Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-08-09 / 32. szám
LU £ Э О t— ос ш оо —I < Т rombózis. Ismétlem, Rómóbon voltam, tizenegykor bemondták о telefonba a táviratot, félóróvol később kézbesítették. A 13,40-es repülőn nem volt szabad hely, egyetlen sem, bárhogy makacskodtam, A 15,10-essel mentem el. E- szembe Jutott 1934. június 21 -e, Brüszszelben, о bátyám telefonja után. Az egész út folyamán egyre csak azt ismételtem: látnom kell, még látnom kell, kell, hogy lássam, még egyszer, utoljára. Az autó, amelynek várnío kellett volna, nem volt ott. Köd volt. A köd a világ gyászruhája. Az állomásról hozafelé futva azt gondoltam: ha meghalt, a kapu félig csukva lesz, fölötte, keresztben a felirat: haláleset miatt. Anyád holála. Vigyázz, el ne ess. A káromkodás nem segít. Sírj, ha tudsz, nem tudsz sírni, gőz gyilkos? A kapu nyitva volt, az udvaron nem volt senki. Négyesével szaladtam fel a lépcsőn, a feleségem jött ajtót nyitni. Él még? - Igen, igen. A trombózis megbénította a bal oldalát, Attól о pillanattól kezdve egyetlen szót nem tudott kinyögni. De megvárt, tudom, hogy rám várt. Közeledtem az ágyhoz, és minden szem rám szegeződött, csodát vártok; odaléptem az ágyhoz, megfogtam a kezét, és megszólaltam: — Mama, én vagyok, Alberto. Homloka egy pillanatra megéledt, nagy erőfeszítéssel felemelte szempillóit, úgy suttogta: — Alberto. Mindnyájan megértették, mindnyájan, mintha ez a három szótag vázat adott volna az érthetetlen hangoknak. — Azt mondta, Alberto — mondta a hű Sara, elfojtva zokogását. A széles ágyban viaszszínű volt о maszkja. — Mamai — Hallgass! — Mamai Ott voltunk körülötte mindnyájan, és mindegyikünk valami varázslatot akart tenni, ki imádság útján, ki meg a világ titokzatos erőihez folyamodva. az őrök kérdés, amely nagy ütésekkel dobogott о mellünkben. És ha nem lesz többé? A világ most először, a sötétség felé zuhant. Nem tudtunk ülve maradni, ott álltunk, mint öt sós víz mállasztotta kariatida, lecsüngő kézzel, hasztalanul, az éhezők feszült tekintetével. — Vajon megért még valamit? — kérdezte suttogva a nővérem. — Mindent megért — válaszolta Sara —, és tudjo, hogy itt vagyunk. Mindent megért — ismételte a szenvedéstől harcias hangon. — Nézd a homlokátl — Szép. Szép, mint harmincéves korában. — Tündöklő, mint a kelő hold. Keze viszont, a takaró fölött, karcolásokkal, vágásokkal volt tele. Szenvedett? Csöndes volt. De már nem tudtuk, hol jár. Este, tíz felé, mintha elszunnyadt volno, mi meg ott álltunk tehetetlenül, nyomorultan, hasznavehetetlenül. — Alszik — mondta Sara, mi meg nem tudtunk elszakadni tőle. A halál belépésére vártunk? Hogyan fog belépni о halál? Merről? Es miből tudjuk majd meg, hogy itt van? Felötlött egy gondolat bennem, amely megdermesztette ereimben a vért: ha belép a halál, ő eltávozik. Emlékszel, mama? ötven év, amely hirtelen áttöri a gátat, és feltartóztathatatlanul, hatalmas áradással szertezúdul. Mama, nem érted, hogyha kidől a fa, elszáradnak a levelek? Várj, moma, várj. Jaj, ne menj el egyedüli Jaj, ne hagyj így el bennünket I Szólj még egy szót, mama. Szólíts, mama, mondd még egyszer a nevünket. Mikor szólítottál, olyan volt az, mintha csókolnál. Szólíts, mama, megint. Hol vagy? Hihetetlennek tűnő dolog történt: mikor reggel hat felé a San Gaudenzlo harangja angelusra kondult, anyám keze nehézkesen fölemelkedett, tétovázott egy pillanatig, aztán egyenesen о homlokára hullt, megérintette, majd о bal válla felé vitte, és ügyetlenül, mint egy gyerek, befejezte a keresztvetést. Ezt megelőzően minket teljesen elfogott a csüggedés; a csüggedés, amely csodákat láttat; omely visszahozza a holtat is a sötétség birodalmából; most valami oktalan, vad, őrült reménységgel töltött el bennünket, és mennél oktalanabb és őrültebb volt, v?