Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-05-31 / 22. szám

ß WEÖRES SÁNDOR Bújócska Keskeny út, széles út, kettő közt egy csorba kút. Ha benézel, jól vigyázz, rése száz és odva száz, ha sokáig kandikálsz, virradóra megtalálsz. Kis dió, nagy dió, kettő közt egy mogyoró. Épült benn egy cifra ház, terme száz és tornya száz, ha sokáig benne jársz, esztendőre megtalálsz. MÓRICZ ZSIGMOND A veréb Kendermagot talált a veréb, s így csarált: „Egyedem, begyedem, megegyem? Ne egyem? Jó vön zsákba szedni, holnap elővenni I Egyedem, begyedem, betegyem? Kivegyem? Ej, első a hasam, éljünk ma urason! Egyedem, begyedem, ne, begyem; ne legyen!" JÓZSEF ATTILA Dalocska Énekeljünk — haja ha! Bömbölődjünk — böm-böm-böm! Susogjunk, hogy sususu — üss egyet a hátamba! KRÓNIKA Kedves Gyerekek) Kérésetekre előző számunkban képes krónikát inditot­­tunk. Képekben elevenítettük fel azo­kat az élményeket és eseményeket, amelyekben részünk volt pionírszer­vezetünk fennállásának 25 éve alatt. Kommunista pártunk és egész társadalmunk nagy figyelmet szentel a legfiatalabb nemze­dék nevelésének. Ennek a gondoskodásnak jelképes kifejezője a minden évben meg­rendezett emlékezetes találkozó, amelyen pártunk és kormányunk vezetői találkoztak a pionírokkal. Képünkön Ludvik Svoboda hadseregtábornok, köztársasági elnökünk a pionírok krónikájába ír A Szlovák Nemzeti Felkelés nyomában... Nemcsak ebben az évben, a 30. évforduló jegyében keresik fel pionírjaink az egykori partizánharcok színhelyeit, résztvevőit, — régi hagyomány ez mór. Az érdekkörökben mindenki meg­találja azt a munkaformát, amelyhez vonzalmat érez. Főleg a műszaki körök tagjai, a model­lezők büszkélkedhetnek szép eredményekkel és több nemzet­közi elismeréssel is. A jubileum évében ... A pionírszervezet fennállá­sának 25. évfordulója alkalmából kiállításokat rendezünk, összejöveteleken elevenítjük fel hagyo­mányainkat. Sportoló lesz? Lehet! A sportkörökben mindenki fejlesztheti tehetségét. A sportvetélkedőkön, a pio­nírok minden évben összemérik erejüket, emléke­zetes találkozókat rendeznek. Igen. A tagkönyvet! Nincs nálam. Azt ajánlom, add ide a tagköny­vet, ha épp bőrrel akarsz hazamenni. — Mondom, hogy nincs nálam. — igazat mondtam. Az, aki Luigi bátyámat ismerte, azt mondta: — Most az egyszer hadd menjen. Luigi a lépcsőn várt, és mikor meg­jelentem, felzokogott, és átölelt: — Ó, Alberto, Alberto! Mama?- — Azt hiszem, alszik, nem szabad meghallania, reméljük, nem hallott sem­mit — megint erőt vett rajta az aggo­dalom: — Nem mehet ez így tovább. — Szóval ő is tudta, ő is remegett értem, ő, aki öt évvel ezelőtt fasiszta volt. Anyám csak néhány napos késéssel szerzett tudomást az egészről, talán a házmestertől vagy valamelyik lakótól, vagy nem tudom kitől. Szemöldöke alatt mély, kékes színű gödör horpadt, amely­ben szép, barna szeme mintha száz mérföldnyi messzeségbe húzódott volna vissza. Nagyon megvertek? — kérdezte. — Nem, mama, szavamra, csak egé­szen kicsit, semmiség az egész, valami tévedés lehetett. — Nem volt tévedés. — No nézd csak, ő aztán csak tudja! — próbáltam tréfálkozni. — Ki hinné, milyen jól van tájékozva, mi történik az utcán! — Van talán egy különtudósí­­tód? — és megcsókoltam a homlokát és a haját, összehúzódzkodott, egészen kicsire, nézett, nézett, és egy szót sem sikerült kipréselnie az ajkán. — Szegény Alberto — mondta végül. gyök. Miért szegény? Nagyon is jól va-Eh, micsoda felhajtás! És most? — Mi most? — De amit a szavak nem tudtak elmondani, elárulta az arca, olvasni lehetett belőle, mint egy könyv­ből: és most, mikor fogsz hazajönni? Nem fog most már mindig rád lesni valaki az utcasarkon? Most, ha vonatra ülsz, ha a városban jársz, ha beülsz egy kávéházba? Milyen lesz ezután az éle­ted? Minden ürügy jó lesz nekik, hogy eszeveszett dühüket rád zúdítsák. Egyet­len perc sem lesz igazán a sajátod, egyetlen biztos perced nem lesz. Űzött vad leszel. Ó, Alberto! — Azt hiszed, még egyszer elkapná­nak? Ne tréfálj! — megpróbáltam tré­fával elütni. És ha apád megtudja? Ugyan. — És ha egyszer éjszaka idejönnek? Nem ez lenne az első eset. Észrevettem valamit, ami eddig el­kerülte a figyelmemet: hogy anyám mi­lyen jól tud arról, ami ezekben az évek­ben a világban végbement. Nemcsak az erőszakról tudott, hanem az erőszak módozatait is ismerte; nemcsak a szörnyűségeket, hanem a szörnyűségek módozatait is. Kitől szerezte ezeket az ismereteit? Vagy talán újságot olvasott? És melyiket? És mikor? Nem sokkal ezután újabb felfedezést kellett tennem, egészen más dolgot is észrevettem: elolvasta a La parola so­­cialistában megjelenő írásaimat, és minden esetben felismerte őket, akkor is, ha névtelenül jelentek meg. És ez mindvégig így volt, amíg csak élt. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom