Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-02-27 / 9. szám
Beszálltam a szekérbe, és jó negyed óra hosszat kellett körbe-körbe furikáznom, amíg aztán egy kicsit lehiggadtam. Mert olyan állati zabos voltam, hogy kedvem lett volna százra felsrófolni a sebességet, és úgy nekihajtani egyenesen valamelyik háznak. De amikor egy utas megállított, megnyugodtam. Elkezdtem gondolkodni, Ethelről és a gyerekekről, és ráébredtem, hogy nem cselekedhetem sült bolond módjára. Szóval felvettem ezt az utast, és megnyugodtam. Az eső megint rákezdett. Amikor kiszállt az utas, mindjárt beszállt egy másik. Kerültem a belvárost. A forgalom élénk volt, s egy percnyi pihenésre sem jutott időm. Megállós nélkül dolgoztam este nyolcig, akkor aztán vettem egy újságot, hogy megtudjak valamit a sztrájk alakulásáról. A szalagcímek szerint még mindig nem volt kilátás a megegyezésre. Egy csomó marhaságot írt a lap arról, mi a véleményük a taxivállalatok tulajdonosainak a vállalati szakszervezetekről, de ez nem számít, hiszen mindenki tudja, hogy az ilyen szakszervezetek — sárgák. Egy szó mint száz, a fiúk állják a sarat. Mellékutcában álltam meg a kocsival és elolvastam a híreket meg a cikkeket, az első betűtől az utolsóig. Amikor a verekedésekről, a zavargásokról meg a taxik felgyújtásáról szóló részt olvastam, olyan kellemes izgalom vett erőt rajtam, hogy énekelni meg rikongatni szerettem volna a boldogságtól. De akkor hirtelen eszembe jutott, hogy én nem sztrájkolok, és egyszeriben lelohadt bennem az a nagy érzés. Fél órával később, amikor behajtottam a Nagy Garázsba, Mrs. Steur megkönnyebbült sóhajt hallatott. No, hál' istennek — mondotta már azt gondoltam, hogy a maga kocsiját is felgyújtották. Aztán meglátta a behorpadt sórhányókal meg a betört ablakokat, s egyszeriben megnyúlt az arca. Úgy szidta a sztrájkolókat, mint szódás a lovát. Soha még nem hallottam őt így káromkodni. Majd azt mondta, most számoljak el, aztán menjek haza, aludjak egy jót, és másnap reggel jelentkezzem szolgólattételre. Amikor ellenőrizte a taxiórát, gratulált az eredményhez, de még akkor is átkozta a sztrpjkolókat. Egy óra múlva értem haza, dögfáradtan. Alig csuktam be az ajtót, az első kérdés, amit Ethel feltett, az volt, hogy mennyit kerestem. Tizenegy dollárt raktam ie az asztalra. Soha ennyit még nem kerestem egynapi taxizással. A szemembe nézett, és nem szólt semmit. Már éppen azon voltam, hogy megmondjam neki: nem ülök kocsiba, amíg nincs vége a sztrájknak, de akkor meghallottam Sonny bömbölését a hálószobából, és befogtam a szómat. Amikor asztalhoz ültünk, Ethel szóra bírt. Elmeséltem neki az égő taxikat, elmondtam, hogy tartóztattak fel, s hogyan mentettek meg Goldi meg a zsaruk a hlrigtól. Azt nem mondtam el, hogy egyszer otthagytam a kocsit, és behúztam egyet a zsarunak, s hogy aztán a zsaruk leütöttek. A nők sokszor képtelenek férfiszemszögből nézni a dolgokat. — Azt hinné az ember, hogy legalább békességben hagyják dolgozni azt, oki akar — mondta a végén Ethel, mire én állation dühbe gurultam, Anynyiro méregbe jöttem, hogy elvesztettem az önuralmamat, és elkezdtem ordítozni az asszonnyal. Elmondtam, hogy a kávémérésben nem tudtam rendesen enni, mert mindenki görbén nézett rám. Elmondtam, milyen érzés az. Valamit arról is kiabáltam, hogy reggelenként