Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-06-21 / 25. szám
kította félbe Ismét a főorvos. — Egyszer réírta a deszkalapra: >,Melyik Artyemjev? Nem Alexander Nyikolajevics? A húga keresi, tábori postaszáma 0390/B“, Valóban odaírta ezt? — kérdeztem. — Igen. Valamennyien kinevettek akkor. Azt állították, hogy az utászok ritkán térnek vissza ugyanarra az útra. Igazuk van, de én mégis megpróbáltam... Ha maga előbbre jut — folytatta —, kérdezze meg valamelyik hadosztálynál, lehet, hogy megtalálja őt. Felírom a tábori postaszámunkat. Ha valamit megtudna, legyen olyan jó és írjon nekem néhány sort. Megteszi? — Igen. Egy újságból letépett papírszeletre ráfiricálta tábori postája számát és átnyújtotta. Mikor a kis cédulát a zsebembe tettem, figyelmesen követte mozdulataimat, mintha félt volna, hogy a papírt elveszíthetem. *• A támadás tovább folyt. A Dnyeperen és a Dnyeszteren túl mindenütt találkoztam az ismert névvel: „Az utat ellenőriztük. Artyemjev“, „A vizen átkelhetnek. Artyemjev“, „Az aknák felszedve. Artyemjev“. Vagy csak Artyemjev“ és a nyíl előre mutatott. Tavasszal, már Besszarábiában, az egyik lövészhadosztálynál megkérdeztem, nem ismerik-e véletlenül Artyemjevet. — Hogyne ismernénk — válaszolt a tábornok —, hiszen Artyemjev őrnagy az én utászzászlóaljamnak a parancsnoka. Kiváló utász. De miért kérdezi? Ezzel a névvel bizonyára gyakran találkozott, Igaz? — Nagyon gyakran. — Hát persze! Mindig elöl halad. Mindenki ismeri a nevét, de kevesen látták őt magát, mert mindig előttünk jár. Híres név, azt is mondhatnám — halhatatlan. Ismét visszagondoltam a Gyesznán való átkelésre és bevallottam a tábornoknak, hogy szeretnék találkozni Artyemjevvel. — Várnia kell. Ha valahol megállunk — talán. De most nem lehet, valahol elöl van a felderítő osztagokkal. — Még valamit, tábornok elvtárs. Mi a keresztneve? — Hogy mi? Hát Alexander Nyikolajevics. De miért kérdezi? Elmeséltem neki a kórházi találkozásomat. Ezen az éjszakán előkotortam a zsebemből az újságszeletet a tábori kórház címével és megírtam Artyemjevova orvosnőnek, hogy előérzete helyes volt, és már több ezer kilométeren át halad a bátyja nyomdokain. Egy hét múlva megbántam ezt. A Prut folyó túlsó partján történt. A híd még nem állt és két nagy komp közlekedett rendszeres időközökben a partok között, Még a Prut előtt egy megsemmisített német lánctalpas tank tornyára tűzve felfedeztem az ismert feliratot: „Átkelésre alkalmas. Artyemjev“. Mikor a lassú komp átvitt a túloldalra, körülnéztem, szinte önkéntelenül a további feliratot keresve. Néhány lépéssel előttem a vízmosásban friss földdel behányt kis domb emelkedett. A fából készült fejfára a pléh sapkacsillag alá négyszögletes kis deszkát erősítettek: Itt nyugszik A. N. Artyemjev, az utászhadsereg őrnagya, aki hősi halált halt a Prut folyón való átkelésnél. És alatta vörös betűkkel: Előre, nyugat felé! A fejfán üveg alá foglalt fénykép volt. Régi, nyűrött pillanatfelvétel, bizonyára sokáig hordta a zsebében, de az arcvonásokat kivehettem: az apró termetű, fekete hajú őrnagy volt, akit tavaly a Gyesznánál láttam. Sokáig álltam a sírjánál. Nagyon megviselt a dolog. Sajnáltam a húgát, aki elvesztette a bátyját és talán még meg sem kapta a hírt, hogy megtalálta. Mintha abban a pillanatban én is elvesztettem volna valakit. Nem tudtam belenyugodni, hogy a front útjain ezentúl nem találkozom a nevével, hogy örökre eltűnt az én ismeretlen, nemes lelkű társam, aki megvédett, bármerre vetődtem. De mit tehetünk? Háború van, és az embernek meg kell szoknia a halált is. Megvártuk, amíg a kompból kirakják a gépkocsinkat és továbbmentünk. Vagy tizenöt kilométer után — az út mély szakadékok között húzódott —, a kanyarban halomba rakott német tankelhárító aknákat találtunk. Ügy feküdtek