Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-07-19 / 29. szám
Egész nyáron a padláson aludt. Nap mint nap fülelt a hangokra, igyekezett a beszélgetésekből legalább ezt-azt kihámozni, de sohasem sikerült neki. Egyszer úgy rémlett előtte, hogy közvetlenül a kerítésnél látja a fényt. Magára kapta a ruháját, nesztelenül végigment a padláson, és amikor kikémlelt a nyíláson, amelyhez a létra volt támasztva, megállapította, hogy nem tévedett. A kerítés mögött egy férfi állt. Az arca kerek volt, akár a gömbfaszelet. — Mit akarsz itt? — kiáltott rá. De az meg se moccant. — Nem hallottad? Mit akarsz itt? — Gyere lel — mondta halkan, úgyhogy alig értette. — Felköltöm apámat. Ki hivott idei Mivelhogy nem mozdult, leszaladt a létrán, és már a konyhaajtó kilincsén volt a keze, amikor az ismeretlen megszólalt: Várjl — Mit akarszi Felemelte a kezét, és Intett, hogy legyen csendben. Nem olyannak látszott, hogy tartania kellett volna tőle. Alacsonyabb volt nála, a palánk mögül csak a feje és a vállának egy része látszott. Úgy tűnt tel neki, mintha már látta volna valahol. Nem tudott rájönni, hogy hol. — Oltsd el a lám páti — mondta és olyan mozdulatot tett, mint aki maga akarná eloltani. — Miféle lámpástt Odament a kerítéshez, és csak akkoi vette észre, hogy az idegen fadarabot tart a kezében, korhadó fatörzsből való világító fadarabot. Mi a baji Semmi. Mindketten az utat figyelték, és о fiú nyugtalansága egyre inkább fokozódott, úgyhogy csakhamar kezdett rá Is átragadni. Eldobta a fát és mindkét kezével a deszkái markolta meg. — El kell bújtatnod valahová mondta. — Hová bújtassalaki — Mindegy, csak valahová bújtass ell Megkerülte a kerítést, és egykettőre ott termett mellette. A fény már nagyon közel járt. Amikor Mandula felébredt, a fiú már régen elment. Fontolgatta magában, szóljon-e az egészről az apjának, de végül is úgy döntött, hogy nem mond senkinek semmit. Lement a létrán, és Nespalát már ott találta. Az üllőnek támaszkodva beszélgetett az apjával. — Teneked, Izé... Mizéi — Többet kellene törődnöd a mesterségeddel. — Te meg nem törődsz semmivel se. Egész nap horkolsz, vagy ide jársz hozzám a szádat tátani. Miféle puttonytf — Zöld erdőben, zöld mezőben ... Altatódalt daloltam neked, nem hallottad? Bolond vagyl — Mért lennék én bolond? — nevette el magát, és hármat kakukkolt. — Talán már elfelejtetted1 — Mit felejtettem élt A pásztor elvigyorodott. — Mit vigyorogszt — Hehehel — Te láttadi — Dehogy láttam. — Hát akkori újra kakukkolt egyet. — Talán hallottál valamiti — Bizony hallottam. — Mit hallottált — A kakukkot. — Más semmitt — Semmit. Olt a lásszinen. A nap éppen leáldozóban volt. A kéményből szállt a füst. A füst barna volt, csaknem vörös. A pásztor a csordával hazafelé ballagott a faluba. Az úton foglyok futkároztak. Dirrl Durrl A pásztor csapkodott a hatalmas karikással. A felszántott tarlókon apró üvegdarabkák csillogtak. VINCÉT SIKULA — Mindig ezzel vllágitaszt — kérdezte. Hogyhogy mindlgt — Néztem az utat, minden este ment erre valaki lámpással, néha dalolt, néha beszélt, talán ketten jártak erre, de lehet, hogy többen, és mintha civakodtak volna valamin. Átvágtak az Óriásdűlőn, aztán a papi- és a sebreckei réteken, és csaknem mindig eltűntek az erdőben. Te nem voltál közöttükt — Miből gondolod, hogy közöttük voltam t — Mert honnan máshonnan jöhetnéH — Hirtelen rádöbbent, hogy tulajdonképpen megfejtette a titkot. Kissé lehajolt, hogy még jobban a látogató arcába lásson. — Te loptad el a kutyánkat — mondta. — Ént — Ha erre csavarogtál a környéken, mindig megugatott. Az igazat megvallva, egy kamasz állt a kerítés mögött, lehetett úgy tizennyolc vagy tizenkilenc éves. Arca sápadt volt, úgy nézett ki, mintha fáradt volna. — Nem le voltált — unszolta tovább.- En nem tudok semmiről. — Miért csavarogsz akkor éjszakáról éjszakárat — Mert nem tudok aludni. Ekkor megpillantotta a közeledő fényt. Ugyanazt a fényt, amelyet azelőtt is látott. Lassan közeledett feléjük. Úgy tűnt, hogy beszélgetést is hallani, de érteni persze nem lehetett semmit sem, mert még a lény is elég messze járt. — Oda nézz! — mutatta az иjjóval. Megfordult, é hirtelen nyugtalankodni kezdett. (Befejező rész) Az más. — Hogyhogy mást Annyit dolgozom, amennyire szükségem van. — Te disznói — háborodott fel Nespala, és köpött egyet. . * Mandula bement a konyhába, hozzálátott a reggeli készítéséhez. Egész nap a fiú járt a fejében, aki éjszaka ott aludt mellette. Ki is volt tulajdonképpent és mit keresett ittf A következő éjjel a fiú ismét megjelent. Kakukk, kakukk, utánozta a kakukkot. — Mandula, alszol? Nem, nem alszom. — Gyere lel Es