Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-01-01 / 1. szám

ALBERTO JACOMETTI

MIKES GYÖRGY

== ÖNÁLLÖSÁC

— Nagyszerű asszony a feleségem — büszkélkedett a barátom. — Imádjuk egymást. Sohasem veszekszünk, de még egy hangos szó sem esik köztünk. Nem mondom, régen előfordult, hogy ha későn jöttem haza, vagy ha túl sok pénzt költöttem, vagy ha túlontúl kedves voltam egy nőhöz. De ez ma már a múltté. Most úgy élünk, mint a galambok. Hogy ml történt?

önálló lettem. Nem függök a feleségemtől. Számos fontos kérdésben a döntés jogát fenntartottam magamnak. Azt csinálok, amit akarok. Nagyszerű nő a feleségem. Tegyük fel, el akarok menni egy kedves kartársnővel a moziba rrvbnkaidő után. Mit csinál ilyenkor egy átlagférj? Hazudik. Azt hazudja, hogy leltár van, benn kell maradnia az üzemben vagy a hivatalban. Aztán az Ilyen kiruccanáshoz pénz is kell. Honnan szerez pénzt egy Ilyen átlagférj? Letagadja a prémiumot, vagy fizetési kölcsönt kér.

Hogy csinálom? Mi a helyzet nálunk? Amióta szabad kezet kaptam, amióta önálló vagyok, és önállóan döntök a saját ügyeimben, egyszerűen bejelentem a feleségemnek, hogy: „Drágám, ma este, munkaidő után moziba megyek egy kedves kartársnővel.” S ez a jó, ez a helyes. Nem kérem a feleségem beleegyezését a személyemet érintő ügyekben: nekem, magamnak kell döntenem:

1. Menjek-e moziba, vagy ne menjek?

2. Feleségemmel menjek-e moziba, vagy a kedves kartársnővel?

3. Lelkemre veszem-e, hogy otthon hagyom azt a szegény asszonyt, már mint a feleségemet, vagy nem veszem a lelkemre?

A döntés joga az enyém. Abban Is, hogy:

4. Képes vagyok-e más nőre pénzt költeni, amikor a feleségemnek, mint mondja, nincs egy rongya, amit felvegyen, vagy nem vagyok képes?

5. Merek-e hazajövet gyerekeim szemébe nézni, vagy nem merek?

6. El tudom-e viselni a szegény kis árvák tekintetét, akikkel az apjuk — már mint én — nem törődik, vagy nem tudom elviselni?

Azt csinálok, amit akarok. Szabad kezet kaptam. Ha akarom, így döntök, ha akarom, úgy. Ahogy kedvem tartja, ahogy éppen kedvem szottyan, önálló vagyok. Abban is én döntök:

7. Hidegen hagy-e, hogy hazajövet a feleségem kisírt szemmel fogad, vagy nem hagy hidegen?

8. Van-e bőr a képemen, hogy moziba megyek egy idegen nővel, vagy nincs bőr a képemen?

9. Vállalom-e a veszekedést azért, hogy mozibo mentem egy kedves kartársnővel, vagy nem vállalom?

Ezekben a fontos problémákban teljesen egyedül döntök, anélkül hogy valaki is beleszólna. Nem kell előzetesen kikérnem a feleségem véleményét, azt csinálok, amit akarok. Hidd el, ez a helyes. A feleségem nagyon okosan felismerte, hogy önállóságra vágyom, és azóta sok kérdésben önállóan döntök:

10. Vállalom-e a pofonokat a feleségemtől a moziért, vagy nem vállalom?

11. Megéri-e nekem az a nő, hogy a feleségem kikaparja a szememet, vagy nem éri meg?

12. Megéri-e az a mozi, hogy a feleségem elhagy, vagy nem éri meg?

Ezekre a kérdésekre kell felelnem, ezekben a fontos ügyekben kell döntenem. A feleségem nem szól bele, rám bízza: azt csinálok, amit akarok. Nem függök tőle. S ez nagyon jó, mondhatnám azt is, hogy felemelő érzés.

Hogy voltam-e már moziban egy kedves kartársnővel munkaidő után?

Nem voltam. Mióta önálló lettem, annyi fontos kérdésben kell önállóan döntenem, hogy egyszerűen nem futja az időmből az ilyen marhaságokra ,. .

ulics nagyot nyújtózva nézett körül a kies tájon, sehol egy bokor, sehol egy fűszál, csak szikla és por; a fekete messzeségben fényesen tündökölt a földgolyó.

— Tivadar — hallotta a felesége hangját.

— Tessék, szívem.

— Mondd, hogy áll nekem ez a sisak?

— Remekül.

Bulícs beállította a fényképezőgépet, és több felvételt készített, majd elővett egy kis

BOGDÁNFI SÁNDOR

Ember

A HOLDBAN

lapátot, és megtöltött néhány zacskót a hamuszerű porral.

