Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1975-02-27 / 9. szám
Foto: E. PAVLACKA r\. '< Z d 'Ш N Z << CD S A gyermek képzeletvilágában egybemosódnak az érzések és gondolatok, a félelmek és a kívánságok. Ami közben a gyermekben kialakul, azt nevezik a pszichológusok „családregénynek". A gyerekek elképzelik például, hogy amikor megszülettek, a kórházban elcserélték őket, vagy szüleik egy kosárban idegen ház kapujában hagyták őket, hogy tulajdonképpen elvarázsolt hercegnők, vagy királyfik. S minden apróság, ami a szüleikkel kapcsolatban zavarja őket, megerősíti a gyanút: „Ezek nem lehetnek az én szüleim, mert az én igazi” szüleim biztosan jobbak! Az én „igazi" anyukám biztosan nem hívna ebédelni, vagy nem vinne aludni, amikor olyan jól játszunk!" És a megálmodott apuka megvenné azonnal azt a drága kerékpárt és így tovább, a legkülönbözőbb változatokban szövik saját „regényüket". Ezekről a regényekről" a szülők nem tudnak meg semmit. De lehet, hogy jóval később a gyerekek beszélni kezdenek arról, hogy amikor kisebbek voltak, más apukát vagy anyukát szerettek volna. A szülőknek ilyen kijelentésekre semmiesetre sem szabad ingerülten reagálniuk, hanem tárgyilagosan meg kell magyarázniuk, hogy mi a valóság. De ha a gyermek ezekről a gondolatairól, kétségeiről, töprengéseiről soha nem is beszél, a szülőknek mindenképpen következetesen el kell mélyíteniük a gyermek biztonságérzetét. A szülő lehetőleg már a gyermek egész kicsi korától kezdve minél többször utaljon a „vérségi" kapcsolatra. Ha a mesében elveszett gyermekről van szó, akkor anyuka magyarázza meg, hogy látod veled ez nem történhetett volna meg, mert amióta megszülettél, mi nagyon vigyázunk rád! Ha pedig „cseréről", akkor is nyugtassa meg a kicsit anyuka: „Téged nem lehetett volna elcserélni, mert már ezzel a kis anyajeggyel születtél. . Ha örökbefogadott gyerekekről beszélnek, akkor is részletesen meg kell magyarázni a gyermeknek, hogy mit jelent ez a fogalom, miért szoktak az emberek kisgyerekeket örökbefogadni. De ebben az esetben is biztosítsuk róla, hogy „te nem így lettél a miénk, hanem azért, mert apukád és anyukád is nagyon akarták, hogy megszülessél". Kitűnő alkalom a gyermek biztonságérzetének a megszilárdításában az is, ha a szülők elő-előveszik a régebbi fényképeket, s nézegetés közben elmesélik a kicsinek, mennyire akarták, hogy megszülessen, mennyire vártak rá, mi mindent tettek azért, hogy boldog legyen. Persze ez még nem zárja ki a „szuper" szülőkről ideig-óráig szőtt álmokat, de azok a gyermekek, akik szüleik szeretetének biztos tudatában nőnek föl, könnyebben tudják képzeletvilágukat a valósághoz igazítani, mint azok akiknek bizonytalanságát a szülők nem oldják föl, nem oszlatják el. Vonal alatt tői, s Így a kicsi szempontiából ezt a megoldást kényelmesebbnek találtuk. Megkérdeztük barátainkat, ismerőseinket, s miután nem tudtak senkit sem ajánlani, hirdetést adtunk föl. S vártuk a jelentkezőket. Hárman jöttek. Az első jelentkező 60—65 év körüli volt, azonnal igazolta magát. Nagyon komolyan elmondta, hogy volt már kisgyereknél, tudja mit kell tennie, kitűnően készíti a bébieledeleket. Ezután tüstént közölte — „nem dicsekvésképpen mondom" bevezetővel — hogy őt mennyire szerették, többet is fizettek neki az átlagosnál, ajándékokat kapott, és ha még valamicskével megtoldanám azt az 500—600 koronát, esetleg még ki is vasalna nekem. Persze, gondoskodnom kellett volna még a napi kosztjáról. — Nem, ez nem lesz jó — okoskodtam magamban — hiszen ez így egy ezrest is kitenne, nekem meg alig több a fizetésem. Akkor inkább itthon maradok A második jelentkező rendkívül pedáns, hetvenes néni volt. Azzal kezdte, hogy szidta a sarat, amivel ezen a lakótelepen bepiszkítja magát. Majd rátért arra, hogy ő ide csak villamossal járhat, s az igen sok pénz. Már járt egy gyerekhez, magyarázta, de azok az említett összegeken (!) kívül még villamosbérletet is váltottak a számára. Apróbb kifogásai közlése közben rólunk sem feledkezett meg, hogy kifélék, mifélék vagyunk, s nyomatékosan megkérdezte, hogy hivatalban dolgozunk-e. Láttam, rendkívül meglepte, hogy vidékről származunk, kislányom Zsuzsa nevét is bántóan vidékiesnek találta, s mindjárt sorolt is néhány „divatos", „városias" nevet... — Hogy bízzam én ilyenre a gyereket? — ijedeztem magamban, s 'persze el is döntöttem, hogy szó sem lehet róla. Aztán azon sopánkodott, miért is jött ide, tiszta