Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-06-21 / 25. szám
»— ь* LU z о и < о н 0É ш со-J < MIÉRT ÚJRA ÉS ÚJRA A HÁBORÚRÓL 1 KONSZTANTYIN SZIMONOV LENINElég gyakran hallani a véleményt, hogy a háborús témák feldolgozását túlzásba viszik az irodalomban, a képzőművészetben, a film- és színpadi megjelenítésben. Ugyanakkor szembetűnő, hogy akik a második világháború szenvedésteli éveit átélték, azok kevésbé idegenkednek az emlékek felelevenítésétől, mint a fiatalok, a még „nem emlékezők", és főként a háború után született nemzedék. Nem érdektelen ezzel kapcsolatban odafigyelni a legfrisebb Lenin-díjasok egyikének, Konsztantyin Szimonov írónak a véleményére, aki a Lenin-díjat éppen nagyszerű háborús témájú trilógiájáért, az Élők és holtak című regényéért kapta. Ezzel és hasonló értékű háborús irodalmával, valamint a belőlük készített filmekkel írta be magát örökre az olvasók, illetőleg a mozilátogatók millióinak szívébe, hazájában is és annak határain kívül. Éppen az Élők és holtak megfilmesítése után történt annak Idején, hogy a Film and Filming című londoni lap cikkében így reagált: „A legtöbb második világháborús film vagy a borzalmak ecsetelésére vagy hőseinek dicsőítésére szorítkozik. És azután láttuk Sztolperov szovjet rendezőnek Konsztontyin Szimonov regénye alapján készített filmjét, amelynek mindjárt az elején szó van a szörnyű és áldozatos 1941. évről. Rájöttünk, hogy ahol az angol kritikus felteszi a „vagy-vagy“ kérdést, a szovjet író odateszi a mellérendelő „és" kötőszót...” Nem időszerűtlen most, amikor az 1974. évi, sorrendben XIX. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál kapunyitása előtt állunk, visszapillantani az 1966. évre, amikor a fesztiválvárosban személyesen megjelent Szimonov így nyilatkozott: — Ha nem érezném, hogy amit a háborúról írok, annak köze van a jelenhez, akkor egyáltalán nem írnék. A felvetett problémák ma is élők. Például: a bizalom és bizalmatlanság kérdése: a személyes felelősség, vagy a vele való visszaélés; az állampolgári bátorság, amely nem mindig azonos a személyi bátorsággal; a férfias helytállás. — Amikor annak idején haditudósítóként a frontra mentem még eszembe se jutott, hogy elbeszéléseket fogok írni. 1941 telén azonban lapom szerkesztője megszólított: „Hallod-e, Szimonov, amikor visszajöttél a Krímről, meséltél nekem egy politikai biztosról, aki szerint „a hősök nem halnak meg“. Mikor erre igennel feleltem, a szerkesztőm megbízott, hogy írjak erről a politikai biztosról egy elbeszélést. Nagyon megszeppentem, mert elbeszélést még soha nem írtam. De azután elolvastam a feljegyzéseimet és kedvem támadt az elbeszélés megírásához. Az a politikai biztos a Don vidékéről való érdekes DIJAT KAPOTT ember volt, alacsony, különös, nehéz járású bányász, széles mosolyú, mintha az egész világot át akarta volna ölelni. Olyan rettenhetetlenség sugárzott belőle, hogy valamennyien — jómagam is — úgy bújtunk hozzá, mint a csirkék a kotlóshoz. Számos részletre emlékeztem vele kapcsolatban, például mikor százada élén rohamra indult. Azt kiáltozta: „Fel, testvérkéim!” és emlékeztem, hogy az arabati útkereszteződésnél, ahol egy egész századunk elpusztult, megfordította egy-egy elesett századparancsnok testét, hogy vajon szembe, vagy hátúról, roham, vagy visszavonulás közben kapta-e a sebét, és akkor megírtam az „A harmadik szárnysegéd" című elbeszélésemet, és így jellemezhetném elbeszéléseim bármelyik hősét. Egy regényhez azonban nem elegendők csak saját emlékeink és feljegyzéseink. Ezért néhány hónapon