Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-02-27 / 9. szám
ALBERT HALPER гшИШ Az utasom azt mondta nekik, hogy eridjenek a fenébe. Bátor nő volt, azt meg kell hagyni. — Gyerünk, gyerünk! Vagy kiszáll, vagy kiráncigáljuk! — Igen?l Azt szeretném látni! — kiabál vissza rájuk a nő. — Kapcsold ki azt a rohadt rádiót! ordítottak rám a kollégák. Kikapcsoltam. Erre két tag a felhágóra lépett, s le kellett állítanom a motort. Mind odagyűltek körém. A zsaruk is igyekeztek odanyomulni, de a fiúk folyton arrébb tolták őket. Szelíden csinálták, de komolyan gondolták. Olyasféleképpen tolták őket arrébb, hogy abból a zsaruk láthatták, hogy amint elkezdenek pimaszkodni, a fiúk kitapossák a belüket. Egyszerre csak az egyik tag azok közül, akik a felhágóra léptek, bedugta a fejét a kocsi ablakán. Megismertem: Goldstein volt. — Hiszen ez Tom Oavlin — mondta, és igyekezett rávenni a többieket, hogy hagyjanak engem békén. — Erigy a fenébe a blablával — mondták neki a többiek. — Ha nem fordul meg azonnal, és nem startol vissza a garázsba, kirángatjuk a szekérből! Gyerünk, rángassuk kll De Goldstein tovább vitatkozott velük. Goldi, meg még egypár tudja csak a Négy Garázsban, micsoda pácban vagyok. Hallottam, hogy valamit sugdos a fiúknak, és csuda aljasnak éreztem magam, hogy ott kuporogtam a kocsiban. Azok meg nem akarták meghallgatni. „Rángassuk már ki!" — ordították, én meg azt gondoltam, hogy most aztán fasírtot csinálnak belőlem; és nem is ugráltam volna, tudtam én pontosan, mit éreznek. De abban a pillanatban három rendőr-járőrkocsi tűnt fel, nagy szirénázással, s máris zúdultak ki belőlük1 a zsaruk. Lóbálni kezdték a gumibotjaikat, és utat vágtak maguknak a kocsimhoz. Második sebességre kapcsoltam, és őrült iramban kezdtem száguldani. Mit súgott a többiek fülébe az a maga barátja? — kérdezte az utasom, amikor körülbelül egy háztömbnyire voltunk a tett színhelyéről. — Valami varázsszót talán? — Mit tudom én — motyogtam.- Jó, ha nem akar felelni, úgy is jó mondta erre a nő, és megint bekapcsolta a rádiót. — Hé, taxi, hé! — gyújtott rá a dalra, és úristen, micsoda gyönyörű nyaka volt annak a nőnek! Úgy énekelt, mint aki nagyon örül valaminek, és nem tudja magába fojtani az örömét. Biztosan eqy nagy halom stekszet kapott a barátjától, vagy más ilyesmi történt vele, gondoltam magamban. Hé! — szólt most hozzám a nő a hátsó ülésről. — Tudja, mi az úisáq? — No mi? — mondom én, de hátra se pillantottam. — Gyerekem lesz! — dalolja erre nekem. — És olyan, de olyan boldog vagyok! Akkor rájöttem, hogy részeg. Az a nő, aki örül annak, hogy gyereke lesz, vaay alaposan bekávézott, vagy megőrült. Annvi bizonyos, hogy elment az esze, gondoltam magamban. Megadta a pontos címet. Egy orvos háza előtt álltam meg. — Fogja, édes, édes angyalom! — mondia a nő, és átnyújt két egydolláros bankjegyet. — A többi a magáé, széDfiú. — Ezzel felmegy a lépcsőn az ajtóhoz és becsönget. Ápolónőruhába öltözött lány nyitia ki az altot. Azután becsukódott mögöttük az altó. Micsoda borravaló! Egy dollár húsz! Adtam magamnak egy kis pihenőt, és a Bank utcában bementem egy kávémérésbe, valami kajáért. A pultnál kéthárom pofa furcsán nézett végig rajtam, úgvhoay tönkre volt téve az ebédem. Felálltam, fizettem, kimentem. „Sztrájktörő vagyok, a fene vigye el!" - mondtam magamban. Rákapcsoltam a harmadik sebességre, és elrobogtam keleti irányba. Amikor a 4. Avenue-hoz értem, kiabálást, ordítozást hallottam. Az Egyetem téren kiszálltam, tovább járattam a motort, aztán elbaktattam a zaj irányába. Nagy tömeg gyűlt össze, majdnem háromszáz sofőr. Három taxi lángokban állt, s a járdákon nagy tömeg ember nézte a jelenetet. A zsaruk tehetetlenek voltak. Egypár embert bunyózni kezdtek, de a fiúk visszaütöttek. Láttam, amint a fiúk letapostak egy zsarut. Leteperték a földre, és kezdték darabokra szoggatni a köpönyegét. Érdemes volt nézni az arcukat a művelet közben! A zsaru a revolveréért nyúlt, de a fiúk ráléptek a kezére. S