Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-07-26 / 30. szám
— Ott meg gyertya égett. Sok gyertya. Biztos elromlott a villany, és a tisztelendő bácsinak nem volt a háznál biztosítékja. Vagy már nem ért rá megcsinálni a villanyt. Csengettek, egy kisfiú csengetett, színpadra kellett menni a tisztelendő bácsinak — Színpadra? — ismétli elképedve mami, és csak aztán kapcsol, hogy gyermekésszel következtetve mennyire igaza van Birinek. Oltárt még sohasem látott, de színpadot annál inkább, és hát. . . valóban: egy énekes mise a ceremóniáit tekintve szakasztott színielőadás. Mondja is Biri: — Színpadra hát. Fö! a lépcsőkön . . . Jaj, mamikám, hogy micsoda pazar rucija volt a tisztelendő bácsinak! Csupa arany meg bársony. Csudára kihuzintotta magát. Még te is elbújhattál volna mellette, mikor a kultúrában királynőnek öltöztél. És ahogyan játszott! Fordult, perdült, integetett, meg még énekelt is. De az énekéből egy kukkot sem értettem. Biztos valami külföldi slágereket adott elő. És . . . képzeld, mami, osztogatás is volt. Akik a legjobban figyeltek, azoknak cukrot osztogatott a tisztelendő bácsi. Ebből viszont mami nem ért egy kukkot se. — Cukrot? Miféle cukrot? — tűnődik. — Nem tévedsz, Birikém? Hol osztogatta azt a cukrot a tisztelendő bácsi? — Hát ott, a templomban, az énekszámok után . . . Lejött a színpadról és úgy. Tudod: volt ott egy vaskerítés, ahhoz térdeltek oda a nénik. Ott osztogatta a lapos cukrot a tisztelendő bácsi. Azzal Biri letoppan mami öléből. Térdre ereszkedik, eszemadta kis csőrét kitátja, s mondja: — Á-á-á . . . így csináltak a nénik. Így. Egyenesen a szájukba osztogatta azt a szép, fehér, lapos cukrot a tisztelendő bácsi. Egy aranytartóból. És súgott is valamit. Minden néninek odasúgott valamit. Biztos megdicsérte őket. Biri felpattan, ismét mama ölében terem, és így fejezi be szemléltető beszámolóját. — De . . . undok meg irigy, nem szeretem a tisztelendő bácsit. Képzeld: csupa öreg néninek osztogatta a lapos cukrot. Még a nagyinál is öregebb néniknek. Nekem bezzeg, nekem nem adott. Hiába álltam oda a vaskerítéshez — Odaálltál? — hüledezik mami — És nagymama! Nagymama mit szólt? Engedte? — Nem kérdeztem tőle. Sutty: már ott is voltam a rácsnál. Elvégre ... én is figyeltem. Nagyon figyeltem. Én is megérdemeltem volna egyet abból a szép fehér, lapos cukorból. Nyilatkozz, mami: megérdemeltem volna? Mami magához ölelte az igazában megbántott, utólag is háborgó kicsit, és nyakszirtjét csókolgatva engeszteli: — Meg, meg bizony. Elvégre. . . nagyon figyeltél. Tudod, mit? Tőlem kapsz érte cukrot. Fehér cukrot. Mentolos cukrot. Egy egész zacskóval. Hadd pukkadjon az az irigy tisztelendő bácsi. Biri hátrakapja a fejét, s fölnevet: — Pukkadhat is! Ha tudni akarod én is megadtam neki. De meg ám! — Meg-e? — szörnyed el mami. — Te, kicsi életem, csak nem csináltál ott botrányt? — Á-á-á! — legyintett és biggyeszti ajkát Biri. — Tudok én viselkedni . . . Csak éppen lazsáltam. A végén, a búcsúzásnál, amikor mindenki letérdelt, én azért se. Juszt se. Hiába nyomogatta a vállamat nagyi. Hát? — Csak leguggoltam . . . Hogyisne: se cukor, se megdicsérés? Engem aztán nem fog potyára tornásztatni a tisztelendő bácsi. Ez volt, most már mindent tudsz. Csak . . . mamikám?! Tessék, csillagom. — Ez . . . titok. Erről a dumcsiról egy szót se nagyinak. Megígéred? Persze. így görbülj meg? A kicsi mutatóujját görbíti, mami is, és miközben ducizik vele egyet, nevetve mondja: Jelszó: egy szót se nagyinak. Pazar! Akkor gyerünk. Most már megkereshetjük nagyit. Mennek: kicsi vezeti a nagyot. Mami könnyű, boldog és büszke, hogy a templomi kaland összes problémáit „saját erőből“ is meg tudta oldani. Biri. Jutalmul a csikókról mesél, hogy micsoda huncutok, és mennyire várják már. Főleg Villám, a kedvence, a koromfekete, azzal a csini fehér csillaggal a homlokán. És . . . jaj, Birikém, vár egy süni is, egy igazi Süni Samu! Még gyerek, egy öklöm kis gombóc, a kertész bácsi találta neked a gyümölcsösben. Biri hallgatja a csevegést, hallgatja. Amikor kell, még bólogat is. De alig érnek a kertbe, a csenevész, gutaütött szilvafák alá, megáll, és fejét bátran felvetve így szól: — Mami! Te miért nem viszel engem templomba? Ahogy a nagyi elvitt, te