ködgomolyagok görögnek előttem az úttest felett, meg hogy a 60-as és a 70-es utcákban a házak be vannak deszkózva, mert a gazdagok odalenn Floridában vagy odaát Európában telelnek. Amikor egy kicsit észhez tértem, azon kaptam magam, hogy álló helyzetben üvöltözöm az asszonnyal, aki ott ül az asztal másik oldalán. A hálóban a gyerekek bőgni kezdtek. Erre Ethel kezdett kiabálni velem, de nem tudta megállítani a szavaimat. — A franc eqve meg az egészetl — ordítottam. — Nekem ebből elég volt! Nem én vagyok az egyetlen taxisofőr, akinek felesége meg kölykei vannak. Elegem volt, hallod? I Mit gondolsz, milyen érzés ott ülni a volánnál, és lói keresni, amikor a haverok sztrájkolnak?! Elegem volt, hallod? Holnap reggel nem megyek be a qarázsba, de még holnapután sem. Akkor se, ha felfordulunk éhenl Ott pásztázom majd az utcákat gyalog, a többi szakival, mert ott a helyem, mellettük! Segítek nekik! összetörünk, felgyújtunk minden egyes rohadt taxit, ami a szemünk elé kerül! És akkor elmondtam valamit Ethelnek, Dedig előzőleg megfogadtam magamban, hogy soha nem fogom elmondani. Elmondtam, hogy közvetlenül mielőtt visszatartottam a garázsba, megálltam egy mellékutcában, előszedtem a szerszámlódából a franciakulcsot, s csipkésre vertem vele a taxim sárhányóját, aztán pedig saját kezűleg betörtem a kocsi valamennyi ablakát. Szóval ezt is belebömböltem Ethel képibe. Megkérdezte, mért tettem, de én nem tudtam mit válaszolni. Aztán elordítottam magam, még az addiginál is hangosabban: — Valami önbecsülésre minden embernek szüksége van, nem iaaz? Minek nézel engem? Sztrájktörőnek? Vége szerűén ment minden. Már van munkája is. Bátrabban indulhatott tovább, a múltjához fűződő utolsó szálat is elszakította. Legalábbis úgy vélte. Üj szállás után nézett. Olyan lakást keresett, amelyről nem tudhatnak Bencsáthné Sudár Anna ismerősei, barátai. Naphosszat böngészte az apróhirdetéseket, míg a Lónyai utcában rátalált a megfelelőre. Megállapodott özvegy Zakariás Jenőnével, és harmadnap beköltözött. — Remélem, jól érzi majd magát nálam — fogadta az özvegy, és felkattintotta a villanyt; fénye sárgán keveredett a folyosóra nyíló helyiség szürke, sápadt világosságával. Ebben a szemrontó villanyfényben még kopárabbnak tetszett a konyha, mint első alkalommal. — Alig használjuk a konyhát. A lakóim néha egy-egy teát főznek, vizet melegítenek, én meg majd akkor főzögetek, amikor maga dolgozik. Sajnos, matrac helyett csak ezt a vattapaplant tudom adni. Agyneműt hozott? — Még nem. írtam édesanyámnak, hogy küldjön. Remélem, néhány nap múlva megkapom. Addig csak megleszek valahogy. Jó, fiacskám. Majd kölcsönzők magának egy párnát meg egy pokrócot. Megértem, kedvesem, az én Ilonkám is idegenben van. Erdélyben tanít. Én meg egyedül tengődöm itt, betegesen. Képzelem, édesanyjának hogy hiányzik a lánya! — Hát az biztos! — meredt maga elé Mária Anna. Elképzelte anyját, amint éppen a konyhában tálal, és sóhajtozik: „Hol is lehet az a lány? Van-e mit ennie?