Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-09-20 / 38. szám

И v Ц l NEM NAGY ÜGY? Egy francia író írta le ezt a mondatot: Szép asszonyriak lenni keserves állapot... Ebből indulok ki. Csilla helyzete éppen ennélfogva nem volt könnyű. A kolléganők kedvessége mögött jócskán rejtőzhetett irigység, kép­mutatás. A férfi kollégák pedig szinte büszkék arra, ha az új, csinos kolléganőnek tehetik a szépet... De ez egy nőnek — még ha önálló, fiatal lány is — nem elég. Az még nem jelent sokat, ha az első pillanatban kedves volt hozzád Imre, mert ez az első benyomás a hétköznapok nehezebb perceiben ellenkezőjé­re is fordulhat. S éppen ezekben a nehéz percekben maradsz majd egyedül... Azt tanácsolom, legyen ez a kellemetlen ügy tanulság neked, s ne egy nagy csalódás, kiábrán­dulás. Ilyen kapcsolatokra nem érdemes építeni, az ilyen partne­reket el4 kell kerülni. Imre nem­csak téged alázott meg szégyen­­teljes, gyáva viselkedésével, ha­nem a feleségét is. Hogy lehetne ilyen élettársat tisztelni? Pedig ha Imre helyrehozta volna a té­vedését, ha mindent elmondott volna neki, talán nem fajult vol­na idáig az ügy, felesége meg­értette volna és megbocsátott volna a férjének ... Az embereket, munkatársakat nehéz kiismerni, azért is, mert éppen a nehéz helyzetekben ismeri meg az ember igazi arcu­kat. Neked ez jó lecke volt, de ne keseredj el. Egy másik munka­helyen ilyesmi már biztosan nem fordul elő veled ... Albert Mária, FiFakovo (Fülek) Д levél írója munkatársait hi­­^‘'báztatja abban, hogy a je­lentéktelennek látszó kapcsolat kínos munkatársi üggyé fajult. A segítségüket hiányolta, de kér­dés, hogy mennyire igényelte azt? Sajnos a munkatársak sem mindig olyanok, mint lenniük kel­lene. Vannak olyan emberek, akik minden apróságot, kis ese­tet felnagyítanak, ahelyett hogy segítenének a megoldásában. Igaz ugyan, hogy egy lánynak Izgatottan ülünk a szülészeti klinika folyosóján és számol­juk cipőnk orra előtt a kő­kockákat. Mellettem szürke­­kabátos fiatalember, idegessé­gében szinte eszi a cigarettát. Ёп sem vagyok egészen nyu­godt, pedig van némi gyakor­latom. Amikor orvos vagy nő­vér jön arrafelé, a szürkekabá­tos felugrik és halkan kérdez. — Még mindig semmi — kapja a választ és lehangoltan ül vissza mellém. — Első gyerek? — kérdem — Eíső — és remeg a hang­ja. A lassú percek Így nőnek kínos órákká. Hirtelen kemény sarkak ko­pogása töri meg a klinika ujj­hegyen járáshoz szokott csend­jét. Kövér, energikus, negyven körüli, kopasz férfi érkezik nagy dérrel-dúrral. Dúl-fúl, mintha semmit sem találna rendjén. — Itt szoktak várni a leendő apák? — kérdi köszönés nél­kül. mindig tudnia kell, hogy meddig mehet. De a gyakorlat azt iga­zolja, hogy legtöbben csak kese­rű tapasztalatok árán jönnek erre rá. A férfiak is tudatosítják, hogy jól vagy rosszul cseleked­tek, de — rendszerint utólag. Mint Imre tette. S ha már így történt, becsületes dolognak azt tartom, ha valaki szembe néz az igazsággal, tetteiért vállalja a felelősséget és ha hibázott, igyekszik azt helyreigazítani. Nem vall becsületességre, ha másra hárítjuk a felelősséget, ha más­ban keressük a mi hibánk okát. Csillának azt tanácsolom, ne ke­seredjen el, keressen egy jó ba­rátot, akivel majd ezt a téves lépését is megbeszélheti. De egyet jól jegyezzen meg magá­nak tanulságul: az alkohol rossz tanácsadó. Soha ne igyon többet a kelleténél. A legfontosabb, hogy az ember mindig megőrizze józanságát, ítélőképességét. £s ez egyaránt vonatkozik a férfira is, a nőre is. V. I. Koiúty (Kosút) Nem menteni akarlak Csilla, mert meggyőződésem, hogy te is hibáztál, rossz fát tettél a tűzre, de ennél jobban hibázta­tom az őszintének „látszó", de valójában képmutató kolléganői­det. Természetesnek tartom, hogy minden tekintetben be akartál illeszkedni a kollektívába, oly­annyira, hogy még munkatárs­nőid viselkedési normáit is el akartad sajátítani, ök sok min­denben seqítettek neked, ám, amikor valóban jóindulatú segít­ségre lett volna szükséged, ma­gadra maradtál. Előzőleg jó kap­csolat alakult ki köztetek, s ilyen viszony elbírta volna a szigorú kritikát, figyelmeztetést is. ök azonban ellenkezőleg cseleked­tek. A |ó tanács helyett intriká­kat szőttek, rosszindulatú meg­jegyzéseket tettek. Ebből az a tanulság, hogy nem lehet vakon bízni mindenkiben, még ha a kezdet kezdetén a legjobb embe­ri tulajdonságaikkal fordulnak is felénk. Ha pedig megnyertük a bizalmukat, felépítettük a szép, harmonikus munkatársi-emberi kapcsolatokat, vigyázni kell arra, hogy azt meg is tartsuk hosszú időre. Az én véleményem az, hogy csak egy új környezetben felejted el ezt a rossz emléket. Antus Mihályné, Vel'ké Túrovce Vonal alatt — Itt — válaszoljuk kissé nyersen, mert amilyen az ad­jon isten, olyan a fogadj isten. — Kernhäuser vagyok — mondja a jövevény, — még nem kerestek, hogy a felesé­gem szült? — Nálunk nem — feleli ide­gesen a szürkekabátos. Ebben a pillanatban nyílik a műtőajtó és egy kismamát tói­nak a kórterem felé. Mögötte az ajtóban az orvos. — Kornhauser — mondja, miközben a maszkot leveszi az arcáról. — Kornhauser úr önök között van? Kornhauser ugrik. — Gratulálok — mondja az orvos mosolygó arccal, — ön egészséges, háromkilós fiú­gyermek atyja. Kornhauser arca sugárzik a boldogságtól és mintha győztes hadvezér lenne, köszönés nél­kül vonul el előttünk. A szürkekabátos újabb ciga­rettára gyújt. A felháborodás­tól remeg a kezében a gyufa. — Nincs igazság — mondja. — Erőszakos frátereké a világ. Pedig mi jöttünk előbb. Mónika mindig arra vágyott, hogy testvére legyen. Kisfiú, vagy kisleány, mindegy, csak igazi testvér, akivel együtt lehet... Az édesapját is mindig nagyon várta, ha esteledett és vacsorázni készültek. Az pedig egészen természetes volt, hogy az édesanya türelmes, megértő, s lefekvés előtt mesét is mond ... Mónika nem is sejtette, hogy mindez mégsem olyan természetes. Nem sejthette, hiszen olyan kicsiny volt még, hogy a felnőttek dolgáról mit* sem tudott. Nem tudta, hogy a várva várt édes-

Next

/
Oldalképek
Tartalom