át nap mint nap találkoztam, beszélgettem a harcok személyes résztvevőivel, akik mind tudták, hogy nem dokumentációra készülök, hogy a könyvben nem lesz ott a nevük az élményeik mellett. És ezek az emberek ugyanúgy viselkedtek, mint annak idején a háborúban: továbbra is névtelenek akartak maradni. Csak a szívükben óhajtották, hogy amit átéltek, azt valaki megírja. Én pedig úgy éreztem, hogy meg kell ezt írnom. Értékes anyag volt, amelynek birtokában nagy örömöt és óriási felelősséget éreztem. Időközben megjelent a trilógia második kötete, a Nem születünk katonának, majd 1971-ben a hormadik rész, Az utolsó nyár, 1973-ban pedig a háborús riportjainak válogatott gyűjteménye Halhin-gal-tól Berlinig címen. Szimonov tehát nem lett hűtlen a háborús témához, és ugyanakkor, amikor regényeiben, kezdve a Nappalok és éjszakák-kal, a sztálingrádi nagy csata ábrázolásával, és végezve — egyelőre — Húsz nap háború nélkül című legújabb kisregényével — kiváló írói erényekkel és felkészültséggel dolgozza fel a szovjet emberek szenvedéseit, helytállását és hősiességét a Nagy Honvédő Háborúban, hasonló részvéttel és elismeréssel ecseteli más, háborúba kényszerített népek és emberek sorsát is. Tavaly ősszel — ez még a Gyeszna folyó, bal partján történt — defektet kaptunk, és amíg Willys kocsink vezetője a belsőt ragasztotta, jó félórát ácsorogtunk a víz mellett. Mint az már lenni szokott: szinte törvényszerűen a legalkalmatlanabb helyen — egy ideiglenes híd közelében akadtunk el, amelyet utászaink építettek. A félóra alatt kétszer jelentek meg német bombázók — mindig három vagy négy gép — és apró bombákat szórtak az átjáróra. Az első légitámadás egész normálisan folyt le; az utászok fedezéket kerestek, ahol éppen lehetett, és várták a végét. De másodszor, amikor a német gépek elrepültek, az egyik közülük ottmaradt és makacsul forgott, zúgott a folyó fölött. Egy apró termetű, fekete hajú őrnagy, a hídépítés irányítója A feliratok alapján feltételezhető volt, hogy a név az utászegységek, — amelyek elöl haladva tisztogatták az utat a hadsereg számára — valamelyik parancsnokához tartozott. Csakhogy ezen a szakaszon több volt a felirat, mint másutt, az útmutatások pontosak voltak és mindig megfeleltek a valóságnak. Engem jó kétszáz kilométeren át kísértek, és a huszadik vagy harmincadik feliratnál felbukkant emlékezetemben az apró termetű őrnagy, aki légitámadás közben irányította a hídépítést a Gyesznán, és eszembe jutott, hogy talán éppen ő az a titokzatos Artyemjev, aki utászangyalként lépked a katonák előtt, hogy óvja az életüket. Télen, a Bug partján, ahol szinte elmerültünk a sárban, egyszer egy KONSZTANTYIN SZIMONOV Halhatatlan név felugrott, és dühös szitkozódásba fogott: — Így zavarhatnak minket egész nap... — ordítozta —-, mi pedig itt fogunk feküdni, és ki építi meg helyettünk a hidat? Csak nem fogunk itt várakozni a háború végéig? Felépítjük, mégpedig rendesen, vasból. Mindenki a helyére! Egyik utász a másik után feltápászkodott, az égre kémlelt és folytatta a munkát. A német gép még sokáig körözött a levegőben, de mikor rájött, hogy ez senkit sem izgat, ledobta utolsó két bombáját és elrepült. — Na, látjátok: elment — örvendezett az őrnagy, és vidáman ugrott egyet a híd peremén, olyan alacsonyan, hogy azt hittük, a vízbe esik. Bizonyára megfeledkeztem volna az egész esetről, ha később bizonyos körülmények eszembe nem juttatják, ősz vége felé ismét a fronton voltam. Körülbelül ugyanazon a szakaszon, előbb a Dnyepernél, később a folyón túl. Igyekeztem utolérni