Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-07-26 / 30. szám
harmonikus légkörben nevelkedjen. És a bíróság is indokoltnak tartja, engedélyezi az örökbefogadást. A kislány szüntelenül csetlik-botlik közöttünk, mint minden ilyen korú gyerek. A fiatalasszony vigyázólag óvja minden lépését. És ha mégis születne saját gyermekük? — Valódi anyás mozdulattal öleli magához a kicsit: Anikót nem adnánk senkinek, 6 már a miénkl Példamutató, boldog kis család. Kiválóan vizsgáznak emberségből. BERTHANÉ S. ILONA _ illa levelében olyan téma került meg- I vitatásra, amiről szükséges és időszerű beszélni. Ezért is lepett meg, hogy akadnak hozzászólók (egy bratislavai és egy koáicei levelező), akik nem értenek egyet azzal, hogy erről a témáról nyíltan beszéljünk. Naponta nyolc órát töltünk együtt a munkahelyünkön. Nők, férfiak egy épületben, egy helyiségben, egy asztalnál. Elképzelhetetlen, hogy ne alakuljon ki a munkatársak között olyan kapcsolat, amely különbözik más emberi kapcsolatoktól, pl. baráti, rokoni, szomszédi kapcsolatoktól. A munkahelyünkön vitatjuk meg magánéletünk gondjait, örömeit, gyakran diszkrét családi kérdéseket is. Szükségünk van egymásra. Szinte családias légkört alakítunk ki munkahelyünkön. Kinyilvánítjuk egymás iránti tiszteletünket, megbecsülésünket, szeretetünket. Csakis ilyen körülmények között lehet pontosan és örömmel végezni a ránk bízott feladatot. Ehhez nem elég a „kérem“, „köszönöm“, „jó napot“ udvarias hangzása, ehhez több is kell. Hogy Csilla esete mennyire nem megánügy, azzal is magyarázható, hogy az ilyen konfliktusok nagy kihatással vannak a munkahelyi légkörre. A Csillához hasonló fiatal lányok — ha ilyen kalandba sodródnak —, már nem a munkájukkal törődnek elsősorban. A szálak fölöslegesen bonyolódnak, megmételyezik a munkatársak kapcsolatát. És azért sem lehet magánügynek tekinteni a hasonló eseteket, mert nem két ember érzelmi kapcsolatáról van szó, hanem romboló kalandról. Szerintem ilyen esetekkel kellene is foglalkozni üzemen, munkahelyen belül. Mert ezáltal mindenki vesztes lehet: a férfi, aki feldúlja a családi életet; a lány, aki csalódásokkal kezdi önálló életét; a munkatársak, akik között megromlik a jó kapcsolat. Dániel Erzsébet, Stúrovo-Nána (Párkánynána) flA M az igazsághoz Egy fejezet az életemből Mielőtt belefogok mondanivalómba, szeretném közelebb hozni az olvasóhoz azt a korszakot és annak a kornak jellegét, amelyben életem fontos szakasza lejátszódott. Minden ember életét főleg azok az érzelmi és értelmi tapasztalatok formálják, amelyeket fiatal éveiben szerzett. Nálam ez az időszak születésemtől (1926) egészen az érettségiig (1945-ig) terjed, tehát életem legfontosabb időszakát a kapitalista társadalmi rendszerben éltem át. Olyan vidékről származom, ahol a vallás befolyása az emberek gondolkodására hosszú időn át igen erősen kihatott. Dél-és Nyugat-Szlovákia területén főleg a katolikus egyháznak voltak kimagasló pozíciói. Gyermekéveimet Sereden (Szereden) töltöttem, ott jártam elemi iskolába is. A gimnáziumi tanulmányaimat Trnaván fejeztem be. Apám kőművessegéd, anyám szolgáló volt. Apám idénymunkásként többnyire csak nyáron dolgozott, és akkor is egészen Trenéín környékére járt munkába. Igen ritkán volt otthon; csak szombaton délután jött haza. s vasárnap este ismét elutazott egy egész hétre. Emlékszem, hogy az első köztársaság éveiben egész heti keresete körülbelül száz koronát tett ki. Ebből a pénzből kellett eltartania a család négy tagját. Anyám egy egész kenyeret és egy darabka szalonnát adott neki útravalóul. Levest azokban a községekben vásárolt ebédre, ahol éppen dolgozott. Nehezemre esik ezekre a dolgokra visszaemlékeznem, mert ma mindez alig tűnik hihetőnek. S emellett apám élete mit sem különbözött a szlovák proletárok ezreinek életétől. Már 1928 óta tagja volt a kommunista pártnak, de kommunista voltát inkább osztályösztöne, mint osztályöntudata jellemezte. Vallás szempontjából családunk nem volt túl buzgó. Apám nem járt templomba, anyám pedig csak vasárnaponként vitt el engem és nővéremet az istentiszteletre. Ügy vélem, ennek egyik oka az a látszólag jelentéktelen igyekezet volt, hogy