Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-06-28 / 26. szám
Kovács József, a vőlegény apja pár hektáros szegényparaszt volt. Amikor megnősült, két keze erejében volt minden reménysége. Nehéz munkával, gonddal teltek el az évei. De fiainak már más életet szánt. Könnyebbet, jobbat. Mindkettőjüket iskoláztatta. Lackó fia nem elégedett meg a gépipari középiskola bizonyítványával. Mérnöki oklevelet akart. A Prágai Műszaki Egyetemre jelentkezett. Sikerült. Mór csak a diplomamunkája megvédésére vár. . . Ö tehát már nem néz a bizonytalan jövőbe, mint annak idején a szülei. Olyan értékekkel rendelkezik, mit senki el nem vehet tőle. A tudás, a szakképzettség a fegyvere, mellyel biztos jövőt vívhat ki magának. Gizka, akit néhány óra múlva feleségének mondhat majd — első szerelme. Kilenc éven át ápolták ezt az érzést. Tartósnak bizonyult. Nem ártott neki sem az idő, sem a távolság . . . A vőlegény házánál az egyik pohárköszöntőben hangzott el az a kívánság, hogy a fiatal pár éljen olyan családi békében és boldogságban, mint szüleik éltek. Megragadott ez a mondat. Kovács Józsefék házában mindig meghitt volt a légkör. A fiuk kiegyensúlyozott családban nevelkedett A családalapításhoz jó példát, biztos alapokat kapott szüleitől. Ha Prágában befejezi tanulmányait, visszajön szülőfalujába, Hrusovba (Körtvélyesre), ebbe a csendes kis Szoroskőaljai faluba. Nem vágyik a nagyvárosi zajos életre. Úgy gondolja, tudására éppen ezen a környéken van a legnagyobb szükség, s neki ezt kamatoztatni kell. Felesége a Moldova nad Bodvou-i (Szepsi) egészségügyi központban dolgozik, mint ápolónő. Reggelenként együtt szállnak majd autóbuszra, hogy ki-ki a maga hivatásában dolgozzon. Nekik már nincs munka- és lakásgondjuk. Biztos alapokkal kezdik a jövőt Ez meg is látszik rajtuk. Csak úgy sugárzik a boldogság mindkettőjük orcáról. Amikor a menyasszony-búcsúztatónál az anya könnyes szemekkel átöleli lányát, ő huncut mosollyal az ajkán ezt súgja fülébe: Ne sírj anyuka, jó helyre kerülök. S titokban Lackóra pillant. Nincs itt helye a könnynek, mint a valamikori menyasszony-búcsúztatón, ahol tudták, hogy a fiatalasszonyra gondokkal teli nehéz évek várnak. Gizellából Kovácsné lett. Éjfélkor letette a menyasszonyi fátylat és felvette a piros menyecskeruhát. A „kontyozóban" nem volt mit kontyozni, mert erre a rövid haj nem adott lehetőséget, de a pirospöttyös kendő megtette a magáét. Olyan takaros menyecskévé vált, hogy a menyecsketáncnál csak úgy röpködtek a százasok, mert mindenki táncolni szeretett volna az új asszonynyal. Reggelig tartott a dínomdánom. A nyolcvankét éves nagyapa virradatkor könnybelábadt szemmel jegyezte meg: Sok mindent megértem már, de Ilyen szép lakodalmat még nem láttam. S amikor reggel oz utcán megjelentek a munkába induló emberek, a vendégek lassan szedelőzködni kezdtek. Búcsúzóul a fiatalok hosszú sorba fogódzva, énekelve kísérték végig az utcán az ifjú párt egészen a lakásuk ajtajáig, ahol még egyszer felcsendült a nóta: ...... Vége van már a lakodalomnak H. ZSEBIK SAROLTA lom az elnéző. Az állampolgár az elnéző, aki adja és elfogadja a borravalót, aki lefizet és akit lefizetnek, aki a „békesség kedvéért" aláírja a vízvezetékszerelő hanyag munkáját, a szerelő elnéző önmagával szemben (és lenéző a megrendelővel szemben), mert „csak szóljon egy szót, máskor aztán leshet". Az üzletvezető az elnéző, aki tudja, hogy elárusítója a pult alatt is kereskedik, s mert maga is félretesz a hiánycikkből a saját vevőjének, a főnök az elnéző a hanyag beosztottal szemben, mert személyes érdeke fűzi hozzá, hogy kedvében járjon ezért, vagy azért. Mi vagyunk hát az elnézőek. És amit elnézünk, azért mi magunk vagyunk a felelősek. A rendszer, a társadalom egy országot adott a kezünkbe, termelőeszközöket, jogot — és nem borravalót, alázkodó vagy fölényes mosollyal titokban nyújtott borítékot. Tanuljunk meg tehát méltó módon rendelkezni, törődni azzal, amink van és tanuljuk meg azt is, hogy mindenért személy szerint elsősorban az egyes ember a felelős. Ezekkel a negatív jelenségekkel kapcsolatban gyakran gondolok Immanuel Kant szép mondására: „Két dolog van a világon, amit csodálok: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem". A társadalom, amely lehetővé tette, hogy a csillagokig eljuthassunk, elvárhatja tőlünk, hogy