— Pfuj — mondta a felesége —, bepiszkítod a kezed. Lehet itt egyáltalán kezet mosni?

Bulics nem válaszolt. Egy távoli gyűrött hegyláncra irányította tekintetét. Az asszony andalogva megindult a göröngyök között, de megbotlott egy kőben.

— Rémes — szisszent fel mérgesen. — Olyan itt minden, mintha az urbanisták működtek volna ezer éven át. Emlékszel, amikor csatornázták a főutcát?

Bulics nem válaszolt, mert egy fényes fekete kőtömb lekötötte a figyelmét. Kis csákányt vett elő, de sehogy sem sikerült lefejtenie egy darabkát a csillogó ércből. Villanyfúróval kell majd próbálkoznia, gondolta.

— Tivadar, nekem nagyon melegem van.

— 'Kapcsold jobbra a hűtőkészüléket, szívem. Ott van a csípődnél, középen.

Az asszony megkereste a kapcsolót, megforgatta, aztán felsóhajtott.

— Valamikor nagyon tetszett neked a csípőm. Emlékszel, Tivi?

Bulics nem válaszolt, mert éppen a távlencsét szerelte a fényképezőgépre. Arról a távoli hegyláncról okvetlenül kell készítenie néhány jó felvételt a vasárnapi képes mellékletbe.

—- Rólam is csinálj egy-két felvételt — kérte az asszony.

— Hadd lássák a barátnőim, hogy külföldön voltam.

— Külholdon, — helyesbített Bulics, s már az asszony felé fordította a lencsét, de idejekorán meggondolta magát.

— Hagyjuk a fényképezést, Emma. Nem szeretném, ha szóbeszéd tárgya lenne a szerkesztőségben, hogy szolgálati útra vittem a feleségemet.

— Nem érdekel. Mások is vitték.

— Azokat is megszólták.

— Pukkadjanak meg. Elvégre húsz év után egyszer én is eljuthatok külföldre.

— Külholdra — helyesbített ismét Bulics, aztán felerősítette a mikrofonját s hozzátette: — Emlékszel, fiam, én megígértem neked, hogy a legközelebbi kiküldetésem alkalmával magammal viszlek, de te is megígérted, hogy erről nem szólt senkinek. Furcsa, hogy most egyszerre publicitásra törekszel, örülj, hogy itt vagy és pasz.

— örül a fene — mondta az asszony. — Mit érek azzal, hogy itt vagyok a holdon? Fel se vehetem az új kosztümömet.

— Nem ismerek rád, Emma. Éveken át rágtad a lelkem, hogy vigyelek el valahova. Erre én elhozlak a holdra, ahol átélheted a huszadik század legnagyszerűbb kalandját, és te az új kosztümöd után nyafogsz. Mit jelent ez?

— Azt jelenti, hogy rossz helyre hoztál. Te nem érted a nők lelkületét, Tivadar. Ez az izé, ez a hold tipikus férfi dolog. Titeket alaposan megszédített, de bennünket nőket teljesen hidegen hagy. Egy nő számára viszont az a kaland, ha a szeretett férfi elkapja, átöleli, nagy mennyiségű oxigént lehel a szájába, és úgy magához szorítja, hogy súlytalanná válik.

— Primitív női romantika

— bökte ki Bulics, közben elindította a villanyfúrót. — Mi lenne az emberiségből, ha így gondolkodna mindenki?

— Tévedsz. Az emberiség éppen ennek a gondolkodásnak köszönheti létét — vágott vissza az asszony és durcásan elindult a sziklák felé. Pár lépés után eltűnt egy mélyedésben.

Bulics diadalmasan forgatta a fényes, fekete ércszilánkot.

Mégis sikerült, gondolta. Világszenzáció lesz ebből. Tíz képes riport, napló jegyzetek, rádiódráma, tv-játék.

Körülnézett, de nem tudta megállapítani, honnan jön a felesége jajveszékelése. Bekapcsolta a radarkészüléket, és elindult a nyomon. A mélyedés nem lehetett több négy méternél. Bulics leengedte az acélhuzalt, és egyetlen rántással felhúzta az asszonyt.

— Piszok egy hely — szipogott Emma. — Vedd tudomásul, hogy ez volt az első és utolsó utazásom veled. Tavasszal felmegyek Pestre egyedül. Megszállok a Gellértben, színházba megyek minden este, és keresek magamnak egy nagyszerű kalandot, kráter nélkül és pormentesen. Majd én megmutatom neked, Tivadar.

Bulics megdöbbenve nézte a zokogó asszonyt. Szerette volna csititani, megsimogatni, letörölni könnyeit, de a sisaktól nem bírt hozzáférkőzni.