€$A. V W ! És ha nem lesz többé? Időnként egy-egy rövid, rekedt nyögés hagyta el ajkát. — Innál? — Inni — próbáltuk kivenni a széttöredező szó árodásában. — Vizet? — Vizet. Elepedt a szomjúságtól, és nem tudott nyelni: szegény, fáradt ajkai szétnyíltak, felfogták azt a néhány cseppet. és tartogatták egy kicsit. Ép jobb keze mint egy megvakult állat, tapogatózott a takarón, egy kendőt keresett, megtalálta, ajkához emelte, aztán nyers mozdulattal az ágy közepére dobta. — Meleg van? — Meleg — hallottuk ki a hangok egymásra tolulásából. Homlokán izzadság gyöngyözött, mint harmat a kősziklán. Ott álltunk körülötte, mint kis kutyokölykök a megsebzett anyaállat körül. Közel már a halál? Nem a halál rémített meg minket, hanem inkább az annál Jobban elhatalmasodott, és elvakított: — Láttad? — Láttad? — Hallotta. — Megértette. — Még itt van velünk. — A földi dolgokkal. — Nem ment el: hall, és ért. — Mamai — Mama! Mind az öten ott tolongtunk, szólítgattuk és duruzsoltunk: mama, legszívesebben kiabáltunk volna. Az ablaküvegen a hajnal kopogtatott: tétova, fakó hajnal volt, testetlen, hallgatag, kolostori hajnal, hajnal, amilyenre már nem emlékeztem. Az éjszaka, az állati gunnyasztástól és kilélegzéstől meleg és sűrű éjszaka, véget ért, és anyám nem halt meg. Viaszos, elefóntcsontszínű volt, mély árkokkal teleszabdalt: de volt. Az utcán, a házakban, о városban zajok bomlottak ki, mint a napfényben kifestő virágok: fölkelt a nap. November 13-a, vasárnap. Megint egy új nap csapódik más naphoz, egy új csomó a hálón, új szem a hálón: november 13-a, vasárnap, és anyám még élt... A bútorok visszanyerték régi, meghitt formájukat: szolgálatkészek voltak, mint mindig; о bútorok, amelyek éjszakára visszahúzódtak a sarokba, most előreléptek, felkínálták magukat: ülj le, nézd meg magad. Anyám még élt. November 13-a nem volt árva nap. A hangok kitisztultak. Homlokán, amely nem volt mór verejtékes, fölkelt a hold. — Nem vagy éhes? Én éhes vagyok. Észrevettük, hogy gyomrunk is van. Lábunk van, kezünk. — Alszik? Alszik. Kicseréltük kis hazugságainkat, mint a gyerekek a csillogó kis értékeiket. — Mintha könnyebben lélegzene. — Csakugyan. — Normálisabb a pulzusa. — De mennyire! — Még... még az arca is egészen más színű. — Te is észrevetted? — Mintha valaki lemosta volna az arcát, igen, ha nem lettem volna végig Itt, azt hinném, hogy Sara megmosta. Te Is észrevetted? Sara, aki egy pillanatra sem pihent meg, kitárta az ablakot, mintha utat akarna nyitni a tavasznak, zajosan jött-ment, rakosgatott, fecsegett, ho ránk nézett, csillogott a szeme: — Nem tizenegyre jön az orvos? — De igen. Egyikünk sem merte határozottan kimondani, dé a szavak kiröppentek, mint aranyméhek a kasból: — Milyen képet fog vágniI — ö, aki — Ö, aki,.. — Ügy ment el, mint okit kergetnek. — Mint akinek Indul a vonatja, mi? Észrevetted, hogy ma éjjel egyszer sem kért vizet? — Persze. Lehet, hogy éhes? Lehet, talán majd később. így ment egész tizenegyig. Tizenegykor hirtelen rosszabbodott. A torkában egy gombóc megakadályozta a lélegzésben; kihunyt a napfény; vége volt a napnak. Mi is az élet? Nem áradat-e, amely körülvesz bennünket, átkarol, magával visz, átadja lendületét, fenntart, és sodor bennünket a többi emberrel, a nappal és a csillagokkal, minden létező dologgal együtt? Aztán jön egy pillanat, amikor leválunk a világról, amikor mindaz, ami a bőrünkön kívül történik, elszalad tőlünk, értelmetlen és furcsa pillanat, mint egy rossz tréfa. Mint valami vásári forgatag egy újszülött bölcső-koporsója körül. — Egy barátod van a telefonnál, Mondd, hogy menjen a pokolba. Azt kérdezi — Mondd, hogy menjen a pokolba... A pokolbal Nincsenek többé barátaim. így múlt el a nap. És