Nő, 1975 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1975-02-20 / 8. szám

ос

ш

ÜL.

<

I

h"

ОС

Ш

СО

__I

Már kora reggel kizötyögtem a Nyugat 54. utcai Nagy Garázsból, mert azt gondoltam, hogy ilyenkor a sztrájkőrök még nincsenek a helyükön. De hiába. Ott voltak. A garázskapunál Mrs. Steur, a garázsigazgató felesége pipálta ki a számomat a nagykönyvben. Olyan halkan mondtam be a számot, hogy élsőre nem is értette. Bedugta a fejét a taxim ablakán.

1544 — mondtam én megint.

— Ide süssön — mondta 6 erre —, ne hagyja magát megfélemlíteni, fiúkám, a rendőrség mellettünk van, úgyhogy azok a trógerek nem nyúlhatnák magához egy ujjal se. — És ezzel széles mosolyt eresztett meg felém, miközben kidübörögtem a kapun.

Steurné nagy darab, hízásnak indult asszony, és ért hozzá, hogyan kell azt a fülig érő mosolyt megvillantani a fiúk felé. Amióta ez a sztrájk tart, csuda sokat mosolyog, különösen reggelenként, amikor kigördültünk a garázsból, de ezzel ugyan egyikünket sem tudná átejteni. Olyan hunjuk, de ez nem ugyanaz a fajta mosoly volt, amit ők villogtattak felém. Az én mosolyom azt mondta, hogy: „Menjetek a pokolba, piszkos prosztók.“

Két tömbbel odébb hárman a fiúk közül elkezdtek rohanni a kocsim felé, úgyhogy el kellett kanyarodnom nyugatnak, az 52. utcába. Rossz út ez, néhány nagy gödörrel, de valahogy átvergődtem rajtuk. Aztán megint keletnek fordultam, és elkezdtem furikázni az 5. Avenue irányába, azon imádkozva, hogy bár kapnék már egy fuvart. Már fél hét volt, s a város kezdett ébredezni. Ahogy jól nekieresztettem a kocsit, hát azt látom, hogy ködgomolyagok lebegnek előttem az úton. Szeretek kora reggel vezetni. Van abban valami jó érzés, amikor cirkálok az üres kocsival, és látom, hogy a köd felszáll az úttestről. Tudja az ördög, mi benne a jó, de néha egyenesen mintha az orrlikaimban érezném vagy az ujjaimmal tapintanám. Gyakran vagyok úgy, hogy amikor előző nap jól ment a bolt, vagyis ha három dollárnál többet kerestem, jól fél órát is elportyázgatok a keleti negyed hatvanas meg hetvenes utcáiban, csak hogy megszálljon a ködös reggeleknek ez a jó érzése. Ezekben az utcákban reggel hét óra tájban még

dát visel, ami — a fejemet teszem rá — legalább ötszáz dollárjába volt, és valahányszor ránézek, eszembe jut a magam felesége meg a két srác, és akkor vicsorítok, mint akit esz a fene. A franc ebbe a spinébe, különben is. Múlt héten, közvetlenül a sztrájk kitörése előtt, mindig csúnyán nézett ránk, valahányszor kipipált bennünket a nagykönyvben reggelenként, s mintha csak azt mondta volna az a csúnya képe, hogy: „Ti rohadt csavargók, nem tudjátok ti, hogyan kell fuvart fogni, ti csak melengetitek azt a nagy seggeteket a mi szép, kényelmes kocsijainkban, mialatt Jake meg én összetörjük a fejünket, hogy miből vezessük a boltot.“ Most viszont aranyoskámnak meg fiúkámnak szólít bennünket, és olyan albérleti dumát vág le, hogy kétfelé áll tőle az ember füle.

Szóval kidübörögtem a Nagy Garázsból, és látom, hogy a sztrájkőrök már felsorakoztak az utca mentén, a hátukon a táblákkal. De szerencsém volt. A háztömb végén megvillant a zöld lámpa, úgyhogy rákapcsoltam, és elkezdtem hetvennel futtatni a szekeret, és így senki sem ugrott a kocsim felhágójára, kiverni a balhét. Most már több mint két éve dolgozom Steuréknak, és minden taxisofőr a garázsban tudja, hogy rendes pacák vagyok, és egyszerűen nem tudják felfogni, mért állok szolgálatba sztrájk idején. Csak néhányan tudják, milyen pácban vagyok, hogy az asszonynak műtétje volt, satöbbi. De a franc álljon belé, nem fogok én mindenkinek kipakolni a magam bajával, mindenkinek megvan a maga búja-gondja manapság, több is, mint kéne, úgyhogy inkább nem szólok senkinek egy büdös szót sem.

