Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-08-09 / 32. szám
>u *0 a 1Л о W 4) U. Hallottom borzalmas kiáltásaikat. Sosem fogom elfelejteni az ártatlan gyermekek sikolyát, akik anyjukat hívták az utolsó pillanatban. A tragédia színhelyén ma emlékmű áll. 1958-ban emelték. Később egy monumentális szobrot helyeztek el itt; a térdelő anyát ábrázoló mű Pataky Klóra szobrászművész alkotása. A KEGYETLENSÉG NAPJAI 1945 januárjának elején, a kora reggeli órákban a gárdisták szálláshelyén — a Banská Bystrica-i volt leánygimnáziumban — megjelent az egyik gárdista vezető — és bejelentette a csoportnak, hogy készüljenek fel egy nagyobb akcióra. A gárdisták összecsomagolták személyes dolgaikat és néhány perc múlva mór az udvaron várakozó teherautókon ültek. Az autók a börtön épületének udvarára vitték őket. A börtönudvaron már készenlétben állt egy német katonai teherautó, amelyre felhajtottak negyven foglyot — férfiakat, nőket és gyerekeket. A másik teherautóra, amely a gárdistákat szállította még feldobták egy agyonvert férfi holttestét. Azután a menet megindult Nemeckó felé. Az élen egy személyautó haladt, amelyben Deffner, német parancsnok, Hóra górdistavezető és a tolmács ült. A Nemecká-i mészégető kemencét már előzőleg előkészítették erre a speciális feladatra. Hasábfán kívül aszfaltot is égettek benne, hogy az aszfalt átható bűze elnyomja az égő emberi testek szagát. Amikor megérkeztek, a teherautókat a kemence szájához állították. A GYILKOSOK SORAKOZOJA A felsorakozott gárdistákhoz előbb a gesztapós Deffner, majd Hóra intézett beszédet. Mielőtt a tömegmészárlás megkezdődött volna, őrséget állítottak a mészégető köré, hogy meghiúsítsák a menekülés lehetőségét. Három kilométeres körzetben felfegyverzett pribékek vigyáztak, hogy titokban maradjon, ami történni fog. A kemence szájához deszkapallót helyeztek, ezen kellett az áldozatnak végigmennie. Azután jött a tarkólövés. Húsz perc alatt végeztek a negyven emberrel. a kirabolt áldozatok A német katonák és a gárdisták a kivégzés előtt elvették az áldozatok minden értéktárgyát, sőt még az értéktelen személyes holmikat is. Kabátot, ruhát, cipőt — mindent le kellett vetniük. Az elkobzott tárgyak egy részét eladták, a többit megtartották maguknak. Másnap újra megismétlődött a mészárlás. Csaknem tíz napon keresztül égett a tűz a mészégetőben, égtek az élő és élettelen emberi testek. Az akció végrehajtása után 400—600 korono jutalmat fizettek minden egyes gárdistának, megköszönték jól végzett munkájukat és előléptetésre javasolták őket. A német parancsnok figyelmeztette őket, hogy a történtekről hallgatniuk kell. A gárdisták hallgattak, az igazság azonban felszínre került, és ők elnyerték méltó büntetésüket, ha nem is ózonnal, hanem évek múltán, amikor a történtekre fény derült. 1958-AT ÍRTAK AKKOR amikor a volt gárdistáknak bíróság előtt kellett felelniük embertelen tetteikért. Részletesen beszámoltak a Nemeckán történtekről és újra és újra elmondták; „Lőttem, gyilkoltam!" A tárgyalás felelevenítette a hitleri fasizmus rémtetteit, a maga valóságában. Minderre ma már csak az átalakított mészégető, s mellette a lobogó lángokat idéző emlékmű emlékeztet. EGY EVVEL KÉSŐBB 1959-ben kezdték a nemeckái emlékszoba építését és négy évvel később N €M £C K Á fejezték be. A meggyilkoltak fényképei, személyes tárgyai kaptak benne helyet. Az urnákba egy-egy maroknyi föld, hamu vagy szurok került. Es ma? Nemecká hazánk egyik legvirágzóbb faluja. A háborúnak, a fasizmus rombolásának nyomai eltűntek. A fiatalok lelkes összefogása és munkája ered-Az új iskola menyeként új iskola épült. A munkához köztársaságunk minden részéből érkezett önzetlen segítség. Az emlékműnek nagyon sok látogatója van. Fájdalmas emlékeket idéz, de egyúttal figyelmeztet is, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg a nemeckái események sehol a világon! Dr. MILAN PIOVARCI Blbiojsa Bobokolonova Foto: Z. Azirov kenti városi pártbizottság titkára minden éjjel megjelent a pályaudvaron. Ott voltak, amíg ki nem ürült az állomástér, amíg a taskentiek az evakuált belorusz, ukrán, orosz családokat el nem vezették házaikba. Bebenéztek az áttelepítési központba, ahová a szüleiket elvesztett gyerekek kerültek, és ismételten feltették a kérdést a központ vezetőjének, Natalja Kraftnak: „Mi kell a gyerekeknek?