az éjszaka. És mikor angelusra harangoztak, anyám karja megremegett, mintha villamos áram futott volna keresztül rajta. Végül eljött a pillanat, amikor nem tudtom már, az életet vagy a halált hívjam-e, ha hívnom kell az életet vagy a halált. Anyám valójában már nem volt itt, elment. Gyakran volt távol ezekben az időkben, bezárta az ajtót, és elment, maga sem tudta hová. Ha kopogtál, senki nem nézett ki az ablakon, ha feltépted az ajtót, és beléptél, a lakás üres volt, a padlódeszka kopogott a lábad alatt. Nem szólt. Elment. Mikor visszajött, akkor se szólt. Ajka néma maradt, pecsét zárta le. Ha faggatni próbáltad, szemét is lehunyta, hogy megőrizze a titkát. Nagy erő volt az, ami magának követelte őt. Amely elrabolta tőlünk, és ö engedett ennek az erőnek. Egyre kevésbé tartozott hozzánk. Kötelékeink szétbomlóban voltak. Mama, hol vagy? Mama! Ki gondolta volna valaha is, hogy még a mama név is, a nevek neve is megfokulhat? Nem tud meghalni. Nem tud, vagy nem akar? És eljött a hétfő. Olyan nap volt mint a többi: esős novemberi nop. A hamuszín felhők a háztetőket nyaldosták, mint ahogy о kutya nyaldossa a sebeit. A városból behallatszott valami távoli, összefolyó hangzavar. Mit törődöm én a várossalI Anyám útra készült. Visszatérés nélküli útra, mi pedig lábujjhegyen vártuk az indulás pillanatát. Tanúi akartunk lenni az indulás pillanatának: türelmetlenek voltunk. Igen, türelmetlenek voltunk, mint az, aki kikíséri a szeretett személyt az állomásra, és a peronon várja о vonat indulását, újra meg újra elmondja о már fél tucatszor elmondott elavult, üres dióhéj-szavakat, nem tudja, hová tegye a kezét, felnéz, körülpillant, és rémülettel és szégyenkezve fedezi fel magában a gyalázatos gondolatot: miért nem indul már? Mi, a gyermekei, türelmetlenül vártuk, hogy anyánk elinduljon. November 15-e, kedd. Ez lesz anyám napja, az árvaság napja? Tizenegy felé újra kezdődött a haláltusa. Torkában görcsök hullámoztak, dobálták, mint a tenger hullámai, állát leszorították, arcát elkékítették: ó, jaj, arca szörnyű kifejezést öltött, mint aki vigyorog a halálos ágyon, miközben a függöny lehull a komédiára. Ezúttal a halálnak nem sikerült véghezvinnie gyalázatos művét. A szíve nem akart meghalni. A szavak maguktól sorba álltak, és a mondatok készen jelentek meg előttem. A szíve nem akart megállni. Nem akart megállni: mint о grampai vaskerék, mikor Domenico, a csősz, leeresztette a zsilipet: lassult, rázkódott, meg-megáil (és о víz ezüstpatakokban ömlött ott lent a lapátokról), remegett, és újra forgásba lendült; anyám szíve a halál szorításában megállt, de egy pillanat múlva ez a lázadó szív megrándult, kiugrott az ujjak harapófogójából, és újra kezdte vógtatásót. Mélyen о földben gyökerezett, a földben, ez a szív, ő volt a mi szövetségünk. Ott belül mi voltunk: Luigi, Rosa, én és Colette Is és a kislányok, és a hűséges Sara is; mi, mindavval, ami a miénk és az övé volt, Rosa első csecsemősírása óta; ha a szíve megáll, mindez nem létezik többé, megsemmisül, о ml életünk, ezernyi napjával, a mi fáink, ezernyi levelükkel; az egész múlt, egy egész világ. A mi történetünk ott volt az ő szívében. És ez a szív nem akart meghalni; miattunk; megállt, mintha feladta volna, aztán újra összerándult, dobogni kezdett és mesélni. A múlt nem múlt az anyaszívben: örök jelen. Szelleme talán már elment, oda, ahol apám várta már huszonkét éve; szíve itt akart maradni velünk, a földön; megállt, és újra dobogni kezdett. Az elnémult szobában mindegyikünk hallani vélte mindent legyőző dobbanásait. Tizennégy óra negyvenöt perckor állt meg, és nem tudott többé megindulni: anyám nagy teste ívbe feszült az erőlködéstől, ott feküdt, és holdfényű homloka mosolygott arca békéje felett. Vége