Itt, a hold sivár felszínén, négyszázezer kilométerre a lakásuktól, a gyerekeiktől, egyszerre szívfájdalom fogta el Bulicsot. Valahol az azbesztöltözék alatt megmozdult és összecsavarodott a lelke, és döbbenten érezte, hogy ha most nem tesz valamit, elveszíti az asszonyt örökre.

Verejtékezve ébredt ebéd utáni álmából. Emma, a felesége mosolyogva nézett rá.

— Alig tudtalak felébreszteni. Ötkor értekezleted van. tudod. A feketét megfőztem már. Gyere. Ügy szeretek veled együtt feketézni.

Bulics mohón szürcsölte a forró italt. Rágyújtott, mélyen leszívta a füstöt, s megszólalt:

— Torkig vagyok ezzel az életmóddal. Ügy érzem, nem vagyok reális. Mintha a holdon járnék. Tudod mit, szívem? Tavasszal felviszlek Pestre. Megszállunk a Gellértben, színházba megyünk minden este, megismerkedünk néhány érdekes emberrel.

Az asszony tálcára rakta a csészéket, s indult a konyhába.

— Nem is örülsz, drágám? — szólt utána a férfi.

— Hát — mondta az aszszony félig visszafordulva —, őszintén szólva azt reméltem, hogy tavasszal Párizsba megyünk.

szóljon egy kínait vagy egy hottentottát.

Nagyanyám meghalt? Ki tudja, hány kínai vagy hottentotta halt meg ugyanebben a pillanatban. A különbség csak annyi, hogy azokat általánosságban csak kínainak vagy hottentottának nevezik, őt pedig nagymamának.

Megtudhatják az emberek. Az emberek? Mit tudhatnak rólunk az emberek? Én azonban nem mehettem el az iskoiatársaim előadására az emberek miatt: mi ez, ha nem képmutatás? Be kellett tartanom, követnem kellett a hagyomáépeswwi

Hogy kepmutatas volt anyám döntésének hátterében, abban egy pillanatig sem kételkedtem: mivel szeretetről, a vér és a fájdalom kötelékéről nem lehetett szó, nagyanyám halála egy kínai vagy egy hottentotta halálával volt egyenlő. Senki sem mond le egy ünnepségen való részvételről, hogy meggyányokat, és a családomnak is be kellett tartania. És anyámnak is. A képmutatás uralkodik hát az emberi kapcsolatokban? és milyen erős lehet, ha anyám is engedelmeskedik neki.

Anyám engedelmeskedett, és nekem szenvednem kellett miatta a legsanyarúbb módon. Anyám tehát az emberek

véleménye, a nem létező gyász és fájdalom tettetése, a képmutató szokás tisztelete és a fia szenvedése közül — hát nem imádott, nem voltam, ahogy mindenki mondta, a szeme fénye, a legkisebb fiókája? — a szokást tartotta fontosabbnak.

Nem kiabáltam, biztos vagyok benne, hogy nem sírtam, nem hangoskodtam, de lázongtam magamban. A világ törvényei ellen, és most éreztem először, hogy a világ törvényei — foszladozó kötelek, de még kitartanak — belevágódnak a húsomba: és első ízben kellett megvitatnom — magammal — anyám cselekedeteinek helyességét. Anyám is tévedhet, vagy ami még roszszabb, gyalázatos, hamis és hazug törvényeknek engedelmeskedik. Ez nem az én anyám volt, a bálvány, akiben mind ez ideig vakon hittem. Micsoda fájdalom, és micsoda bukás!

A probléma egyre bővült az elkövetkező napokban és hónapokban, és gondolataim, mint szorgos vakondok, minden útmutatás nélkül, fáradhatatlanul és szenvedélyesen kutatni kezdtek az emberek törvényeinek gyökerei körül.

A baromfiudvar Marietta néném birodalma volt, Marietta néni apám húga volt három-négy évvel idősebb anyámnál. Ezenkívül Marietta néni süket és néma volt. ö azt mondta (egy süketnéma intézetben úgy, ahogy megtanult beszélni, valami keveréknyelvet beszélt, amelyben az olasz szavak és kifejezések más nyelvjárásokkal és saját csinálmányáival keveredtek, és amely végül valóságos, teljes nyelvvé vált, de csak a családtagok értették), szóval a néni azt mondta, hogy mindez egy kislánykorában történt baleset következménye, amikor beleesett egy patakban, és kis híján megfulladt: megmentették, de attól kezdve ilyen volt. Ez nem volt igaz.

Nagyapám, aki nagyorrúnak mondott, mikor először nősült, egy édesunokatestvérét vette feleségül. Az eredmény az volt, hogy hét gyerekükből három — nem az első, sem a második (apám), hanem a harmadik, negyedik és ötödik — süketnémának született. Az érdekes az, hogy hármójuk közül ketten — és a többi testvér közül egy sem — húszéves koruk előtt haltak meg. Csak Marietta néném maradt életben. Vékony-