Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-09-13 / 37. szám
ZALKA MIKLÓS: Tho volt a neve. Egy ezred fölött parancsnokolt, ö volt a harmadik, aki elhunyt a Vietnami Felszabadítási és Propaganda Egység tagjai közül. Vér szerinti utóda nem maradt. Nevét nem hirdetik emlékoszlopok. Tetteit sem foglalták versekbe. Halála idejéről csupán annyi ismeretes: 1946. Az ezred működési területén temették el: valahol Délen, egy Mekong menti dzsungelban nyugszik. Nem harcban esett el. Meghalt, ahogy mások is meghaltak. Eltemették, ahogyan másokat eltemettek. Halála napján az ezred egyik harcosa fölvette a nevét. Azontúl őt hívták Thónak. Ez a harcos — azt beszélik — bátor ember volt. Sok ellenséges katonát elpusztított. Utoljára behatolt a franciák egyik repülőterére. Négy csatarepülőgépet semmisített meg — lánggránátokkal felgyújtotta őket. Az akció végén tűzharcba bocsátkozott a repülőtér őrségével. Megsebesült, de nem adta meg magát. Tovább harcolt. Aztán egy golyó megölte. Ez 1950-ben történt. A második Thót el se temették. Holtteste a repülőtéren maradt. D О R T R E T v M и N D A T О к в А N A franciák darabokra vagdosták, s rúdra fűzve, elrettentő példaként kiakasztották a repülőtér mellé. Az elrettentő példa megtette hatását: elrettentette a lakosságot — a franciáktól. A repülőtér környékén fekvő falvakból sokan mentek a dzsungelba. Harcolni akartak. Az ezred csak néhány embert fogadott magába. A többiekből gerillaegységet szervezett. Akik az ezred harcosai lettek, az életükben bekövetkezett változás emlékére új nevet választottak maguknak. Egyiküket attól kezdve Thónak hívták. ö lett a harmadik a Tho nevét viselők sorában. Ez a Tho — azt beszélik — rendkívül eszes, szorgalmas harcos volt. Egyszerűen nem ismerte a fáradságot, végtelenül kitartóan dolgozott. Egész falvakat mozgósított az ellenség elleni harcra. Állandóan azon törte a fejét, hogyan okozhatna újabb és újabb meglepetést a franciáknak; hogyan csalhatná őket ismét és ismét tőrbe; hogyan teremthetne olyan feltételeket, amelyek közepette a legkisebb kockázattal a legnagyobb veszteséget okozhatja nekik. A harmadik Tho a Dien Bien Phu-i csata idején esett el, amikor az ezrednek az volt a feladata, hogy minél számosabb francia erőt kössön le, tevékenységével akadályozza meg, hogy az ellenség erről a területről csapaterősítéseket küldhessen Dien Bien Phuba. Ennek a Thónak a haláláról nem tudunk részleteket. Élve került a franciák kezére. Holttestét a gerillák temették el — megtámadták a francia posztot, s az udvaron találtak rá a tetemre. A franciáknak már nem volt idejük elrettentő példát statuálni vele. Emlékoszlopot ő sem kapott. Verset sem. Viszont a gerillák közül egy fiatal harcos fölvette a Tho nevet. Ez a Tho — azt beszélik — rendkívül jószívű, segítőkész ember, gyűlöli az ellenséget. Állítólag él. Ám az is lehet, hogy elesett, s helyette ismét más viseli újra az egykori ezredparancsnok nevét. Nem tudni. Lehetséges. Arra az első Thóra néhányan emlékeznek. Nem túlságosan sokan. 1946 régen volt. Közel harminc esztendeje. Néhányan azonban még felfelidézik csontos, szikár alakját. Azt mondják, különösen nagy és élénk barna szeme volt. Azt mondják, valóságos tűz lobogott a jJillantásából. Ezenkívül mindenfélét mondanak róla: gyűlölte az ellenséget. Bátor volt, eszes, szorgalmas volt, segítőkész és kitartó volt — és így tovább. Mindezek a tulajdonságok azonban bárkit jellemezhetnek: együttesen sem formálódnak olyan egyéniséggé, amilyet napjaink európai és tengerentúli irodalmában divatos megrajzolni egy-egy történet szereplőjéről. * Amikor az ezredparancsnok Tho testét első ízben verte ki a láz — úgy mondják —, mindjárt tudta, mi baja. Megpróbálta eltitkolni a többiek előtt. Egy szikla mögé rejtőzött, ott akarta kivárni, amíg elmúlik a rosszulléte. A lázroham azonban rendkívül heves volt. Tho szédült, hideg rázta, egész testében reszketett. Ismerte a malária gyógyszerét. Kimászott rejtekéből, rogyadozó térdekkel, tántorogva vánszorgott fától fáig a dzsungelban. Chinafát keresett. A