is elvihetnél. Igaz? Az csak mese, hogy tilos neked a templom . . . lyemre, és minden alkalommal megkérdezte: — Hogy vagy? — Jól, mama, nem látod? — Arcán egyre sűrűsödtek a ráncok: mint aki sűrű szemű hálón aludt, és minden szem nyomot hagyott rajta. Minden ároknak neve volt: Borgoticino, Cavour tér, Vittorio tér, Fornara; és voltak mások is: virrasztás, szorongás, várakozás. A ráncokat fehér patina vonta be, leheletnyi penész, az ő belső harcának terméke. Mielőtt elváltunk volna, újonnan fölvett szokása szerint meghatározta a következő találkozás napját: — Hót akkor szombaton. — Akkor kedden. Talán homályosan szükségét érezte a mágiának? — Itt kell lenned, ugye itt leszel? Várlak. — Igen, mama. És visszatértem. A szerencse kézen fogott, és nem hagyott magamra, szemtelenül nogy szerencsém volt. A bujkálás nagy tudomány, úgy szövődik, mint egy háló, de bármilyen elővigyázatosak, bármilyen óvatosak, körültekintőek vagyunk is, mindig akad egy csomó, amely kibomlik, elszakad, és csak a szerencse tudja kijavítani, és újracsomózni. A szerencse húzott ki Valstronában a bajból január 26-án, a németek orra előtt, a szerencse vonta el a borgoticinói fasiszta őrök figyelmét, amikor illegális sajtóval megrakodva arra jártam, ő súgta meg, merre jutok ki a lezárt novarai pályaudvarról. így hát megjelentem a találkozón. — Hát akkor kedden. — Igen, mama. A napok egymást követték, fakón, színtelenül. Az Alexander-kiáltvány mindnyájunkat földhöz vágott: nem volt elég az SS, a fasiszta köztársaságiak, a kemény tél, a hó, a pusztítás, az éhség, még a barátok is hátba támadnak? Azt mondtuk, hogy nem, és ez a nem csikorgott a fogaink között. Valdossola elesett, megölték Alfredo Di Diót is. December 25-én megismétlődött az egy évvel azelőtti irreális ebéd. Csak anyám homloka volt tiszta és derült. Aztán megjött a tavasz. Mama, mama, vége van! Igen, fiacskám. — Miért vagy itt, ebben a dohos sötétségben? Ma süt a nap, tárd ki az ablakot, nézd, mama, micsoda napsütés! Igaz, kisfiam, ma kisütött a nap. — folytatjuk — WEÖRES SÁNDOR BÜJÖCSKA Keskeny út, széles út, kettő közt egy csorba kút. Ha benézel, jól vigyázz, rése száz és odva száz, ha sokáig kandikálsz, virradóra megtalálsz. Kis dió, nagy dió, kettő közt egy mogyoró. Épült benn egy cifra ház, terme száz és tornya száz, ha sokáig benne jársz, esztendőre megtalálsz. Éhes János (tréfás mese) Élt egyszer egy szegény özvegyasszony, akinek volt egy Jancsi nevű örökké éhes fia. Nagy legény korában, ha leült János a vasárnapi ebédhez, feneketlen kút szájában eltűnt egy fazék leves, még nagyobb fazék főzelék, aztán egy óriási lábas hagymás kása és egy kerék nagyságú házikenyér. Mikor végigette az ebédet, megkérdezték a szomszédok, akik átjöttek néha megbámulni: Jóllaktál, János? Nem! — mordult rájuk mérgesen. — Éhes vagyok! Anyja végül is nem bírta tovább etetni. Elvitte az urasághoz, fogadja föl béresnek. Az uraság а/.t gondolta, aki több ember helyett eszik, több ember helyett dolgozik, s így szólt: — Rendben van, de előbb kipróbálom, mennyit bírsz enni. Ha egy ültödben megeszel egy borjút, holnaptól béresem leszel. Süssünk, süssünk valamit (magyar népi játékdal) Süssünk, süsünk valamit, azt Is megmondom, hogy mit: lisztből legyen kerekes, töltelékes, jó édes. Sodorva, tekerve, túróval bélelve, csigabiga rétes, kerekes és édes. János délben leült a nagy konyhaasztalhoz, a cselédek pedig hordták eléje a húslevest, a borjúbecsináltat, a töltött borjúhúst, a borjúsültet. Mikor már sokféleképpen elkészítve az egész borjú elfogyott az utolsó falatig, az uraság odament hozzá: — No, jóllaktál-e, János? — Nem! — felelte János. — Csak azt nem értem, mikor hozzák már az egész borjút? REJTVÉNYÜNK I Az alábbi idézet alapján írjátok be az üresen hagyott helyre a madarak nevét és jelöljétek meg az órán, mikor ébrednek a madarak. Különösen pedig annak örülnénk, ha azt is eltalálnátok, miből való az idézet: „... Még pitymallani sem kezd, s már hallom a völgyből a fürj pitypalattyolását... Három óra van. Félórával később ébred a vörösbegy, utána a rigó. Legkésőbb ébred a veréb. Van már öt óra is...“ A megfejtéseket küldjétek be címünkre: Nő szerkesztősége, Bratislava 801 00 Praíská 5. Gyermekeknek. •Jjenré' Este' Ki <í'