Ügy süvítettem el a háztömb mentén, ahogyan csak bírtam. Két motorbiciklis zsaru álldogált a sarkon, és bár jóval túlléptem a maximális sebességet, nem stoppoltak le, hanem még integettek és mosolyogtak is. Én meg visszamosolyogtam ráGШ

egy árva kutyát sem látni, s a legtöbb ház be van deszkázva, mert gazdag tulajdonosaik legtöbbször odalent töltik az időt Floridában, vagy odaát Európában, úgyhogy ezek a városrészek nagyon kellemesek, csendesek és nyugalmasak ilyenkor kora reggel.

Ma azonban jó forgalmat akartam csinálni, úgyhogy nem sokat lófrálhattam. A 8. Avenue-n felszedtem egy utast, és elvlttem az 5. Avenue és az 59. utca sarkára. Az utas az a fajta ötven körüli, hosszúra nőtt, gazdag fickó volt, aki szeret előrehajolni az ülésen, és bratyizni a sofőrrel, csak hogy mutassa, milyen kedves, közvetlen ember. Jól ismerem a fajtáját. Filléres borravalót adnak, de viszont elvárják, hogy azt kétszer is megköszönje az ember. — Nem bánja, ha kikapcsolom a rádiót? — kérdezte ez a pasas előrehajolva.

Kedvem lett volna azt felelni neki, hogy felőlem ki is hajíthatja az ablakon. Valahányszor meghallom kora reggel azt a nyavalygós, szomorú muzsikát, folyton csak az asszonyra gondolok, meg arra, hogyan tolták el az orvosok azt az operációt, és néha ölni tudnék dühömben. Különben is, mi az istennek szereltek be rádiót a taxikba?!

— Hogy megy a sztrájk? — kérdezte ezután a pók.

— Azt hiszem, megy az magátul dünnyögtem vissza.

Erre csendesen kuncogott, és kijelentette, hogy ezt a sztrájkot az embereink nem nyerhetik meg. Mire hátranyúltam a bal kezemmel, és felkattintottam a rádiót, jó hangosan, mert megint rám jött a vicsoríthatnék Ezúttal a reggeli tornát nyekergették, hogy aszengya: „Egy-kettő, derékhajlítás előre, három-négy, mély lélegzetet venni“, satöbbi. Biztosan ismerik, ugye; ez is olyan baromság, amivel reggel gyötrik a hallgatókat.

Örültem, amikor az utas kiszállt. De meglepetés ért, mert tizenöt cent borravalót adott. Aztán felszedtem egy másik utast — ez nő volt —, és elvittem a Központi pályaudvarhoz. Kasa, csillogó barna bunda volt rajta, csak úgy áradt az egész nőből a jólét szaga. Azt mondja, mielőtt kiszáll: „Maguk összerúgták a patkót a munkaadóikkal, ugye?“ Mondom, hogy igen. Erre ad egy negyed dollár borravalót. Aztán azt mondja olyan kedvesformán: „No remélem, maguk győznek. Jólesik látnom, hogy harcolnak az igazukért.“

Kiszállt, én meg égő arccal ültem a kocsiban. Direkt azért beszélt ez így, hogy engem bosszantson? Nem tudta, hogy sztrájktörő vagyok?

Aztán hallom, hogy valaki ordítozik utánam; hátranézek, hát látom, hogy egy micisapkás, jól megtermett tag rohan felém. Nem akartam kockáztatni semmit, úgyhogy ráléptem a pedálra, és eldübörögtem az ellenkező irányban. Amikor visszanéztem, láttam, hogy még mindig integet és kiabál utánam, egy pillanattal később pedig beszáll egy másik kocsiba. Szóval nem azért rohant felém ez az ember, hogy megruházzon. Utasjelölt volt. Elpárolgott belőlem a félsz, a háztömb közepe táján megfordultam, s a Lexington Avenue-n beálltam egy standra. Mindössze három kocsi állt benn. Fél percen belül valamennyiünknek akadt fuvarja.

A szerencse egész délelőtt nem hagyott el. Egyetlen utast sem vittem a Times Square környékére vagy a belvárosba. Jobbára a keleti negyedbe fuvaroztam az ürgéket, és rendes borravalókat kaptam. Tizenegy óráig majdnem hét dollárt szedtem össze. Ez nem rossz biznisz, még hóvihar idején sem.

Déli tizenkettő után azonban kitört a gyalázat. Éppen elhagytam a 34. utca és a 7. Avenue kereszteződését, amikor odagördült mellém egy másik kocsi. Aszongya a sofőr: „A belvárosban felgyújtják meg összetörik a taxikat a sztrájkolók, eszedbe ne jusson a 14. utcán túl merészkedni.“

így hát egy fuvart el kellett utasítanom. Mondtam a mandrónak, elviszem a 18. utcáig, ott aztán felülhet a földalattira, de undorral nézett rám, és odaintett egy másik taxit. Nem akartam kockáztatni. Mi lesz Ethellel meg a srácokkal, ha engem beraknak valami kórházba?! Vigye el az ördög ezt az egész balhét, különben is! Mért nem lehet úgy intézni a dolgokat, hogy mi tisztességes bért kapjunk, ne kelljen sztrájkolnunk, és az újságok se Írjanak rólunk rosszmájú és hazug cikkeket? Mért nem lehetne ... Az istenit, már megint elfelejtettem! Hisz én sztrájktörő vagyok! Hisz én

— Hé, maga ott! — rikkantott rám egy szőke spiné. — Elvinne a 12. utcába?

