Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-08-09 / 32. szám
A SZLOVÁK nemzeti felkelés NYOMÁBAN F EGYVERREL к ENYÉRREL Szlovákiában a fasiszták legszörnyűbb gaztetteinek egyik színhelye a középszlovákiai kerületben fekvő Nemecká falu volt. Juraj Gaso elvtárs, a volt partizán így emlékezik vissza a Nemeckán történtekre: — Saját szememmel láttam, hogyan égettek el о fasiszták ártatlan embereket a nemeckái mészégető kemencében. Leírhatatlan kegyetlenség dühöngött. Autókon hordták az embereket a mészégető bejáratához. Oda kellett térdelniük a kemence izzó szájához, — és tarkón lőtték őket. Sokan még éltek, amikor a lángok közé zuhantak. HÁBORÚ * m és Щ Щ A fuéíki üzenet kötelességünkké tette, hogy legyünk éberek. Ez azt is jelenti, hogy ne felejtsünk, emlékezzünk. Őrizzük meg a hősök emlékét, akik legyőzték az emberiséget pusztító rémet, a fasizmust. Akik életüket adták, hogy a gyilkos háború fölött a szabadság és a béke győzedelmeskedjen. Ebben a sorozatunkban felszabadulásunk harmincadik évfordulója elé megyünk kegyelettel, szocialista hazánk és felszabaditónk iránti hűséggel. A nemeckái emlékmű hazaérkeztek Azt szokták mondani, hogy az út első felében arra gondol az ember, amit maga mögött hagyott, a második felében pedig arra, ami még előtte áll. Az én esetemben is így történt: alighogy a moszkvai pályaudvarról kigördült velem a taskenti vonat, máris elhagytam a jelent, és megrohantak a múlt emlékei. ... 1941 novembere. A taskenti vasútállomás előtti térre sűrű pelyhekben hull a hó. A tér tele van emberekkel, mellettük ütött-kopott bőröndök, ócska hátizsákok, hálózsákok, egymás hegyén-hátán. A hó pedig szüntelenül esik és mindent elborít. A téren bábeli nyelvzavar: idegen szavak kavarognak a levegőben s keverednek az orosz beszéddel. De bármilyen különös, olyan az egész, mintha mindenki közös nyelven beszélne: az aggodalom nyelvén. A sóhaj minden nyelven egyformán hangzik. Eszembe jut a víztorony, amelynek fala posta és távírda volt a háborús években, csupa felírás, megannyi keserű, sóhaj: „Belosztokiak, jelentkezzetek. Mindent elvesztettünk. Godkevics család.“ „Grisa, minden este várunk a pályaudvaron. Gyalog jöttünk Rosztovból. Mánya ott maradt. Pruszovék.“ Akadtak szerencsések, akike különös, ősi hírközlési mód segítségével meg is találták egymást. Nekem nem volt kinek írnom. Anyámmal és két kisgyermekemmel érkeztem Taskentba, ahol egyetlen ismerősöm sem volt. Dehát hasonló helyzetben voltak a legtöbben, akik idekerültek a távoli, melegnek mondott hátországba. Meleg azonban nem volt. Lassan leszállt az este, s én nyugtalankodni kezdtem a gyerekek miatt. Egyszeresek észrevétlenül egy aszszony alakja vált ki a szürkületből. Az arcán a kényelmes, meleg otthon nyugalma fénylett — Fogják a gyerekeket és jöjjenek velem, itt lakunk a közelben. Reggel majd elmegy a katonai bizottságra, hiszen a férje kinn van a fronton, ugye? Néhány napig ott laktunk a barátságos asszonynál. Másnap megismétlődött ugyanaz, ami velünk is történt: újabb vonat érkezett, a tér megtelt emberekkel, és helybeli asszonyok ügyködtek körülöttük. Végül is mindenki megtalálta a helyét, s a tér kiürült. Így ment ez napról napra. Mintha lassított felvételt készítettek volna egy filmjelenetről. Később olvastam Juldas Ahunbabajevnek, az Uzbegisztáni Legfelső Tanács Elnöksége akkori elnökének szavait: „Ügy jöttek hozzánk az evakuáltak, mintha saját köztársaságukba jönnének.“ A súlyosan beteg, sápadt arcú, beesett szemű Ahunbabajev, valamint Szergej Jemcov, a tas-
