Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-09 / 2. szám

fl élután öt óra. Varga Erzsébeti tét a vojany-i (vajáni) étte- И rém vezetőhelyettesét még a munkahelyén találjuk.

— Talán a második műszakban dolgozik?

— Dehogy! Én a munkaidőt nem órákban mérem. Néha reggeltől estig itt vagyok — ahogy azt a munkamenet megkívánja.

Az étterem tele van hangos fiatalokkal. Néhányon vacsoráznak, de a többségük bor, sör mellett szórakozik. Keddi nap lévén, kicsit sokallom ezt a forgalmat ebben az aránylag nem nagy községben.

— A hőerőmű dolgozói műszak végén bejönnek ebédelni, aztán elüldögélnek itt. A mi fiataljaink nem járnak ide. Nekik jól felszerelt klubjuk van, ott szórakoznak — magyarázza Vargáné.

Beszélgetünk a munkahelyi problémákról, a családról, a falusi asszonyok gondjairól. Még egy fél órája sem vagyunk együtt, de Vargánét már kétszer is elszólították tőlünk. Először egy középkorú asszony, majd egy idős bácsi. Hosszan magyaráztak neki valamit, majd megköszönték a szívességét. Visszatérve, így folytatta a beszélgetést:

— Ez csaknem naponta így van. Ha valakinek elintézni valója akad, egy kérvényt kell megírnia, hozzám fordul segítségért. Tudják, hogy nem utasítom el őket, s ha lehet, segítek. Noha most ügyük intézése közvetlen már nem rám tartozik, azért továbbra is jönnek.

Varga Erzsébet fiatal korában kezdte a tisztségviseléssel járó dolgok intézését. Csaknem negyed évszázada tevékenykedik különböző szervezetekben, sokáig volt a nemzeti bizottság tanácstagja is; most az üzemi és járási szakszervezet plénumtagja és a nőszövetség járási bizottságának, valamint a Csehszlovák Nőszövetség Központi Bizottságának plénumtagja. Soha nem volt

idegen neki mások gondja, mindig volt ideje, hogy meghallgassa az embereket, törődjön a közös ügyekkel. Emellett persze neki is megvoltak a maga családi gondjai.

A férje sem húzódik vissza a közös ügyek intézésétől, szervez, irányít. És ha két ilyen funkcionárius kerül össze, akkor rendszerint kiéleződnek a családon belüli konfliktusok.

önök elkerülték az ütközőpontokat?

— A férjem szerencsére megértő velem szemben. Tudja, mit jelent a kötelességteljesítés. Ha valamit elvállaltam, ott helyt is kell állnom. Amíg a gyerekek kisebbek voltak, megosztottuk a családon belüli munkát. Ha este gyűlésre mentem, ő maradt a gyerekekkel és fordítva. Sokat segített és segít a nagymama, annak ellenére, hogy már nyolcvanhat éves.

— Sokszor hallottam már fiatal asszonyoktól, hogy a gyerekek, a család miatt nem vállalhatnak tisztséget. Az ön példája ezt megcáfolja.

Szerintem rendes körülmények között — értem ez alatt a kiegyensúlyozott házasságot, a házastársak kölcsönös megértését — az anya is részt vehet a közös ügyek intézésében, a társadafmi munkában. Én három fiút nevelek, mindhárman még iskolások. Építkeztünk is, ami szintén nem kis gond, de soha nem mondom azt, hogy valamit nem csinálhatok meg, mert nincs rá időm. Most már könnyebb lenne, mert a fiúk is sokat segítenek, hétvégén kitakarítanak, bevásárolnak. Bizony jólesik, mert a huszonnégy év alatt kicsit már elfáradtam .. .

— Mint édesanya, dolqozó nő, jól ismeri a nők gondjait, ön szerint jelenleg mi a legnagyobb probléma?

A dolgozó nő helyzetének javításában ma még sok minden megoldásra vár. Csak néhányat említek: a szolgáltatások nem megfelelő színvonala, a gyorsan fogyasztható élelmiszerekben kevés a választék, hiányzik a félkészáru, sok helyen nincs megfelelő óvoda és így tovább. De ezek olyan dolgok, amelyek megoldása nem közvetlenül tőlünk függ. Am a gyerekek, az ifjúság nevelésében mi anyák, dolgozó nők közvetlen részt veszünk, tehát nagyon sokban függ tőlünk, milyen most, és milyen lesz később a fiatal nemzedék. Mi anyák, sokat segíthetünk abban, hogy az iskolákban, internátusokban, üzemekben, a fiatalokra ne legyen panasz, a munkában és szabad idejükben is rendesen viselkedjenek. Ebben az étteremben hét fiatal dolgozik. Én igyekszem rájuk is jó példával hatni, mint a saját fiaimra. Szigorú vagyok velük szemben, de másrészt megértő is. Úgy gondolom, a személyes példának van a legnagyobb nevelő ereje a családban is és a munkahelyen is.

Amikor később bekopogtunk Vargáék szép új házának ajtaján, a fiúkat otthon találtuk. István és Barna a Vel’ké Kapusany-i (nagykaposi) gimnázium negyedik és második osztályos tanulói, Miska pedig hatodikos. A félévi bizonyítvány előtt akad bőven tanulnivaló mindhármuknak, ezért külön-külön, egy-egy szobába húzódva lapozzák a könyveket.

Az apjuk nincs itthon, ő három műszakban dolgozik a hőerőműben, most délutános. A nagymamát nem találtuk már ébren, fárasztó neki a hosszú nap, este hamar ágyat bont.

A gyerekeket kérdeztem meg, vajon ők érezték-e azt, hogy az édesanyjuk éveken keresztül funkcionáriuskodott?