a bennünk élő erkölcsi törvény megfeleljen a jogoknak, amelyeket élvezünk. LANG ÉVA UTAM az igazsághoz Sokféle véleményt, vallomást olvastam az ankétban arról, ki hogyan jutott el az igazság felismeréséig, kinek hogyan alakult, formálódott a világnézete. Az érdekes és tanulságos véleményeket szeretném olyannal kiegészíteni, amilyen esetről eddig még nem olvastam. A fiatalok — idősebbek közti kapcsolaton, hatáson túl, a szülők, az iskola nevelési hatásán túl, szeretnék arról írni, hogy a házastársak mennyire befolyásolják egymást világnézetük alakulásában. Most megkérdezhetné valaki tőlem: nem késő-e, ha valakinek csak akkor van alakulófélben a világnézete, ha már felnőtt ember, házasságban él, s már a gyermeknevelés gondjai várnak rá. Gondolkozás nélkül azt válaszolnám erre a kérdésre: Jobb későn, mint soha. Csakhogy én a magam esetén mértem le, hogy nem ilyen egyszerű sem a kérdés, sem a válasz. Egy kis kitérővel, vallomással szeretném megvilágítani, miért gondolkodom így ... Egyszerű falusi emberek gyermeke vagyok. Nem voltak testvéreim. Ebből következik az is, hogy szüleim sokat törődtek nevelésemmel, vigyáztak minden lépésemre. Szüleim egyébként jóhiszemű, dolgos emberek, akikre a maguk egyszerűségében is felnéztem és példaképeknek tekintettem őket. Természetesnek tartottam mindent, ami a családi házban történt, és sokat ábrándoztam arról, hogy szeretnék olyan édesanya lenni, mint az én anyám, szeretném ha olyan édesapja lenne gyermekeimnek, mint az én apám ... Az évek múlásával sok minden változott. Ha visszagondolok az utóbbi tíz évre, amikor a legtöbb változás ért, szinte hihetetlennek tűnik, hogy az ember ennyit változik, formálódik. S jószerével nem is tudom, hogy mikor, hogyan. De azt tudom, hogy mindez egyetlen személyhez fűződik: a férjemhez, aki egyáltalán nem az az álomlovag volt, akit gyermekfejjcl elképzeltem magamnak. Az édesapámhoz sem hasonlíthatom. Es mellette az életről alkotott nézetem is megváltozott, kiváltképp pedig az életcélom. Férjem pedagógus, és sokat dolgozik hivatásán kívül, mert a hnb képviselője. Különösen az ifjúság nevelésével törődik, ez áll hozzá legközelebb. Neki köszönhetem, hogy én sem álltam meg a félúton, és egyszerű, nevelői munkám mellett már utolsó éves főiskolai hallgató vagyok — távúion. Ha időm engedi, segítek a férjemnek, elmegyek vele egyegy összejövetelre, megbeszélésre, kisebb szervezési feladatot vállalok. S most érzem csak igazán, mennyivel értelmesebb ez az időtöltés számomra, mint az egykori templomba járások, a tétlenség. Arról nem is szólva, hogy kinyílt a szemem, és minden érdekel, ami körülöttem történik. Hogy a szépre, jóra való törekvés bennem nem a biblia igéiből fakad, hanem belső meggyőződésből, tudatos cselekedetekből. Szebb és jobb igy élni, felvilágosultan, hinni az emberi értelemben, a haladásban. El kell mondanom azt is, hogy szüléimét továbbra is szeretem, tisztelem. Egészen rövid ideig tartott, amig töprengtem, gondolkodtam azon, vajon ők miért vallásosak, miért félnek mindig a büntetéstől, a bűnhődéstől, я miért nem szorgalmazták, hogy továbbtanuljak ... Azóta már otthon beszélgettünk is erről. Kicsit nehéz volt, mert őket már nem lehet megváltoztatni, és úgy érzem, nehezükre esett a nyílt, őszinte szó. S főleg az a kérelmem, hogy az én gyermekem nevelésébe ne szóljon bele a nagyszülő. Legalábbis olyan értelemben, hogy ne akarják gyermekemet templomba vinni vasárnaponként, hogy ne vallásos meséket mondjanak neki, ha egy napra náluk marad, s hogy ne imádságra tanítsák őt, hanem köszönni, beszélgetni, verset mondani... Nem érzem magam hálátlan gyermeknek azért, hogy már nem egészen olyannak látom az ideálomat, mint a szüleim voltak, s nem akarok egészen olyan édesanya lenni, mint az én anyám. Tudom, ez a szakadék ott tátong most sok szülő és gyermeke között, s a köztünk lévő generációs probléma miatt már nem is lehet egészen eltüntetni. S most visszatérve az elejéhez, azért írtam le mindezt, hogy elmondjam: még felnőttkorban sem késő a tanulás, a fejlődés, a világnézet alakulása, és a házastársaknak is nagy szerepük van abban, hogy segítik egymást rendezetlen világnézeti kérdéseik tisztázásában. Egy élettárs szerepe is lehet olyan sorsdöntő, mint egy jó pedagógusé, szülőé, baráté, munkatársé. Vagy még több! FARKAS ÉVA, nevelőnő