alkalmazkodjunk az ún. „jobb családokhoz“. Otthon különleges ideológiai nevelést nem kaphattam, mert egyszerűen nem volt idő ilyesmire. De a középiskolában annál bőségesebben részesültem ilyen nevelésben. Ifjú embereknek feltétlenül szükségük van valamilyen eszményképre. Ezt az eszményképet nemcsak nekem, de tán egész nemzedékemnek a keresztény erkölcs formájában tálalták föl. Ezek a tanok és környezetem alakították és formálták a világnézetemet. Nálam ez . főképpen az első irodalmi kísérletekben nyilvánult meg. Ügy képzeltem, hogy a művészetnek és az irodalomnak valamiféle általános, magasabb eszményeket kell kifejezésre juttatnia, természetesen a keresztény erkölcs szellemében, és azt hittem, hogy az ember környezete és világa nem fontos tényező. Ilyen nézetekkel kerültem a felszabadulás után is a főiskolára mint programszerűen apo- Utikus ember, és nem tudatosítottam kellőképpen, hogy a programszerű apolltizmus Is politika. Nagyon nehéz lenne röviden leírni mindazokat az az új benyomásokat és befolyásokat, amelyek a bratislavai főiskolán kialakították gondolkodásomat..'Nemzedékem előtt mérhetetlen lehetőségek nyíltak. Számomra, akinek a figyelme főleg az irodalomra irányult, ez a cseh irodalom közvetítésével a világ felfedezését jelentette. A tudományos világnézethez vezető utam tehát nem egyszerű, s nem anynyira külső körülmények befolyásolták, hanem inkább egyéni tanulmányaim és főleg egy számomra megrázó élmény hatása. 1948-ban az Iskolaügyi Minisztérium ösztöndíjával a lerombolt és felégetett Lengyelországban jártam. Ekkor értettem meg (persze főleg tudományos vonatkozásban) a világnézet társadalmi fontosságát. Tudatára döbbentem annak, hogy az ember nem élhet egyedül a világon, és annál kevésbé önzőn a saját kényekedvére. Még azt szeretném megjegyezni, hogy a világnézet kérdésében beálló alapvető változás ugyan egy bizonyos és az ember számára Igen fontos percben következik be, de ez hosszabb időszak eredménye, gyakran anélkül, hogy ezt tudatosítanánk. A végső ösztönzés látszólag lényegtelennek és csekélynek tűnik, de ez már csak a betetőzése mindannak, ami bennünk éveken át felhalmozódott. A vallási hit, amint azt magamon is tapasztaltam, fékező elem, s ezért igen fontos, hogy mindenki elsősorban a vallás kölöncétől szabaduljon meg. Tudom, hogy ez a kérdés közvetlenül érint számos alapjában véve becsületes, de még Ingadozó, habozó embert, akik még nem találták meg az utat önmagukból a társadalom felé. Magam módján akartam segíteni ezeken az embereken, s ezért már évek óta foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy egy nagyobb költői művet írok, amely nemcsak a szlovákiai proletariátus múltbeli életét mutatná meg, hanem egyúttal ragyogó napjaink útját is. Ez késztetett a „Lázadó Jób“ című költeményem megírására. Szilárd meggyőződésem, hogy a tudományos világnézet terjesztése mellett ezen a téren a művészetnek is fontos szerepet kell betöltenie. VOJTECH MIHÄLIK (Átvéve a Miért lettünk ateisták c. könyvből) LÁZADÖ JÖB (részlet) Nem veszekszem véled, csak az ezeréves emberi félelemmel viaskodom, a csalással, mellyel lelkiismeretem tűzhányóját elfojtottad, süket despota. Kérdéseket dobsz az arcomba, melyekre megfelelni magad se tudsz. Kacsalábon forog a te igazságod, akarod, hogy a dolgok kezdetét keressem, már eltemette rég az új arcú világ, mely fémből ötvözött koponyámmal is harangoz a viharfelhők ellen. Akarod, hogy megváltoztassam a törvényeket, melyeken változtatni nem tudsz, nem teheted. Ha nem fékezed meg a természet eszét, magad kerülsz a béklyóiba. Mért kényszeritsz, te önző, hogy benned keressem a Teremtőt, mikor magam alkottam a föld napfényes arcát? Nemcsak szentélyt emelt az én kezem, vagy csak kardot kovácsolt... Kérdezd a barázdát, kenyeret mért terem, a villámot, nincs-e testvére tán, mely fényt áraszt asztalomon, kérdezd a halált, nem keltettem-e életre a mellből kitépett szivetI Nem omlott össze babiloni tornyom, róla eresztem ki csápomat a mindenségbe. Testvérem a természet felfedte előttem titkát (mindent, mit néked elhallgatott), mert megtaláltam a tárgyak energiáját és nyugtalanságát — a gondolkozás erejét.