ismerik egymás munkaképességét, természetét — nagyon jó kollektívává fejlődtek. Ez az összetartás, törekvés a jó eredmény elérésére ébresztette bennük a gondolatot, hogy bekapcsolódnak a „Szocialista munkabrigád” címért indított versenybe. Kétévi szorgos munkájuk és az ezért kapott bronzérem igazolta e szándék helyességét. A brigád vezetője Fekete Mária. C már 12 éve dolgozik a telepen, s azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a munkahely számára maga az élet. Naponta reggeltől estig itt van, itt tölti a szombatok, vasárnapok nagy részét. Még havonta • azon az öt szabadnapon is — ha a funkcióbeli kötelessége el nem szólítja valahová — bemegy megnézni, minden rendben van-e, nincs-e valahol fönnakadás. Joggal tehetjük fel a kérdést: mikor él magánéletet? — Huszonkétéves koromban gyermek nélkül maradtam özvegy. A munkába öltem minden bánatomat, szomorúságomat. Itt leltem örömömet is. A háromszobás szövetkezeti lakásban jó a csönd, a nyugalom, de néhány óra múlva viszszavágyok ide, ahol állandó a csipogás, a zaj, érzem az élet iüktetését — feleli kérdésemre a csinos fiatalasszony. Amikor a brigádot megalakították, szinte természetesnek vették, hogy őt választják a brigád vezetőjévé. Mert őrá mindig számítani lehet. Szívesen helyettesíti a munkatársát, ha annak beteg kisgyermekével otthon kell maradnia, lelkesíti, biztatja a fiatalokat. Mindez jó kollektív kapcsolatot, nyugodt munkakörülményeket biztosít. Ezévi tervük egy tojótól átlagosan 240 tojás elérése. Kötelezettséget vállaltak, hogy átlagosan néggyel többet érnek el a tervezettnél. Bizalmasan elárulták,