az egész idő alatt kiabáltak, üvöltöttek rá. A tömeg közé keveredtem, és megpróbáltam segíteni az embereinknek. Az egyik rendőr rám startolt, mire én behúztam neki egyet. Aztán tisztességes ütést kaptam a fülem mögé, és mire észbe kaptam, már a kövezeten feküdtem. Ketten a fiúk közül felsegítettek, s egy ideig a fejemet fogva üldögéltem a járdaszélen. Félig eszméletlen voltam, de azért éreztem az égett gumi, az éqett festék szagát meg a benzinbűzt. És a tömeq egész idő alatt üvöltött, akár a vadak. Felálltam, de akkorra már ott termettek az emeletes zsaruk is. és elkezdték DÜfölni az embereket jobbról-balról. Iszonyatos volt. Az egyik fiú füle eqy húscafaton csüngött lefele, 6 meg odaszorította a kezét, úgy iqvekezett a fülét visszatapasztani a helyére. A zsaruk meq rástartoltak, és behúztak neki méq eqyet. Alit néhány nő is a iárdaszélen, Igen jó külsejű nők. elkezdték kiabálni a zsaruknak, hoav hagyják már békén azt a szeaénv embert. Az eqyik nő oda is ment a lovakhoz, és vitatkozni kezdett a rendőrökkel. Aztán jöttek a tűzoltók. Igyekeztek meamenteni az éoő taxikat. A 10-től a 11. utcáig fektették le a csöveket, de mire ömleni kezdett a vízsuaár. a taxik már eay lyukas garast sem értek. Aztán elindult a csaoat az Unió tér felé. Én is velük indultam, de aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a traaacsom ott parkol a közelben. És meaint Ethelre meq a qyerekekre gondoltam. A, a froncba az eaésszel! Visszamentem a kocsihoz, és elsouriztam vele nyuqati irónvba. Felszedtem eqy utast — ez is nő volt —. és elvittem a 44. utcába. Húsz cent borravalót adott. A sok ezüstpénz mór eoészen lehúzta a zsebemet, úavhoqv kiszálltam, bementem eay vendéalőbe. és átváltottam paoírnénzre az eaészet. A nénztáros furcsán nézett rám. Olyan rohadtul éreztem manómat, honv nem számoltam át a pénzt, és lehet, hoqv a veréb kábé neaved dollár ereiéig átrázott, mert emlékeztem ró. hoav ... Ebben a pillanatban ordítozást hallottam a T Avenue felől. Kirohantam a vendéalőből, és noav sietve elindítottam a tragacsot. Meg sem álltam a 60-as utcákig. Ott kóvályogtam azokban a mellékutcákban a kocsival, amíg végre egy kicsit összeszedtem magam. Szemerkélni kezdett az eső. Kiabált utánam égy fuvar, de nem álltam meg, mert még nem voltam teljesen ura az idegeimnek. De egy perc sem telt el, máris akadt újobh fuvar, ezúttal a 92. utcába. Amikor ez is kiszállt, rövid időre elállt az eső. Megint alaposan megéheztem, hiszen abban a Bank utcai kávémérésben csak néhány harapást ettem a szendvicsemből, így hát bementem égy kóvémérésbe a 93. utcában, de a sofőrsapkámat gondosan benn hagytam a kocsiban. De a pultnál ott ült egypár teherautó-sofőr, és amint beléptem, tudták, hogy taxis vagyok. A szakmabeliek mindig megismerik a taxisofőröket. Valamennyiünk nadrágjának fényes a feneke, és ez a kifényesedés amolyan jellegzetes taxisofőr-glanc. Nem tudom pontosan leírni, hogy milyen, de tény, hogy ránk ismerni erről a glancról. Megyek például az utcán az asszonynyal, és megy előttünk egy pók, akinek a hátulján ott virít az a glanc; azt mondom a nejemnek: „Kettő az egyhez, hogy taxisofőr a fiú." Ethel tudja, hogy nem szoktam fogadni, de néha azért megdühödik rám. „Még akkor sem tudod elfelejteni azt a rohadt szakmádat, amikor nem dolgozol?" — kérdi ilyenkor. Erre meg néha én haragszom meg, de tudom, hogy Ethel a műtét óta egészen kifordult önmagából, Így hát inkább nem szólok egy szót sem. Akárhogy is van, amikor leültem és rendeltem egy levest, láttam, hogy a teherautó-sofőrök végigjáratják rajtam a szemüket. Aztán egyikük megszólalt, nagyon hangosan: „Fogadjunk, hogy sztrájktörő" — mondta. Odafordultam, s gyilkos szemeket meresztettem rá. „És ha az vagyok, hogy az isten verje meg magát!" — ordítottam rá, és úgy felpiszkált az egész ügy, hogy mindent elmondtam — hogy mi van a feleségemmel meg a srácokkal, és hogy micsoda pácban vagyok. A szakács is kijött a konyhából, és megnézett magának. Mire a mondókám