— De mennyire! — üvöltöttem vissza, önmagámra is zabosán.

— Elvinném én magát akárhová.

— Micsoda ember! — csicsergi erre a csaj, és ezzel kecsesen, peckesen, szupercsinosán belibben a kocsiba, és amint elhelyezkedik az ülésen, rágyújt egy staubra, és elkezd dudorászni. Rögtön kinéztem a nőből egy negyeddolláros borravalót. „Hé, taxi, hé!“ — énekelte a nő a slágert, és bekapcsolta a rádiót. Abban meg egy másik nő kornyikált valami szörnyűségesen szomorú nótát, amit ilyenkor, közvetlenül déli tizenkettő után, nem vesz be a gyomrom, és eszembe jutott Ethel meg az orvosok, de azért nem szóltam a nőnek, hogy kapcsolja ki a masinát. Fenemód ki volt mázolva, de rögtön láttam, hogy stramm, jópofa nő.

A 16. utcánál feltartóztattak bennünket, ötvennél is többen lehettek a sofőrök. Három zsaru is ott ténfergett, de nem csinálhattak semmit.

— Gyerünk, hölgyem, kiszállni! — ordították a sofőrök.

(folytatjuk)

DÖME PIROSKA

C

SZÓ/

Vili. A KIUGROTT SZERZETES

Az Apponyi téri híres figaró műintézetében, amely a Velencei Palota árkádjai alatt húzódott meg előkelő meghittséggel, kicsit önmagán, főként helyzetén mulatva ült a fodrászszékben, a tükörben figyelve gesztenyeszín haja színe változását. A barna fürtök először vörösre festődte aztán szalmasárgára. Anna riadozott:

Csak nem marad ilyen, kedves mester? Ilyen rikító kanárisórga? Kilométerekről ordít, hogy festetem a hajamat.

— Hogy méltóztatik képzelni? tiltakozott a női fejek belvárosi fejedelme, ha úgy tetszik, a pesti figarók dózséja. — Hamvasszőke lesz, ahogy megbeszéltük. Ez csak a nyitány. Ügy is mondhatnám, színházi nyelven, a prológus. Művésznők járnak hozzám, kérem tisztelettel, dolgozom a Belvárosi Színháznak, múltkor pedig a Nemzetibe hivattak, hogy készítsem elő Stuart Mária fejét.

— A nyakazásra?

— Ó, kérem, imádom a hölgyek aranyos humorát! A Bátky művésznő haját a királynő szerepéreI — locsogott, vagy ahogy vélte: szórakoztatta vendégét, miközben Anna arra gondolt, hogy most búcsúzik félig-meddig énjétől, legalábbis tükörbeli képétől, s válik Sudár Anna nemese papiroson, hanem külsejében is Hornyák Mária Annává. Vagy inkább egy harmadik személlyé. Hiszen a munkáslányok aligha viselnek ilyen frizurát. Az átváltozásnak legfőbb ideje. Könnyelműség és ami még súlyosabb: konspiráciás hiba volt, hogy saját okmányaival és saját hajával, vagy ahogy a figaró mondaná, saját fejével futkosott a mindinkább sötétedő magyar világban, Pest és Pécs között, oda s vissza, mint akinek rendben a szénája, vagyis inkább szalmakazalnyi irata, amit Nürnberg példájára a „fajvédő" magyar törvények megkövetelnek a fajtiszta származás igazolására, úgyszólván hetedíziglen.

Mennyi papirost emészt e véres, tébolyba táncoló korszak! Születési anyakönyvi kivonattól a halálos ítéletig. Milyen apróság ezekhez mérten egy bejelentőlap! S most mennyire örül, hogy mielőtt Pécsre utazott, már bejelentkezett Kocsisékhoz, Hornyok Mária néven, a Szabolcs utcába. Ilyképp mór majdnem háromhónapos rendezett fővárosi múlttal kérkedhet. Ez a vékony papírszelet kapcsolja törvényesen illegális életét az Angyalföldhöz.

Mariska hosszú útról megtért családtagként, Kocsis József lelkendezve fogadta. Am aztán rázendített:

— Azzal a Fábiánnal, úgy is mondhatnám, a maga Fábiánjával, ugyancsak megjártuk! Tudja, az ősz-