“ — Szegénykém, mindig csak hazavár — tette hozzá hangosan. — Majd bemutatom magának az albérlőket. Rendes, szolid emberek. Különösen Frantiáek úr igazi finom úriember. Főkönyvelő a Hangyánál. Ogy tudom, Ferenc-rendi szerzetes volt, csak valami asszonyhistória miatt otthagyta a rendet. Ö, ezek a férfiak! Mancika is jóravaló teremtés, bár egyszerű munkáslány. Az Orion-gyárban vagy a Standardban dolgozik, már meg nem mondom, ö a személyzeti szobát bérli, FrantiSek úr az egyik utcait. Azt hiszem, itthon is vannak. Mindjárt be is mutatom őket — azzal az apró, ribiszkeorrú öregasszony kisántikált, és bekopogtatott a szobaajtón. — FrantiSek úr, kérem, lesz szives egy percre. Bosszús férfihang harsogta: Mit óhajt kérem? (folytatjuk) AZ ÖREGAPÓ MEG AZ UNOKÁJA Nagyapó nagyon megöregedett. Lába rossz volt a járásra, szeme a látásra, füle a hallásra, foga me egy sem volt. És amikor evett, vissza-visszafolyt a szájából az étel. A fia és a menye nem ültették többet az asztalhoz, hanem a kemence mögött adtak neki enni. Egyszer egy csészében adták neki oda az ebédet. Magához akarta húzni a csészéjét, de leejtette $ eltörte. A menye megszidta: miért ront el mindent a házban, mért töri el a csészéket, és kijelentette, hogy ezentúl egy fatálban fog ebédet kapni. Az öreg csak felsóhajtott, de nem szólt egy szót sem. Egyszer otthon ül az ember és az asszony s látják: fiacskájuk kis deszkákkal játszogat a padlón s valamit eszkábál. Megkérdi az apja: „Mit csinálsz ott, Misa?" Misa ezt feleli: „Fatálat csinálok, apám. Ha majd anyámmal megvénültök, abból a fatálból etetlek titeket." Az ember s az aszszony egymásra néztek és sírva fakadtak. Elszégyellték magukat, hogy öregapót megbántották: azontúl mindig az asztalhoz ültették és gondját viselték. hogyan Árulta el magAt a tolvaj Éj idején bemászott egy tolvaj a kereskedő padlására, összeszedett néhány bundát, vásznat s már le akart mászni, de megbotlott egy hálóban és zajt ütött. A kereskedő meghallotta a neszt a feje felett, felébresztette a szolgáját, s felment gyertyával a padlásra. Mély álomból ébredt fel a szolga s ennyit mondott a kereskedőnek: „Minek nézzük meg, nincs ott senki, hacsak nem a macska.“ De a kereskedő mégis felment a padlásra. Mihelyt a tolvaj meghallotta, hogy valaki jár ott, visszatette a bundákat és vásznakat a régi helyükre s kezdett búvóhelyet keresni magának. Látja, ott áll egy nagy halom: leveles dohány volt. A tolvaj lyukat ásott a dohányba, bemászott a közepébe és betakarózott dohánylevelekkel. Meghallja, hogy ketten jönnek, járkálnak, beszélnek. Azt mondja a kereskedő: „Valami komolyabb dörömbölés volt,“ Mondja rá a szolga: „Milyen dörömbölés lenne? Vagy a macska vagy a házimanó.“ A kereskedő elhaladt a dohány mellett, nem vett észre semmit s ennyit mondott: „Ügy látszik, hogy nem volt semmi, menjünk.“ Hallja a tolvaj, hogy mennek, s gondolja magában: „Most aztán megint mindent összeszedek s kimászom az ablakon át.“ De egyszerre csak érezni kezdi, hogy az orrát a dohánypor csiklandozza, s a tüsszentés kerülgeti. Befogja a száját a kezével, hát még jobban csiklandozza, s már nem tudja türtőztetni magát. A kereskedő és a szolga már kezdett kifelé menni. Mehallják, hogy a sarokban valaki tüsszentett: ci! hapci! — visszamentek és elcsípték a tolvajt. LEV TOLSZTOJ MESÉI A lapunk 5. számában közölt rejtvény megfejtése: Kocsikerék. Nyertesek: Zagiba Erika, Plesivec (Pelsőc), Katona Ilona, Cata (Csata), Ambrózai Anikó, Bajka. REJTVÉNYÜNK: Találjátok ki, melyik Petőfivershez illik az alábbi rajzi A megfejtést küldjétek be címünkre: Nő szerkesztősége, 801 00 Bratislava, Prazská 5. „Gyermekeknek."
