Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-09-20 / 38. szám

apa nem is nagyon siet haza a munkából, s hogy az édesanya mosolya mögött súlyos gondok sokasodnak, s lassanként ránehezednek az egész család életére. És azt sem tudhatta, hogy a kis testvérke már útban is volt, de rajta kívül senki se várta ... Nagy Lászlóné, az édesanya, még most is el­szomorodik, ha ezekre a nehéz hetekre, hónapok­ra emlékszik. — Minden családban vannak kisebb-nagyobb gondok. Ha két ember kapcsolata elég erős, akkor a legtöbbet meg tudják oldani, anélkül, hogy a családi fészek melege hűlni kezdene. Nem tagadom, nálunk nem egészen így történt A családi harmónia rövid ideig tartott... Há­rom család lakott egy lakásban, zsúfolva, kultúrá­latlan körülmények között, egymásra utalva, mondhatnám úgy is egymásnak kiszolgáltatva. Édesanyám meleg szívének köszönhettük, hogy gyermekeit, unokáit nem küldte el a családi házból, amíg nekik nem volt tető a fejük felett. De hát három család egy lakásban, mégiscsak megnehezíti a családi harmónia kialakulását, megőrzését... Azt mondtam, ha két ember kapcsolata elég erős, akkor meg tudják oldani a felmerülő viszá­lyokat, gondokat. Sajnos nekünk erre nem volt elég erőnk. S hogy mégis jól végződött, másoknak köszön­hetem, köszönhetjük. A második gyereket vártuk... Azaz, hogy nem vártuk. Éjszakákon át gyötrődtem, sírtam, nem tudtam elképzelni, hogy mondjam meg édes­anyámnak, hogy megint szaporodni fog a nagy család. Talán már egy ágy sem fért volna be a szobába ... A férjemmel is meggyűlt a bajom, egyszerre idegennek éreztem, és sajnos csaknem kenyértörésre került köztünk a sor. Elkeseredet­ten álltam az ÁB bizottság elé: lemondok a má­sodik gyermekemről, bárhogy szeretném, bárhogy ragaszkodom hozzá ... És szerencsémre a bizottságban EMBEREK ültek. így, csupa nagy betűvel. Emberek, akik szavak nélkül is megértették, miért kérem a döntésüket. S ekkor a bizottság egyik tagja, aki szintén anya, feleség, rám nézett és azt mondta: A lakást megszerezzük. Akarja-e a gyermekét? Hihetetlen volt. És az is, hogy egy hónapon belül, ha szerény körülmények között is, de a saját lakásunkban lakhattunk. A férjem vissza­tért, és csakhamar boldogan vártuk a második gyermeket. Fiút szerettünk volna, de a kis Évike érkezett. A régi sebek behegedtek, s ma már semmi sem árnyékolja be családi életünket... Amikor az AB bizottság egyik tagjával komár­­nói otthonukban meglátogattuk a családot, nyo­mát sem találtuk az elmúlt hónapok nehéz gond­jainak. A családba visszaköltözött az egyetértés, nyugalom. Mónika boldog, mert édesapja minden este sietve érkezik haza, testvérkéje is van, és édes­anyja arcán igazi a mosoly. Megyeri Andrea A Nö KÉRDEZ ax orvos válaszol ALVÁS, PIHENÉS KAMASZKORBAN A kamaszkor sajátságos problémája, hogy ebben az életszakaszban jelentkezik a gyermekek túlnyomó többségénél a „tanulási csúcspont“, mikor a tovább tanulás érdekében még a jó tanulók is erejük maximumát fektetik a munká­jukba, nem beszélve a gyengébb képességű gyer­mekekről, akik teherbíró képességüket is meg­haladó teljesítményekre kényszerülnek. Ez a fo­kozott munka a gyermekek nagy részénél az alvásidő megrövidüléséhez vezet. A késő estig tartó, majd