chinafa tövében összerogyott. Nem volt elég ereje hozzá, hogy övéből előhúzza kését, s vágjon a fa kérgéből. Átölelte a fa törzsét, fogaival tépte-rágta le a kérget. A többiek nem tudták, hová tűnt el az ezredparancsnok. Bajt szimatoltak, keresni kezdték. Thót a szálláshelyére vitték, Egyik beosztottja mellette maradt s ápolta. Amikor a roham elmúlt, a komiszszár megpróbálta Thót rávenni, hogy menjen az ezred tartalék bázisára, pihenjen, s kúrálja ki magát. — Nem tudják gyógyítani. Vagy túlélem, vagy elpusztít — felelte Tho. — Az ellenség viszont nincs tekintettel a maláriámra, támad, és az ellenséget nekünk kell elpusztítanunk. Helyén maradt és irányította az ezred hadműveleteit. A harmadik lázroham akkor támad rá, amikor az ezred ^ amelynek akkor mindössze hatván puskája volt — kelepcébe csalt félszázadnyi francia katonát, akik „tisztogató hadműveletet“ hajtottak végre egy faluban. Tho a dzsungel széléről, sziklának támaszkodva irányította az akciót. A komisszár furcsának találta, hogy az ezredparancsnok olyan sokáig áll mozdulatlanul, szótlanul. Kérdezett valamit Thótól, csupán azért, hogy a hangját hallja. Tho nem felelt. A komisszár odalépett mellé a sziklához, és megérintette a karját. Az ezredparancsnok nem reagált az érintésre. Különösen nagy, élénktűzű szeme üveges tekintettel meredt a világba. Ott temették el a Mekong mentén, a dzsungelban. Vér szerinti utód nem maradt utána. Nevét nem hirdetik emlékoszlopok. Tetteit sem foglalták versekbe. Síremléket sem kapott. Valaki fölvette a nevét, s a helyére állt. NYITJA a Volk und Welt és az Aufbau Verlag kiadásában jelennek meg, de bedolgoztam egy antológiába is, amelyet a Paul List Verlag adott ki. — Melyik volt az első lefordított mű? — Aranyossi Magda öt kisasszony egy udvarházban c. regénye. Mivel akkor kezdték itt nálunk a földreformot végrehajtani, ez nagyon időzerű téma volt, sőt — azóta is a leányiskolák kötelező olvasmánya. És azután következett a többi: Barabás Tibor, Fehér Klára, Déry Tibor. Illyés Gyula, Thury Zsuzsa, Mesterházi Lajos, Gerencsér Miklós, Dobozy Imre, Darvas József, Szakonyi Károly, Németh László, Lengyel József. Galgóczy Erzsébet, Cseres Tibor, Sarkadi Imre. Bóka László, Sánta Ferenc, Szabó Magda, de ott találjuk a gazdag bibliográfiában Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Eötvös József, Szerb Antal, Mikszáth Kálmán és mások — mindenek előtt pedig Kaffka Margit nevét. Ezt a „mindenek előtt“-öt a műfordító kedvéért kell feljegyeznünk, mert Szentiványi Ita így vall munkásságáról: — Nagyon szeretem a hivatásomat. De bár sok kiváló magyar író több könyvét is lefordítottam és némelyik nálunk is több kiadást ért meg — Szentiványj Ita 1972-ben a PEN klub ülésén Budapesten Fehér Klárával valamennyi közül a legkedvesebb volt és marac nekem Kaffka Margit Színek és évek című regénye. — Most jelenik meg Benedek István Párizsi szalonok c. regényfordításom. — Milyen módszerrel dolgozik? — Éppen ezért, mert élvezem a munkát, többnyire hangosan felolvasom magamnak a mondatokat, különösen a párbeszédeket, hogy érezzem a csengésüket. A legnehezebben eddig Déry Tibor Befejezetlen mondat-ával birkóztam meg, mivel valóban sok benne a befejezetlen mondat és az expresszionista részlet. Egyébként éppen Déry Felelet c. regényének fordítását közölte folytatásokban a Neues Deutschland is. Hasonló munkaigényes Németh László műveinek fordítása is. Mivel magamat nem írónak, hanem a jó irodalom szerény szolgájának tartom, arra törekszem, hogy átültessem a mű megfelelő atmoszféráját, hogy a német nyelv hozzásimuljon a cselekmény ritmusához, egyszóval, hogy megmaradjon az írói mondanivaló sava-borsa. Igen — így mondta: sava-borsa! Én, a kérdező csak árriulolé, hogy egy ízlg-vérig német asszony ilyen ízes* magyar szófordulatot használ. Ám a férje, az idős professzor csak mosolyog, mintha valami nagy titok tudója lenne. Talán az lenne a titok nyitja, hogy két ember akaratereje és a nemes ügy, valamint az egymás iránti tisztelet és szeretet hegyeket is elmozdít? L. GÁLY OLGA
