Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-01-09 / 2. szám
— ilyenkor a nagymamával maradtunk. Tudtuk, mit kell és mit nem szabad csinálnunk, amíg ők elvannak. Tanultunk, olvastunk, a tévét néztük. Néha társasjátékot játszottunk. Hárman vagyunk, soha nem unatkoztunk — mondja mindnyájuk nevében István. — Engem mindig hamar ágyba dugtak, hogy ők még sokáig beszélgethessenek — mutat a két bátyjára a tizenkét éves Miska. Azt hiszem, a személyes példa ebben is hatott a gyerekekre. Ök is szívesen tevékenykednek az ifjúsági szervezetben, részt vesznek a közös munkában. Ha megkérdezik tőlünk, hol voltunk, beszámolunk, hogy itt és itt, ebben az ügyben intézkedtünk. így terbetegség előjelei, mint pl. a tudathasadás (szkizofrénia), neuraszténia stb. A hipochonder nem ugyanaz, mint a szimuláló beteg, mert míg ez utóbbi a betegséget tudatosan megjátssza, a képzelt beteg a maga módján ténylegesen is beteg és kezelésre szorul. Az állandó 'önmegfigyelés, a rettegés, a képzelt betegségtől a végén zavarokat, s elváltozásokat okoz a szervek működésében, méghozzá „idegi alapon“, s ez addig fokozódhat, hogy tényleges fájdalom is jelentkezik. Gyakran alakul ki képzelt betegség agyonhajszolt, fáradt, neurotikus egyéneknél, nagyobb testi, szellemi megerőltetés után. Sok esetben a betegségbe való menekülés, csupán megfutamodás az élet nehézségei elől, igazolás az élet sikertelenségeire. Egyeseknek eszköz arra, hogy a _Ф <D •Ф > z z < z 00 oo О az. О mészetessé válik számukra, hogy másokon is kell segíteni, nem néznek passzívan, érdeklődés nélkül a dolgokra — fűzi hozzá még Vargáné. Vargáéknál a családi légkör nyugodt, kiegyensúlyozott. A gyerekek a szülők példáján keresztül nézik a világot, és ez a példamutatás becsületes, egyenes úton vezeti őket. H. ZSEBIK SAROLTA környezet figyelmét magukra tereljék, vagy ily módon több szeretetet, gyengédséget harcoljanak ki. A hipochondria kialakulását minden esetben egyéni hajlam és bizonyos életkörülmények, szituációk váltják ki. A kezelése egyénenként változik, és a betegséget előidéző tényezőktől, valamint a betegség formájától függ. Nehezebb esetekben, amikor a háttérben valami komolyabb lelki betegség húzódik meg, a prognózis nem valami biztató, de ez szerencsére a kisebb százalék. Ha csak múló, könnyebb esetről van szó, az életkörülmények megváltoztatása, az ügyes, jól alkalmazott pszichoterápia mindig nagyon hatásos. Dr. SZÉP DEZSŐ VONAL ALATT És ma? Kevésszer halljuk, kevésszer használjuk ezt a szót. Valahogy, mintha az értelme is némi változáson ment volna keresztül. Ma mintha „pazarlásnak“ csupán azt tartanánk, ha valaki a hatodik kalapja mellé vásárol egy hetediket, ha „toronyórát aranylánccal“ vesz a házára. A pazarlás nem itt kezdődik. Ott kezdődik valahol a megromlott élelmiszereknél, amelyeket annyian oly könnyű szívvel dobnak szemétbe. Félreértés ne essék, nem amellett kardoskodom, hogy az ember mindent elfogyasszon, akkor is, ha már nem friss, csak amellett, hogy okosan, józanul vásároljunk. És ott kezdődik a pazarlás, ha a hat-hét éves iskolásgyereknek akkora vajaskenyeret adunk tízóraira, ami egy felnőttnek is elég lenne, s a gyerek, miután nem tudja megenni, hát persze hogy eldobja. Az életszínvonal emelkedésének „mutatói“ az iskolák szemétkosarai is. Meg az is, ha a mai kisgyerek feldönti a tejesbögrét, a fiatal anyuka csak azért szidja meg, mert öszszepiszkította a ruháját, vagy az abroszt, de arra már nem figyelmezteti a kicsit, hogy a tej is kárbaveszett. Azt hiszem, gyermekeink és gyermekeink gyerekei károsan kevésszer hallják szüleiktől nagyanyáink legtermészetesebb, mindennapi intelmét: „Ne pazarolj!" Aki nem hiszi, kérdezze meg a szemeteseket! ÍAjjy^A'^y NÉMETH IZABELLA * gy— I“I w írta történet II. Egyszer azt mondta, mit verjek rajtad, te kis éhenkórász vakarcs, hisz ver a sors eléggé, már most gyerekként. így teltek a kis libapásztor napjai, hetei, hónapjai. Nyáron, amikor megkezdődött az aratás, a tarlóra tereltük kora reggel és késő délután a libákat, ha már nem