Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-07-26 / 30. szám
«Mai fiatalok, értelmesek, józanul gondolkodók, törekvők. Vidéken élnek, a férj szakmunkás, a feleség a szövetkezetben dolgozott. Amit megkerestek, szépen félretették. A szülőknél laktok, de a hely szűknek bizonyult. Merész gondolatuk támadt. Miért ne építhetnének ők is házat, miért ne önállósulhatnának?! Örömmel szőtték a terveket és hamarosan már látható formát kezdett ölteni az elképzelés. Telket kaptak a falu új utcájában. Igaz, hogy lapos fekvésűt, bizony alaposan fel kellett tölteni, de már nőttek rajta az új ház falai, melyet a rokonok, barátok segítségével húztak fel. Pontosan egy év múltán, május elsején már be is költöztek, ők ketten. Kicsit büszkék voltak az eredményre, hiszen egyikük 24, a másikuk 22 éves volt. Élvezték a világos, tágas helyiségeket, a szép, csempézett fürdőszobát, a kis erkélyt. Öröm volt munka után hazatérni, megbeszélni a napközben történteket. De még valami hiányzott, amelyre hónapról hónapra vártak, csak vártak, de mindhiába. Gyermeket szerettek volna. A fiatalasszony szakorvoshoz ment, aki műtétet javasolt. Hogyne vállalta volnál De a reménykedést csalódás követte. A második operáció után nyilvánvalóvá vált: alig van remény arra, hogy valaha Is gyermeke szülessen. Nehéz, nagyon nehéz volt elviselni ezt a tudatot. Egyszerre úgy tűnt, üresen kong a nagy ház. Azután a kezükbe került az örökbefogadásról szóló ismertetés, hiszen nyitott szemmel járnak a világban, érdeklődésük sokrétű, mindenféléről olvasnak, tájékozottak. Mindketten ugyanarra gondoltak: Ha nekünk nem lehet gyermekünk, fogadjunk örökbe egyet. Hiszen elég elhagyott kisgyermek van állami gondozásban. És most már ezen gondolkoztak: Hogyan valósítsuk ezt meg? Fiú legyen-e vagy kislány? — Végül a férj kívánságára kislány mellett döntöttek. Beutaztak a városba és megtudakolták, mi a hivatalos eljárás. A gyermekotthon vezetőjével megbeszélték, melyik csecsemőt választhatják. Amikor megpillantották, abban a pillanatban szinte már a magukénak érezték. Pedig a kislány nem mosolygott rájuk. Teljes közönnyel nézegetett a világba. Gondozói még soha nem látták derűsnek. Héthónapos volt, de a fejlődésben erősen visszamaradt, testileg, lelkileg. Nem, a szülőanyjának nem kellett, hiszen azért volt a gyermekotthonban, ű maga is még félig-meddlg gyermek, Iskolás volt, amikor a világra hozta, a felelősség legcsekélyebb tudata, vagy vállalása nélkül. A nagyszülők sem akarták maguknál tartani. Hogy eggyel több éhes száj legyen, ahol annyi pénz elmegy az italozásra?! Nem, nem kellett. Ezt így is nyilvánították ki a gyermekvédelmi osztályon, a bíróságon, mikor kiskorú lányukra való tekintettel meghallgatták őket is. ... De minderről a kicsi nem tehet. Az örökbe fogadó szülők lázas izgalommal készülődtek a kislány hazavitelére. Eleget tettek a hivatalos előírásoknak, és megállapodtak a napban, amikor otthonukba viszik. A leendő kismama örömmel vásárolt ingecskéket, rékllket, kezeslábasokat. Megvették a gyerekkocsit, meg a lábzsákot is. Micsoda izgalommal mentek be a városba! És milyen csalódásl A kislány belázasodott, nem adták ki. Egy hosszúnak tűnő hetet kellett még várni, míg végre Anikó hazaérkezett! Megváltozott minden, élet költözött a szép otthonba. Meg a