a kora hajnali órákban folytatódó tanulás lassan tartós károsítójává válik gyerme­künk egészségének. A kamaszkorú gyermekek számára — az erre vonatkozó szakirodalom egységes állásfoglalása szerint — minimálisan napi 10 óra alvásidőt kell biztosítani. (Talán mondanunk sem kell, hogy 10 óra nyugodt alvást!) Ez olyan alapkövetel­mény, melytől pozitív irányba el lehet térni, de megcsonkítani semmiképpen sem szabad. Egyéni különbségek természetesen akadnak; gyengébb alkatú gyerekek között nem ritka a 12 órai alvást, igénylő sem, de még a legedzettebb, sokat spor­toló gyermekünknél is követeljük meg a 10 órás folyamatos alvást még akor is, ha ennek érdeké­ben a családi televíziónézési programot kell hát­térbe szorítanunk. A pihenésről szólva aktív és passzív pihenésről szoktunk beszélni. Az alvás jellegzetesen a pasz­­szív pihenés feltételeinek felel meg, s a szervezet regenerálódási folyamatainak elósegítője. Az aktív pihenés pedig lényegileg a kifáradást okozó tényező felváltása egy más jellegű aktív tevé­kenységgel, melynek pihentető jellege éppen a fárasztó munkajellegtől való eltérésen alapul. Gyakran hagyjuk figyelmen kívül, hogy gyerme­keink néha hosszabb munkaidőt teljesítenek, mint mi, felnőttek. Az iskolapadban eltöltött 5—6 óra után a napközi vagy a tanulószoba falai között eltöltött órák következnek, csak ezek után kerül haza sok gyermek, s nagy részük még ott­hon is folytatja a tanulást. A különórák, az ott­honi háztartásban nyújtott segítség együtt arra vezethet, hogy gyermekeink elképesztően sok órát töltenek kötött elfoglaltsággal. Mindehhez hozzászámítva a kamaszkorú gyer­mekek fokozott mozgásigényét és szükségletét, könnyen megérthetjük, mi okozhat olyan feszült­séget gyermekeinkben, mely — természetesen nem kizárólagos okként — magatartási problé­mákban, esetleg „fáradékonyságban“ vagy más, nem megszokott formában mutatkozik meg. A szellemileg kifáradt gyermek ugyanúgy igényli a „lazítást“, mint a felnőtt. Van, aki olvasmányaiban, mások mozgásigényes játékban találják meg ennek lehetőségét. Legyünk segítsé­gükre, hogy a pihenési formának ezt a válfaját, az aktív pihenést, helyesen alkalmazzák. Ne csak a „hasznosság" lebegjen a szemünk előtt; „úgyis sétálni akarsz, menj a múzeumba“ — irányítja például gyermekét az egyik szülő. Senki sem vonja kétségbe a múzeumlátogatás hasznát, de a gyermek érzi leginkább, hogyan pihenje ki a fáradtságát. Lehet, hogy éppen a fárasztónak tűnő focizás jelent számára pihenést; engedjük meg neki, a múzeum ráér egy „pihentebb“ nap­ján is. Az aktív pihenés tehát nem azt jelenti, hogy feltétlenül „hasznos“ tartalommal kell megtölteni. A főcél — s igazi haszna ez —, hogy egy bizo­nyos, fáradságot okozó folyamat végén más, ugyancsak aktivitást igénylő, de mégis változatos program formájában találjon oldódást. Adott esetben a sportolás pihentet — például megerőltető szellemi munka után, de a tréning­ben elfáradt sportoló pihenését nem újabb sport­foglalkozás biztosítja, hanem erőfeszítést igénylő sakkjátszma. Gyermekünk érdekét akkor szolgáljuk leg­inkább, ha ahhoz nyújtunk segítséget, hogy mi­nél több lehetőség közül választhassa ki a szá­mára legkedvezőbb, aktív pihenési formát. lm az igazsághoz