volt olyan tikkasztó meleg, és este bizony tíz óra körül vergődtünk haza, mert ha jól bebegyeltek, lassabban ballagtak hazafelé. Este tíz óra felé nyáron is sötét volt, én még kicsi voltam, s nagyon féltem, ha már besötétedett, és álmos is voltam már, de a nagyobb lánykák csak noszogattak, hogy ne hagyd el magad. De én ilyenkor már csak sírtam az egész napi fáradtság miatt. És a lábam csupa seb volt a levágott gabona tarlójától, mert nekünk nem volt semmilyen cipőnk vagy papucsunk. Az egyik unokatestvéremnek annyira repedezett a talpa-sarka, hogy este az édesanyja faggyúval tömte be neki. Még asszonykorában is viselte a nyomait, és sok esetben, ha mezítláb járt, kiújultak a repedések a sarkán. Abban az időben, 1920 körül, még csak nagyon ritkán futott át egy-egy autó az utcánkon. Mi nem tudtuk, mi az, és öreg szülém sem, de ő nagyon féltett engem és szeretett. És este, ha tereltük haza a libákat, és néha láttunk ilyen tüzes szemű szekeret, ahogy öreg szülém nevezte, azt mondta nekem: — Kislányom, ha meglátod, hogy közeledik feléd, vessél magadra keresztet, és hunyd be a szemed, mert abban az ördög ül és elvisz. Szegény kis eszemmel szót fogadtam, pedig talán jobb lett volna, ha akkor elvisz egy tüzes szekér, mert nem várt volna rám annyi megpróbáltatás és szenvedés az életben. MEGMENEKÜLTEM 1920-at mutatott a naptári év. Július 20-án már az aratók ittott végeztek is az aratással, de ettől a július húszadikától nagyon féltek az emberek azokban az években. Mert ezen a napon igen nagy vihar szokott lenni, és féltették a már levágott s keresztbe rakott gabonát, egész évi kenyerüket. Illés napja van ezen a napon. A régi öregek azt mesélték, hogy Illést az Isten fölragadta a mennybe tüzes szekérrel, nagy forgószéllel. Mi is már kihajtottuk a libákat délután úgy négy óra felé a tarlóra, de egy óra múlva elsötétült az égbolt a közelgő viharfelhőtől. Az aratók is, mi is a libákkal igyekeztünk a falu felé Az aratók, akik már a gabonát hordták be az udvarokba, elrohantak mellettünk a megrakott kocsikkal és azt kiabálták: Siessetek, mert itt a vihar! Jött is, vastag fákat tépett ki a földből gyökerestől, a szekereket gabonástól fölforgatta, a learatott gabonakévéket lesodorta bele a folyóba. Mi is igyekeztünk a nagy viharban, ahogy a libák bírták, hogy legalább elérjük a Zsitva hidat, ami a legelő felé vezetett. Mire odaértünk, a vihar már teljes erejéből tombolt. A Zsitva menti fűzfák recsegtek-ropogtak, én sikítottam, de a nagyobb lánykák már nem törődtek velem, csak a libákkal. Én félelmemben a Zsitvát átívelő fahíd alá bújtam. Rólam megfeledkeztek, mert szerették volna, ha a libákat legalább haza tudták volna terelni. Én visítottam a híd alól, mint a víz sodorta búza-árpa kévék már-már eltakartak, mert úgy összegyűlt ott a sok kéve. Meglátott ott engem egy Istenes Béla nevű bácsi, aki szintén az aratásból menekült, meglátott a híd alatt, ledobta a cókmókját és odarohant, fölkapott és rohanni kezdett velem, már ahogy teherrel viharban lehetett. Futott velem, a legelőn keresztül, — amely a kertek alá nyúlt, — mert mi is, 6 is arra lakott. Már régen halott, de az akkori szavai évtizedek múltán is a fülembe csengenek! — Öh, te szerencsétlen, miért bújtál a híd alá, hisz az már öreg fahíd és összerogyhat, és te ott maradhattál volna alatta. Én gyermekésszel nem tudtam felfogni a szavait, mert nagyon féltem, és azt gondoltam, majd a híd, ami a fejem fölött van, megvéd. öreg szülém ^s édesanyám is kerestek, mert a nagyobb libapásztorok már hazaértek, magukra hagyták a legelőn a libákat. Amikor Béla bácsi hazahozott öreg szülém házához, ők még édesanyámmal mindig kerestek. Ügy néztem ki, mint egy ázott ürge, ángyom átöltöztetett és a kemencénél levő padra vánkosok közé tett. Amikor öreg szülém és édesanyám hazajöttek, én már a nagy ijedségtől s a fázástól kimerültén aludtam a" padkán. Anyám öreg szülémmel együtt elment Béla bácsiékhoz mosni, amiért nem hagyott ott a híd alatt és megmentett. így munkával hálálták meg a jóságát. (folytatjuk)