“ Ezek a szavak úgy hangzottak, mint valami varázsige, melynek hallatán a lehetetlen is lehetségessé válik. Ismét csak visszagondolok arra a napra, amikor szállásadónk hazavitt bennünket az állomásról, és úgy tűnik, cselekedeteiben Ahunbabajev szavai öltöttek testet. Mindent megtett, hogy otthon érezzük magunkat nála. A szűk szobában már négyen laktak. Ma sem tudom, miként fértünk el annyian, de valahogy csak elhelyezkedtünk. Az asszony vékony szeleteket vágott a fehér kenyérből, és fiam, aki a kényszerű távoliét néhány hónapja alatt már elfelejtette a finom cipó illatát, megkérdezte: — Meg szabad enni ezt a süteményt, mama? — Persze, edd csak meg — felelte az asszony. Később a háborús évekről szóló könyvekből és okmányokból megtudtam, hogy Üzbegisztán annak idején mintegy kétszázezer gyerek életét mentette meg. Kétszázezer... ez egy egész város, megmentett gyermekek városa. De akár országot is mondhatnánk: Izland lakosainak száma még ennyi sincs. Milyen lelkesedés hatotta át az Uzbég Köztársaságot! Lányok, asszonyok ezrei jelentkeztek a menekültekkel foglalkozó központokban és a napközi otthonokban, hogy magukhoz vegyenek egy csecsemőt vagy kisgyereket. Elsősorban az emberség vezette őket — hogyan is -lehetne ölbe tett kézzel ülni, nézni az árván maradt kicsinyeket —, ám cselekedeteik irányításába beleszólt a kötelességérzet is: a férfiak a harctéren védik a hazát, nekünk itt, a hátországban kell megvédenünk a szovjet embereket. Ez a mozgalom valóban országos méreteket öltött. Még ma, harminc év után is meghatódom, olvasván azt a táviratot, amely Buharából jött Taskentba: „Ha vannak valahol iskoláskoron aluli, ellátatlan evakuált gyerekek, küldjék őket hozzánk Buharába. Olyan sok a jelentkező, hogy nem tudjuk valamennyit megbízni ilyen gyerekek nevelésével.“ Bibiojsa Bobokolonova házában a heverőn ülök, vele együtt van hét édes- és három nevelt gyermeke. A többiek szétszóródtak az országban: kilenc saját és tiz nevelt gyermeke van. Az asszony most sem öreg még, alig múlt ötvenéves. Csontos arcát mosoly szelídíti, így fiatalabbnak tűnik koránál. De a háború alatt még szinte kislány jvolt, akkoriban ment férjhez egy pendzsikenti ügyészhez. Bibiojsa is, akár a többi nő, gondját viselte az evakuáltaknak. О is magáévá tette a taskentí nőbizottság felhívásét: „Teljesítsük kötelességünket a nagy orosz nép, Ukrajna és Belorusszia népei iránt. Emeljük magasra az internacionalizmus és a szovjet népek testvériségének zászlaját." 1942-ben meghalt az ügyészség egyik takarítónője, egy evaktíált ukrán aszszony. Két lány maradt utána, Froszja és Mánya. Bibiojsa rögtön elhatározta, hogy magához veszi őket, anyjuk helyett anyjuk lesz. Amikor 1949- ben nagybátyjuk felkutatta a lányokat és eljött értük Taskentba, az akkor már nagy létszámú család sokáig búsult utánuk. Bibiojsa gyakran kap most levelet Ukrajnából. „Nagyon szeretném látni a gyerekeket és önt" írja Froszja, aki időközben férjhez ment, gyermekei születtek, de nem felejtette el, hogy élete hajnalán ott állt mellette ez a kedves arcú, barátságos mosolyú asszony. A heverőn ott ül mellettem egy tudományos munkatárs, egy gépkocsivezető, egy állatgondozónő, egy orvos, egy kolhozparasztnő, valamenynyien Bibiojsa Bobokolonova nagy családjának tagjai. Az egyik nevelt fiú, Latyipov Abdulahat, kurgan-tjubei földrajztanár így beszél Bibiojsáról: „Szivébe zárt bennünket és mindig ügyelt arra, hogy egyenlő mértékkel mérjen. Soha nem tett különbséget a saját és a nevelt gyerekék között.1 Bibiojsa férje 1960-ban meghalt. Gyászkeretes arcképe ott függ a szoba falán. Ekkor minden gond az aszszonynak a vállára nehezedett: irányította a család életét és szakmát tanult. A rá jellemző állhatatosság és kitartás (enélkül hogyan is tudott volna 19 embert az életre felkészíteni!) most is segítségére volt: minden szakmát megtanult, amire a hűtőszekrénygyár festőműhelyében szükség van. „Még nem került ki selejt a keze alól“ — mondja Zója Szokolova, a gyári nőtanács elnöke. Bibiojsa társadalmi munkát is végez: tagja a szülői munkaközösségnek. De mindez már a jelen, márpedig Bibiojsa mai élete külön beszámoló tárgya. Én azért beszéltem róla most, mert úgy éreztem, szólnom kell arról a hőstettről, amelyet az asszonyok hajtottak végre, a kétszázezer gyermek megmentéséről és az emberség fényéről, amelynek soha nem szabad kialudnia T. KOMAROVA