Úgy érzem, egyike vagyok a legfiatalabbak­­nak, akik e rovatban az igazsághoz vezető útjukról vallottak. Valamennyi hozzászólás nagyon elgondolkoztatott és azt hiszem, a hoz­zám hasonló fiatalok előtt tanulságul szolgál mindegyik. Elsős gimnazista vagyok, tizenöt éves. Nem Írom, hogy „csak" tizenöt éves, mert vélemé­nyem szerint, ez a kor már bizonyos értelem­ben feljogosít arra, hogy vallják meggyőződé­semről. S különösen azért, mert e világnézeti kérdések nagyon is sokat foglalkoztatnak mostanában. Talán még nem mondhatom el magamról, hogy a célig értem, de azt biztosan érzem, hogy jó úton járok, amelyen esetleg még tévedhetek, de visszafordulni már soha­sem tudnék. Azt hiszem, ebben igen nagy se­gítségemre volt ez az ankét. Sok kérdésre választ kaptam, új gondolatokat ébresztett bennem. Nemrég még én is így gondolkoz­tam: két út van előttem, melyiken induljak... Én már biztosan tudom, hogy csak az igazság útja járható. A közelmúltban megkérdeztem egy iskola­társamat: te melyik úton jársz? — A közép­­útón, válaszolta nagy meglepetésemre. Aztán sokat vitatkoztunk. Felhívtam figyelmét az ankétre is. Meg az olvasmányaimra, amelyek­nek köszönhetem, hogy én a megalkuvást, kétszínűséget jelentő középutat sohasem tud­nám választani. Mert csak ennyi kell hozzá: nyitott szemmel járni a világban, meghallgatni másokat is, olvasni, tanulni, és élni a saját logikámmal... Sajnos, az iskolatársam problémája nem egyedülálló. Akadnak még, akik a kétirányú nevelés útvesztőjében tapogatózva járkálnak. Talán ez is az oka a világnézeti közönbösség­­nek, amit némelyik fiatalnál tapasztalni lehet. Meggyőződésem, hogy a vallásos nevelés fékezi, meghosszabbítja az igazsághoz vezető utat. Megértem, hogy nagyszüléink életvitelét mennyire befolyásolta még a vallás. Küzdöt­tek, és bízva bíztak. Ez nem baj, hiszen biza­lom nélkül élni nem is lehet. De egy kizsák­mányoló hitben hittek, és a túlvilági jobb életben bíztak, miközben a másnapi vacsorá­juk sem volt biztosítva. A mi idős nagyszülőin­ket nem érte olyan döntő erejű hatás, amely­nek következtében végleg leszámolhattak vol­na vallásos világnézetükkel. Mint ahogy az örök hósapkás csúcsokat sem bántja már a perzselő napsugár. A pedagógusokra óriási feladat hárul a gyermekek világnézeti nevelésében. S meg kell vallani, a még vallásos környezetben nevel­kedő gyermekhez olykor nehéz megtalálni az utat. A türelem, az őszinteség, az okos szó mindig nagyobb hatással van az érzékeny lelkű gyermekre, mint a megszégyenítés, a szi­gorú, egyértelmű döntés, irányítás. És sokkal inkább válik meggyőződéssé az a nézet, ame­lyet az egyén maga tisztázott önmagában, amelyet nem vakon fogadott el, hanem oko­san, értelmével fogta föl nézete helyességét. Előttem a vallás nem tabu, nem titkolni és szégyelni való. Hanem az ókori világ szellemi terméke, amelyre úgy nézek, és úgy értékelem, mint az ókori világ más szellemi értékeit, példának okáért: a mondákat, a legendákat, a regéket. Felidézzük, tudunk róla, de nem hiszünk benne, és nem befolyásolja minden­napi életünket. Meggyőződésem, hogy a leg­fiatalabb nemzedék tagjai, az én korosztályom, igy gondolkozik ... Kendi Mária, Plesany (Szentes)

Next

/
Oldalképek
Tartalom