a közben már alaposan előrenyomult egységeket. És ott újra és újra találkoztam egy névvel, amely mindenütt felbukkant, minden útkereszteződésnél ismétlődött, mint a front állandó útjelzője. Vagy egy falécre írva, amelyet rászögeztek a sürgönypóznára, vagy egy kunyhó falára, vagy krétával ráfirkálva egy kilőtt német tank páncéljára: „Aknamentesítve, Artyemjev“, vagy „Az utat átvizsgáltuk. Artyemjev“, vagy „Terelőút balra. Artyemjev“, vagy esetleg csak „Artyemjev“ és egy nyíl előre mutatott. faluban éjszakáztunk, ahol éppen kórház volt. Este teázni ültünk össze az orvosokkal. Megemlítettem ezeket a feliratokat, nem is tudom, miért. — Igen, igen — bólogatott a főorvos. — Már csaknem ötszáz kilométert tettünk meg a feliratok alapján. Híres név, sőt annyira híres, hogy már a nők is bolondulnak érte. No, Vera Nyikolajevna, talán nem veszi rossz néven, hiszen csak tréfálok — fordult a fiatal orvosnőhöz, aki szemmel láthatóan tiltakozott. — A tréfa itt nem helyénvaló mondta az szigorúan és hozzám fordult: — Tovább megy az első vonal felé? Igen. — Mind kinevetnek engem, hogy babonás vagyok. Az én nevem ugyanis szintén Artyemjev és tizet teszek egy ellen, hogy ezeket a feliratokat az én bátyám hagyja hátra. A bátyja? Igen. Semmit sem tudok róla a háború kezdete óta. Legutóbb Minszkben találkoztunk. A háború előtt útépítő mérnök volt és én egyre azt képzelem, sőt hiszem, hogy ő az! — Hiszi — szakította félbe a főorvos —, sőt dühös, amiért az illető nem írja oda keresztneve kezdőbetűit is. — Ez igaz — hagyta rá Vera Nyikolajevna. — Ha ott állna, hogy „A. N. Artyemjev“ — Alexander Nyikolajevics — bizonyos lehetnék abban, hogy ő az. Képzelje el, mit művelt — sza— Nem is vagyok olyan öreg — tréfálkozott. — Három, négy év is eltelik, talán öt is. Az évek lehetnek hosszúak is, rövidek is, aszerint, hogyan telnek el. — öt év hosszú idő, mama. Esküszöl, hogy megvársz? — Igen, megvárlak. Esküszöl? Igen. — És meglátogatsz? Svájcban találkozhatnánk. — Igen, igen. Mit is jelenthettek most számára a szavak? Elmegyek, ez számított csak, és ő már készülődött az átalakuláshoz, bebalzsamozott, összezsugorított egy részt magából. Az évben nagyon esős volt a december. A karácsonyt együtt töltjük, aztán . aztán majd meglátjuk. — Igen, igen. Ez volt az utolsó karácsony, tizenhat múlt el nélküle. Anyám elkezdett írni nekem, pontosan, rendszeresen, egyszer egy héten, a levelei okosak, világosak voltak, teli eseményekkel, nem volt bennük semmi érzelgősség. Aki szeret, nem szükséges ezt kimondania, és az igazi, tartós érzelmek mindig egyformák, változatlanok, akár az óceán vize: van, a mélye sohasem háborog, nagy tükör, melyen átsuhannak az árnyak. Nekem nagyon nehéz volt hasonló módon viselkednem. A dolgaim inkább rosszul mentek, mint jól: harc a semmivel, álláskeresés, éhezés, és amikor már úgy tűnt, hogy biztos a kenyerem, az elbocsátás. Nem szoktam hazudoznl anyámnak. Most megtanultam hazudni. Aztán Belgium, az első elkeseredett hetek, az ízetlen spagettik, a vad, éles, hosszú görcsök a gyomromban; aztán végül bizonyos fokú biztonság, bizonyos fokú nyugalom. 1931 tavaszán találkoztunk Luganóban. Ez volt az első alkalom, hogy anyám elhagyta Olaszországot, Luigi bátyámmal érkezett, és három-négy napig maradt, ami szintén most fordult elő először. Szüntelenül néztem, nem változott semmit, mégis más volt, nem öregedett, de nem volt már az, aki öt évvel ezelőtt. Este, elalvás előtt jutott eszembe, és a felfedezés egészen hirtelen jött; a szeme. Ez az: valami új keletkezett a sze-