végére értem, már szinte üvöltöttem. Az az ember, aki sztrájktörőnek nevezett, most nem tudott mit mondani, csak ült, és maga elé meredt, a pultra. — Jól van, jól van, no — mondta azután halkan, és látszott rajta, hogy szeretné lezártnak tekinteni ezt az egész ügyet. — Fenét van jóll — üvöltöttem rá. Azzal felálltam és kimentem. A szakács utánam kiabált, hogy fizessem ki a számlát, de azt mondtam neki, jöjjön ki utánam az utcára, ha mer, laposra verem. Erre aztán meg se mozdult, csak állt tovább a pultnál. Jó móka lenne! — villant át agyán. — Vakmerő játék. Kihívni a sorsot: vajon akkor sem jönne rá, kit kerget galoppban, ha szóba állna vele? Ó tudná: ki az egyenruhás aszfaltbetyár, míg Csávossy nem is sejtené, hogy Pászté-DOME PIROSKA c szc lyi báróné unokahúgát szólította le. Csakhogy ennyit nem ér a Váci utcai színjáték. Eszerint a főhadnagy úr még mindig Pesten koslat, a Belvárosban szervezi a haditudósitásokat? S mi lehet Dongó Gyurkával? A Peyerliben fröccsözik, vagy valahol a keleti fronton búsul, és írja hadi tudósításait Sztálingrád ostromáról? Azt ugyan aligha, odáig nem vitték a magyar hadsereget, legfeljebb a Don-kanyarig. Nem folytatta a monológot. A föld alá bújt: leszaladt a földalatti villamos lépcsőin, sietve jegyet váltott a pénztárablaknál, s beszállt a máris induló kocsiba. Csávossy a sor végén rekedt. Tisztelgett, és bambán bámult utána, leejtve állát s monokliját. Anna aznap a Pesti Hírlap és a Friss Újság apróhirdetéseit böngészte. Szeme megakadt az egyiken: „Papírzsáküzembe munkásnő felvétetik. Felvétel reggel 7 órakor. Csont utca 6.“ Másnap jelentkezett. Szikár, magas férfi válogatott az ajánlkozók között: — Mutassa a munkakönyvét! — fordult Annához. — Sajnos, nekem nincs. Vidékről jöttem. Eddig a szüleimnél éltem. — Akkor munkakönyvét kell kiváltania ... Lidiké! — szólt be a nyitott ÍZfliol ajtón —, állítsa ki az igazolást, hogy alkalmazzuk ezt a lányt. Menjen az irodába, lelkem, és diktálja be a nevét. Aztán elmegy az elöljáróságra, és ott megkapja a munkakönyvét. A Bakáts téri elöljáróságon Anna szorongva ült a zsibongó nők és hallgatag férfiak között. Fürkészte az arcokat: nincs-e ismerőse. A tisztviselő megjelent az előszobában: — Hornyák Mária! Hogy lehet az, hogy magának még nincs munkakönyvé? Biztosan van cselédkönyve, csak nem akarja megmutatni. Hiszen maholnap harmincéves. Anna arca lángba borult: — Kérem szépen, én csak most jöttem Pestre, alig néhány hete. Odahaza dolgoztam a ház körül. Na várjon! Az asszony visszaült a padra. Kendőt kötött a fejére, hogy jobban hasonlítson a munkásasszonyokhoz. Csendesen meghúzódott a pádon. Nem ismerte a munkakönyv kiállításának módját, félt, hogy gyanússá válhat. Minden idegszálát megfeszítette. Ugyanakkor gondosan ügyelt, hogy semmi se lássék rajta. Üldögélt a várakozók között, majd felállt és sétálgatott. Kívülről a megtestesült nyugalom képét mutatta, Idegeiben az egyszerű figyelmet felülmúló éberség járt táncot, készen a harcra vagy menekülésre. Lassan már megszokta ezt a rendkívüli állapotot. Természetévé vált. Tudta: a nyugalom meze nélkül gyánússá válhat, belső készület nélkül pedig prédává. Módszeresen fejlesztette ki magában ezt a kettősséget, évek óta, mióta részese a földalatti mozgalomnak. Sokszor látta hasznát önnevelésének. Főként az idei, emlékezetes március 15-1 tüntetésnél. Az elöljárósági tintakukac az íróasztal mellett piszmogott. Cikornyás betűkkel írta az adatokat a munkakönyvbe, a születési bizonyítvány és a bejelentőlap alapján. Aztán körülményesen rányomta a belső lapra a pecsétet, ttiajd felállt. Felemelte a kék könyvecskét, kiment a folyosóra, és sorban szólította a feleket: Csobánkai Péter! — Paráncs! — pattogott katonásan az egyik közepes korú férfi. — Fazekas Kálmán! — Csontos Aranka! Tessék — tette hozzá, átnyújtva a fontos okmányt. És végre: — Hornyák Mária! Anna megkönnyebbülten vette át a könyvecskét. Kedvtelve nézegette, és sietett vissza a gyárba. Milyen egy-