ráfizetés a két korona villamospénz — s ezen egy ideig ismételten elméltatlankodott. Ha nem röstelltem volna magam, előveszem a pénztárcámat és megfizetem a két koronát. Aztán jobbat gondoltam. Két láda friss alma volt a kamrában, abból adtam neki egy zacskóval. Nem is titkolta, hogy ezzel kárpótolva érzi magát, hiszen az alma kilója vagy 6 korona körül van. Mikor elment, határozottan paprikás volt a hangulatom és fölöttébb csúnya gondolataim támadtak az ilyen emberek jelleméről. Nem tudom, mit gondoljak ezekről az idős asszonyokról? Valóban pótmama-szolgálatot kínáltak — vagy egyszerűen csak zsarolni akartak? Hogyan lehetne ilyenekre bízni az apróságokat! Hogyan foglalkozhatnak, ha egyáltalán foglalkoznak, a rájuk bízott kisgyerekekkel? Mindent összegezve, levontuk a tanulságot: igaz, hogy a bölcsőde messze van, igaz, hogy túl korán kell ébreszteni a gyereket, igaz, hogy a kényelmetlenebbik megoldás, de mégis ezt választjuk. Most már nem csak azért, mert kevesebbe kerül, hanem ennek a szolgáltatásnak biztos erkölcsi fedezete is van: a gyerek szakszerű ellátásáért becsületes dolgozók viselik a felelősséget. iffAAfc ■* az igazsághoz Már régóta gondolkoztam azon, hogy jó lenne hozzászólni a világnézeti nevelésről indított sorozathoz, amely megvilágította, hogy a nők többsége hosszú töprengések, nehéz tapasztalatok árán jutott el a tudományos világnézetig. Az a tudat tartott eddig vissza a hozzászólástól, hogy az én utam az igazsághoz nem volt göröngyös. Nem kellett keményen megküzdenem világnézetem kialakulásáért. De úgy gondoltam, azért az én véleményem is szolgálhat tanulsággal. A háború után születtem. A szegénységről, nélkülözésről, amely a szüleimnek jutott osztályrészül, már csak az ő visszaemlékezéseikből szereztem tudomást. Apám a kommunista párt alapító tagjai közé tartozik; a munkásmozgalom, az eszméink győzelméért vívott harc volt élete értelme. Családunk, rokónaink, barátaink is úgy gondolkodtak mint apám, azok közé tartoztak, akik a felszabadulás előtt terjesztették Lenin eszméit — a felszabadulás után pedig lelkesen láttak hozzá, hogy segítsék felépíteni a megálmodott társadalmi rendet. Anyám mindig segítette, támogatta apámat. A mi házunkban mindig volt könyv. Mióta csak emlékszem, már megsárgultan — tehát régóta őrizhette apám — a Kommunista Kiáltványt, Lenin műveit, a Munkás régi számait, olyan könyveket, amelyek révén, — természetesen, büszkén vállalva szüleim meggyőződését — materialista letten. A mi falunkban sok család gondolkozik — él úgy, mint a miénk. Gazdag, szép munkásmozgalmi hagyományaink vannak. A szüleim és a hozzánk hasonló családok — nem járattak bennünket hitoktatásra, templomba. Többen voltunk az iskolában, az. évfolyamtársaim között, akik sajnáltuk azokat a gyerekeket, akik kétvágányú nevelés hatásai között kínlódnak, nem tudják, szüleiknek higgyenek-e, vagy az iskolában tanultakat fogadják el, tartsák helyesnek. Anya vagyok én is. Gyermeket nevelek. A férjem is a tudományos világnézetet vallja. Házasságkötésünk, gyermekünk névadója cseppet sem volt kevésbé szép, ünnepélyes, mint azoké, akik a paphoz mennek. Szeretnénk gyermekünkből is becsületes embert nevelni. Különben nálunk a polgári házasságkötések színvonala, ünnepélyessége már régen ezek javára billentette a népszerűség mérlegét. Hogy csak az elmúlt évet említsem, 22 házasságkötésből 16 volt polgári, 44 újszülött közül 18 gyermeknek volt névadó ünnepsége, hét polgári temetés alkalmából csendült fel a gyászinduló a községi hangszóróban ... De az már egy külön írás témája lehetne, milyen gonddal, szépen rendezi meg a polgári ügyek testületé az emberi életnek ezeket a legnagyobb eseményeit. Gyönyörű házasságkötő termünk van, emlékkönyv, fényképész, zene — úttörők, a nemzeti bizottság illetékesei, munkahelyek képviselői által mondott megható szavak — mindez hozzátartozik az örömteli események emlékezetessé tételéhez. Akit pedig társadalmunk új szokásai szerint kísérünk utolsó útjára, a hangszóróban elhangzó nekrológ és gyászzene után a temetőben énekkarral búcsúztatják és gyászbeszédben emlékeznek meg életéről, érdemeiről. A népművelési intézet dolgozója vagyok. Kulturális, népművelő munkám részeként szeretnék most egy előadássorozatot rendezni a világnézeti nevelésről, hogy segítsem azokat, akiknek még nem olyan világos és természetes az útjuk az igazsághoz, mint az enyém. PUKKAI SANDORNÉ, Dőlné Saliby (Alsószeli)