gond, amelyből minden szülőnek kijut. Mert Anikó nem akart enni. Olyan gyengécske volt, hogy a csörgőt sem bírta tartani. De sok fáradozásba, gondos törődésbe került, míg elfogadta az ételt! Mennyi szeretetet érezhetett, míg jóval később, cserébe az első mosolyt küldte anyuka és apuka felé. Anikó arcocskája lassan-lassan gömbölyödni kezdett, erőre kapott. Egyre barátságosabban nézett a világba. Azóta fél év telt el. Anyuka most nem dolgozik, szinte minden percét a kislányára szánja. Ki hinné el, hogy ez a kiegyensúlyozott, nevetgélő, mindenkivel barátságos kislány azonos a régi Anikóval?! Ide-oda tipeg a szobában, de még anyuka kezébe kapaszkodik. Csupa huncut vidámság, mikor kedvenc játékai kerülnek a kezébe, a kiskutya, a hattyú. Vidáman közlekedik a guruló járókában, amit apuka készített számára, erőteljesen hajtja magát a kis hintaszékben, amit szintén apuka gyártott neki. Mikor hallja, hagy mindjárt hazajön ebédelni, hangosan nevet, örömében repdes a karjával De már itt is van. Anyuka karján szinte repül felé. A nagy szeretet kölcsönös. De nem szoríthatja még magához, mert a munkaruha olajos előbb tisztálkodni kell. El is törik a mécses Anikó pityereg egész addig, míg oda nem bújhat apuka karja közé. Látszik, legfőbb örömük az a gyermek, akii óvá gondoskodásukkal és szeretetükkel szinte új életre hoztak. Elégedett az orvos a kicsi fejlődésével és azzal a pszichikai változással amelyet az örökbefogadók elértek nála. A többszöri ellenőrzés után javasolja a gyermekvédelmi osztály is, hogy a kislány ebben a ritkc Foto: SUSIL WEERARATHNA NEM NAGY ÜGY? к Hogy Imre és Csilla esete nagy ügy-e vagy sem, nem az határozza meg, hány embert érint. Nagy ügy azért, mert nem szélsőséges esetről van szó, hanem sajnos, gyakran előforduló „ügyről“. Ezért nem érthetünk egyet azzal a néhány levélíróval, akik úgy fogják fel, hogy magánügy, senkinek semmi köze hozzá. A szép, tiszta emberi érzésekbe beleszólni valóban nem lehet, kegyetlenség, s ehhez nincs is joga senkinek. De a kalandok, rossz tréfák, meggondolatlan cselekedetek megronthatják a munkahelyi légkört, és ez nemcsak az emberek lelkiállapotára van1 hatással, hanem a munka eredményeire is. Eredményesen dolgozni csak ott lehet, ahol jó, egészséges munkahelyi légkör uralkodik. Hogy ez milyen legyen? Természetesen csak íratlan szabályai vannak. A helyi szokások, hagyományok, az emberek jelleme döntően befolyásolja, hogy milyenné válik egy munkahely. Ami ellen leginkább harcolnunk kellene napjainkban: az az önzés. Érzelmi téren ennek iskolapéldája Imre esete, önző volt, mert pillanatnyi örömökért kínos helyzetbe hozott egy fiatal, tapasztalatlan lányt, és csalódást okozott feleségének, családjának. De a munkahelyi légkör szempontjából káros hatású az is, ha ki-ki csak önmagával törődik. Mint Csilla két barátnője tette. Ha baj, bonyodalom van körülöttünk, nem azt kellene elsősorban keresnünk, hogyan bújhatunk ki abból, hogyan lehetünk „ártatlanok“ az ügyben, hanem emberi kötelességünk, hogy segítsünk a nehézségeket megoldani, a bajt elhárítani. Nem pedig felfújni, hogy abból valóban nagy ügy legyen. Természetesen a felelősség alól nem mentes Csilla sem. Ez az eset bizonyára jó lecke volt neki az élet küszöbén és okul belőle. Bognár Aurélia, Dun. Streda (Dunaszerdahely)