itt, mint óriási fekete lepények, és mellettük az egyik sürgönypóznán kis tábla lógott a felirattal: „Aknátlanítva. Artyemjev“. Nem volt ebben tulajdonképpen semmi különös. Az utászzászlóalj így akarta megtisztelni parancsnoka emlékét ; tovább tisztogatták az utat hadseregük előtt és odaírták a nevét mindenütt, amerre átmentek. További tíz, harminc, majd a hetvenedik kilométer után is újra rábukkantam a halhatatlan névre, és biztos voltam abban, hogy a közeljövőben a Nyemen, az Odra és a Spree folyón átkelőben is bizonyára találok egy-egy oszlopon egy kis fatáblát az ismert felirattal: „Aknátlanítva. Artyemjev“ . Fordította: L. GÁLY OLGA mében, nem egy árnyék, valami állandó, valami foltszerűség, valami csomócska, mintha egy könnycsepp hagyta volna ott a nyomát. Súlyos lett, szembeszökően súlyos a tekintete. Ezek a szemek nem tudtak mór nevetni, nem vettek már részt az arc játékában, a tréfás szavak röppenésében, az ajak mosolygásában; lezárt, lepecsételt szemek voltak, amelyekre letörölhetetlen bélyeg nyomódott. — Sokat szenvedtél, mama? — Ugyan, ha egyszer tudom, hogy jól vagy; fő az, hogy tudjam, hogy jól vagy; jól vagy? — Nem látod? Jól megnézett minden oldalról, megvizsgált, elveszett és újra megtalált fiát. Egy kicsit sovány vagy, Sovány? Ide nézzl Ajka mosolygott, de szeme nem, az mérhetetlen szomorúsággal csillogott. És szereted a munkádat? Igen, már mondtam. Két súlyos szó csúszott ki a száján. — Meg kellene nősülnöd. — Megnősülni? Haha — kacagtam szívből —, megnősülni? Erre soha nem is gondoltam, mindig ellene voltam. Eszembe jutottak a gyermeki képzelgések: Hát nem te vagy az én menyasszonyom? Emlékszel? Nem mosólyodott el, arca egy pillanatra felvette a szem kifejezését. — Azt hiszem, igazán meg kéne nősülnöd. Egy magányos férfi olyan, mint a gazdátlan kutya. (folytatjuk) V. SZUHOMLINSZKIJ §zégyelld magad Olga és Lidia elmentek az erdőbe. A hosszú úttól fáradtan leültek a fűbe, hogy kipihenjék magukat és jóllakjanak. Táskájukból kenyeret, vajat és tojást vettek elő, majd hozzáláttak a falatozáshoz. Amiko elverték éhségüket, a kő zelükben csalogány kezdett énekelni. A lányokat elbűvölte a csalogány gyönyörű éneke. Moccanni se mertek, nehogy elriasszák a madarakat. Ám a csalogány hirtelen elhallgatott. Olga fogta az ételmaradékokat, az összegyűrődött papírszalvétákat és az egész csomagot bedobta a bokor alá. Lida pedig a tojáshéjat és a kenyérhéjat újságpapírba csomagolta, s a kis csomagot a táskájába tette. — Miért cipeled magaddal a szemetet? — kérdi tőle Olga. — Dobd be a bokor alól Hiszen az erdőben vagyunk. Itt nem lát bennünket senki. — Szégyellő magad ... a csalogány előtt — mondta Lida csendesen. RÁKOS PÉTER Röpülj, madárkai tó — fordítása Ki a szobából — röpülj a térre, nem is a térre, hanem határba, nem is határba, hanem vadonba, nem is vadonba, hanem tengerbe, nem is tengerre, hanem az égre, nem is az égre, hanem csillagra, nem is csillagokra, csillagon túlra, csillagon túli puha homályba — aki szeret, ott reád találna s gyémánt — arany kalitkába zárnál REJTVÉNYÜNK! Függőleges: 1. Merész 2. Berendezési tárgy 3. Olcsó árukat árusító üzlet 4. üveges fedett hint< (ék. h.) 5. Nem hajlékony 6. Gördít (ék. h.) 7. A szájüreg része 8. Különálló pince előtere 9. Fiúnév Beküldte: lőrincz László, Branc (Berencs) (Cikkünk az 5. oldalon) Kedves Gyerekek! Ha helyesen fejtitek meg a függőleges sorokat, a szaggatott vonalakkal jelzett kockákban egy ismert nyári virág nevét kapjátok meg. A megfejtést küldjétek be címünkre: Nő szerkesztősége, 801 00 Bratislava, Prazská 5. Gyermekeknek. A lapunk 20. számában közölt rejtvény megfejtése: Varga Katalin: Én, te, ő c. könyve. Szabó Ilona, Komárno (Komárom), Nagy Márta, Kracany (Korcsa), Fehér Ervin. Dun. Streda (Dunaszerdahely).