újra megismétlődött minden. Egy hónapig lárt, de a hónap elteltével mintha elvágták volna ... Azóta nem látta. Egyszer a városkában őt vélte áthaladni az utcán. Utánafutott, de amikor már fogta a kabátja ujját, rájött, hogy nem ő az. Es Mandula üldögélt a fásszinen, a lába a ragadós, agyagos földre lógott. Az úton túlra, a rétek és az erdő felé tekingetett és a falu pásztora megforgatta előtte a karikását, mert alig pár napja cserélte ki rajta a régi csapót újra. Hé, te lányi Mit akarsz? Azt mondják, hogy valaki nálatok felejtette a puttonyát. Illusztrálta: Schrantz Gy. Mandulának néhány hónap múlva fia született. г Amikor Mandula fia elmúlt hatéves, egy napon Frldo anyósa állította meg az úton. — Ki fia vagy le? — kérdezte. — A Manduláé. — A Manduláéi A keresztapád vett neked harisnyácskát, ügyei — Ohüm. Frido anyósa erre fogta magát, levetette a gyerek cipőjét és szépségesen lehúzta a harisnyát a lábáról. Frido anyósa. Az utca kellős közepén. — Mi bajod vani — kérdezte Lenhardt, amikor a gyerek sírva hazatért. — Otf, ott, ott... — Hol a harisnyád? — A néni elvitte. — Melyik néni? Vállat vont, és még hangosabb bőgélbe kezdett. — Megölöm — dühödött meg Lenhardt. azzal fogta a kalapácsot és elment hazulról. De még az útra sem ért ki, amikor valami megragadta. így ahogy mondom. Valami megragadta, s Lenhardt mo/'í felkiáltott ijedtében. Jézusmáriáml Egy almafa tönkjére ült le, és a szivére tette a kezét, mert az a valami, ott szorította leginkább. Lenhardt, mi lelt tégedi Csak meresztgette a szemét, és tulajdonképpen azt se tudta, hogy magában beszél-e, vagy Nespala kérdezget tőle valamit, aki hirtelen ott termett előtte. — Mi van veled, Lenhardti Ha jól látom, te meg akarsz halnil Manduláál Manduláá, hal lód i A szentségit, gyerek, hol van az anyádi A kisfiú abbahagyta a sírást és máris ott termett mellette. — Hivd ide az anyádat! — parancsolt rá Nespala. — Munkában van. — Akkor szaladj legalább vizértl A fiú futásnak eredt. • Lenhardt, hol fáj? Lenhardti Hallod? Lenhardt megpróbálta kinyitni a szemét. A kalapács kihullott a kezéből. Az igazat megvallva, Mandula csak attól az Időtől kezdve kezdte érezni a gondokat. A fia a hetedik évében járt, először vitte el az iskolába. — Mikor született? — kérdezte tőle a tanító. — Nyáron. — De mikor nyáron? — Mit tudom én, májusban. — Májusnak teljes harmincegy napja van. Istenem I Hát ki tartaná azt olyan pontosan észben t A tanító aztán a gyerekhez fordult. — Ki fia vagy? — kérdezte tőle. — A Manduláé. — Tudsz a tűzre rakni? Tudok. Ha majd fagyni kezd, le leszel a lütő. JÓT — Bólintott. így aztán a tanító a kályha közelébe ültette, ahol volt egy szabad hely Teotil legkisebbik fia mellett, akinek olyan különös, olyan vad tekintete volt, mintha valaki megrontotta volna. Ugyanilyen volt a nézése Teofil feleségének is azóta, hogy a tehén megtaposta. Szénát vitt neki a jászolba, az állat meg nekirontott a szarvával, csak másnap találtak rá a jászol alatt, miután előtte már bejárták az egész falut (olyan forróság szállt a fejembe, olyan forráság, mintha a fejem el akarna repülni), néha széttárta a karját és lengette, és késő éjszakába nyálán lehetett hallani a búcsújáró-énekeket, amelyekről aztán hosszadalmas és értelmetlen vonításra tért át. — Anyu, alszolT — Nem, nem alszom. — Miért nem tudok elaludniT — Ahhoz be kell hunyni a szemedet. Csukd be a szemedet és nézd a barikákatl Mindegyik kisbáránynak fehér és göndör a szőre, és mindegyik hogy szökell a pázsiton, még a kerítésen is átugrálnak. Az első kisbari, a második kisbari, a harmadik kisbari... és mindegyik kisbárány oil szökdécsel a pázsiton és át-átugorják a kerítést.,. Reggel felé úgy tűnt neki, hogy megint hallja a kakukkot kiabálni. Fel se öltözött, csak úgy ingben szaladt ki az udvarra. Az Óriás-dűlő fölött köd lebegett. A Sadlavárka fölött pedig ragyogott a hold. Az akácfáról hullgodált a levél. Még alig virradt, már ott volt Nespala. — Iko, kelj feli Iko, hallod? — szólongatta a fiút, aki még az ágyban feküdt. — Iko még alszik. — Hát akkor ébreszd feli Hoztam neki egy kucsmát. Tegnap akadtam rá, amikor a ládában keresgéltem. Kemény tél lesz. Isten bizony! Ilyen tél még nem volt. Iko, alszol? Hoztam neked kucsmát. Iko kinyitotta a szemét. Nézd csakI Kucsmát hoztam neked. — Es mindjárt a gyerek fejébe is nyomta. — Nagy neki. — Már miért lenne nagyi A feje kicsi bele. De majd megnő. Kucsmát hoztam neked. Reggelit készitett, Nespalát is megkínálta. Útnak indította a fiút az iskolába, és maga is készült munkába. A piros ruhájára Lenhardt zakóját öltötte fel, a fejét virágos kendővel kötötte be. Munkába? Munkába.