— Azt mondhatom, hogy mi ebben nőttünk fel. Esténként hol apuka, hol anyuka volt gyűlésen, néha mindketten

AZ OLVASÓ KÉRDEZ

az orvos válaszol

A képzelt beteg — hipochonder

A mai szóhasználatban hipochondrián azt a lelkiállapotot értjük, amelyben a beteg a legjelentéktelenebb érzeteknek is túlzott fontosságot tulajdonít, betegesen képzelődik, állandóan az egészségét, életét félti, holott ennek semmi alapja sincsen.

A hipochondria igen elterjedt civilizációs „betegség“, s napjainkban az orvosi rendelők betegeinek nagy százaléka ilyen „betegségben“ szenved. Minden emberrel megeshet az életben, hogy hipochondriás képzetei keletkeznek. A betegségtől való félelem még természetes reakciqnak tekinthető, de ha alaptalanul túlzásba visszük,

ha a beteges gondolat hatalmába keríti az egész embert, az már mindenképpen beteges jelenség.

Köztudomású, hogy az orvostanhallgatók, orvosok körében igen sok a képzelt beteg, s ez talán érthető, de manapság egyre gyakoribb jelenség ez a „laikusok“ körében is, akik túl sokat forgatnak népszerű orvostudománnyal foglalkozó könyvet. Gyakran válhat képzelt beteggé az az egyén, akinek az orvosa felelőtlen, meggondolatlan kijelentést tett, vagy ha a beteg helytelenül értelmezte az orvos magyarázatát, véleményét. Gyakoriak a hipochondriás gondolatok lelki megrázkódtatás után, bánatos lelkiállapotban, előrehaladott érelmeszesedéses betegeknél, változó korban, késő öregkorban. Ez utóbbira különösen jellemző a képzelt betegség kialakulása, mert amikor az ember élete alkonyát éli, erőt vesz rajta a halálfélelem, érzi, hogy „eljárt felette az idő“. Magába vonult, zárkózott lesz, többet és jobban figyeli önmagát, és hajlamos arra, hogy egyes testi elváltozásoknak, szenzációknak túlzott jelentőséget tulajdonítson, vagy tévesen magyarázza őket.

A hipochondriás gondolatok és a hipochonderok a legkülönfélébbek lehetnek, talán a leggyakoribb manapság a ráktól, a szívszélhűdéstől, szívbajoktól, nemi betegségektől, idegbajoktól való félelem. Nehezebb esetekben ez fokozódhat a legbizarrabb, legfantasztikusabb képzetekig, pl hogy hiányoznak egyes szervei, hogy nem bírja mozgatni az ujjait. Ezek már természetesen szélsőséges esetek, s rendszerini valamilyen komolyabb lelki elváltozás,

Ml MINDENT

LÁTNAK A SZEMETESEK

Az életszínvonal emelkedésének igen sok mutatója van. Ha „föntről“ vesszük, kifejezi többek között a nemzeti jövedelem növekedése, az állami beruházások mennyisége, a lakásépítkezés felgyorsulása, ha „lejjebb“ megyünk egy-egy vállalat táguló lehetőségei az alkalmazottainak nyújtott juttatások terén, az is, hogy évente hányán nyaralnak külföldön, vagy — szűkítve a

kört — az is kifejezi, hogy minden X-ik háztartásban van hűtőszekrény, minden X-ik családban tvkészülék, minden ennyedik és enynyedik embernek autója, hétvégi háza, egyetemi diplomája, bankbetétje, mennyit költenek az emberek évente ruházkodásra, üdülésre és így tovább. Elolvashatok a különböző évkönyvekben, jtatisztikai felmérésekben s egyéb hivatalos kiadványokban.

Vannak aztán az életszínvonal emelkedésének olyan mutatói is, amelyek semmiféle hivatalos kimutatásban sem szerepelnek, legfeljebb a családi krónikákban — de ugyanolyan csalhatatlanok, mint az előbbiek. Például tizenéves csemetéink igényei, vagy az a puszta tény, hogy ma már sok-sok árucikk vásárlását gyakran nem is a szükség-ЕЖ

let indokolja, hanem az, hogy ha a szomszédnak van, legyen nekünk is, sőt... Azt hiszem, ilyen mutatókat bárki találhat a környezetében, nem is egyet, ha egy kicsit jobban odafigyelne. Persze, nemcsak másokra, hanem a saját portájára is

Mert többek között itt vannak a szemetesek, akiket bizony érdemes lenne többször megszólaltatni. U- gyanis a minap a rádióban hallottam, hogy mi mindent látnak — a szemétben. „El sem lehet hinni, hogy az emberek mennyi élelmet dobnak ki“ —- mondta az egyik. „A szemétbe dobott élelmiszer nagy része persze romlott, dehát muszáj annyit vásárolni, hogy megromoljon?!“ A másik is megtoldotta: „Az emberek jódolgukban, úgy látszik csak vásárolnak, meg vásárolnak,

ahelyett, hogy figyelembe vennék, hogy tulajdonképpen miből menynyire van szükségük ...“ „Ha látnák, hogy a kukában, a tartályban naponta csak kenyérből milyen tömérdek van!“ — így a harmadik.

És itt eszembe jutott nagyanyám. Az ő nemzedékében minden családanya árgus szemmel figyelte, őrizte a kenyeret, nehogy csak egyetlen morzsája is kárba vesszen, a cukrot, mert azzal „spórolni kell", a kávét s a teát, amelynek pirinyó leveleit is a legszívesebben számolva dobták volna a kannába, a citromot, a mézet, amelyet valóban cseppenkint mértek, hacsak nem volt valaki beteg. Figyelő, szigorú szemmel uralták a kamrát, az asztalt, mert nem ismertek nagyobb vétket, mint a pazarlást.