Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-05-31 / 22. szám
ASZTH, VISSZATÉREK! hb— Ш Z О и < О К"* Q£ Ш СО _| < Gracse bedugta a fejét a félig nyitott itón: — Jössz velünk? Hogyne mennék! Mily soká vártam erre a napra. Fogom a sapkám és szaladok. Micsoda nap, arany ősz, felér két tavaszszal! A lakótelepen nagy a sürgés-forgás, mintha minden házban lagzit tartanának. Az erkélyek mosolyognak. Csillogásuk visszatükröződik a tengerben. Igen, tenger van itt. Azaz, dehogyis tenger, kéklő csoda ömlött széjjel a sziklakoszorús mély völgyben! Amott, távolabb villanypózna áll nyakig a vízben. De a tetején fény világít. Talán világítótorony. A tenger messze nyúlik, egész odáig, ahol két hete a folyómeder elzárása előtt Hacsipap körtefája, meg egy kócos mogyoróbokor állt. A tenger felett ormótlan repülőgép suhant végig, és egy csokor zöld meg piros röpcédulát dobott le. Egy régi nap emlékét idézte fel bennem. A bozontos mogyoróbokor alatt Mambre bátyó mellett ül az apám. — Jövőre szárnyas gépek fogják széthordani a leveleket, — mondja az apám. — Ugyan, kérlek . . . Mambre bátyó nyitva felejtette a száját. Évek teltek el azóta. Mambre bátyó Sóger anyóval a part mentén a gáthoz igyekszik. Sóger anyó régi népviseletbe öltözött és olyan méltóságosan lépked a tömegben, mint egy csokor rózsa. De én most azt az emléket idéztem fel, amikor mezítláb állt a Fogolyforrásnál . . Csakhogy az már rég volt. — Fogd a mamikát, karolj bele — kiáltja az alagútvájár Melik fiatal felesége. Mambre valóban elhatározta, liogy karonfogja Sóger anyót, de az elhúzódott és fenyegetésre emelte az ujját: — Megállj, ha hazajössz, kitépem öszszes hajad. Melik felesége csilingelő hangon nevet. Sóger anyó^mégiscsak rászánja magát és belekarol a férjébe, de rögtön ráripakodik. — Te is jómadár vagy! Takarodj tőlem! Minek kellett neked fehér cipőt felvenni? Nem szégyelled magad? Mambre bátyó fehér bajusza alatt csak mosolyog. — Drágám, miért szégyelljem magam? Akkor kellett volna szégyenkeznem, amikor mezítláb jártam. Nem tudom, mit kifogásolsz rajtam. Amikor befejezte, elégedetten lenézett a cipőjére. Nem akármilyen ajándék — Aszth hozta neki. Kissé nagyobbat vásárolt, nehogy szorítsa agyonfáradt lábát. És mégse találta el a nagyságot, öreg, széttaposott lábára, a sziklákon agyonsebzett ujjaira mégis szűk ez a cipő. De Mambre bátyó ezt eltitkolja. Erősebben szorította szájához a zurnját, kedvelt pásztorsípját, és olyan lendülettel látott a játszáshoz, szinte csak úgy zengett a völgy. A tengerben, mintha megszilárdult volna a víz, ilyet még sosem hallott. És Sóger anyó el is felejtette, hogy drága élettársát az előbb még ki akarta oktatni. Egyszeriben úgy tűnt neki, hogy a zurnja az 6 lakodalmukon szól. Szeme Z < —I a < IM z < x o ос ш N 00 ‘ . 'vW' 'ír). 7x1 ЯН felcsillant, szíve megtelt örömmel. Levetette a múlt évek terhét, s nem mert felnézni a férjére, hogy az ne lássa, mennyire megöregedett. Az egész lakótelep odasereglett a gáthoz. Sóger anyó piros sálkendője vidáman leng a szélben. Émberemlékezet óta még nem volt ilyen ünnep ezekben az ősrégi szakadékokban, ahol fehéren ragyogva nyúlik fel a Cicernavank, villámsújtotta kereszttel a tetején. — Sóger, a körtefánk víz alá került sóhajtott fel Mambre bátyó. — Mit számít! — legyintett az öregasszony, és behunyta a szemét a vízfelület szokatlan fényessége miatt. — Inkább azt mondd meg, hogyan jutunk el most a Cicernavankhoz ? — Csónakkal — válaszolt Mambre. — Látod? Gracse három csónakot hozatott. Motorcsónakot. Beleülünk és egy-kettőre ott leszünk. — De mi lesz, ha bevizezzük a lábunkat? Mambre bátyó felnevetett. — Miket beszélsz! Ügy gondolkodsz, mint a naposcsirke. — Sóger anyó elfordult. — De neked helyettem is van eszed. Ez talán elég. Mambre bátyó odalépett a terített asztalhoz, és felhajtott egy csésze vodkát, hogy erőt vegyen. Az élő víz kipirosította fehérszakállas, öreges arcát. Szemében felcsillant a rég elfelejtett betyáros tűz. — Sóger, — mondta halkan — te megennivaló vagy, jól vigyázz, mert belédharapok. Sóger anyó ferde pillantást vetett felé, és elment. Mambre meg ballagott utána. — Emlékszel, Sóger? Mire emlékezzek? — A menyegzőnkre, ahogy mentünk a Cicernavankra — Vardavar volt, a tavasz ünnepe — mondta Sóger anyó megindultan. — Beledugtál a vízbe, majdnem belefúltam. És mindketten elmerültek az emlékezésben. Mikor is volt az? ötven éve, vagy több is? A víz fennakadt a hágószorosban, és tengerré duzzadt. Nem zúg már, nem rakoncátlanodik. A csendet csak néha-néha zavarják a motorcsónakok, amint szántják a kék víz hullámait. — Nagyanya, akarsz egyet kerülni a tengeren? Melik kiáltott. Sóger anyó eltakarta az arcát. Mambre ravaszkásan felvigyorgott. — Félős az én megrémült őzikém. Sóger anyó szeme megvillant. — Igyál még egy csészével, aztán nem leszek én neked őzike, hanem menyasszony, te vén ostoba. A Cicernavank árnyéka a vízfelület kék tükrére esett, és lassan nyúlott a falu felé. A görbe kereszt a vízben kiegyenesedett, végre eloltotta szomját. A kék tükör felett lehajtották komor árnyékukat a sziklák, amelyek vízben álló fekete bivalyokra emlékeztetnek. És a hókoronás Tatan-csúcs árnyéka is a vízbe merült. Ez a hegy valaha nagyon messze volt, de most közelebb húzódott. És a gáton álló víztorony is a tengerben nézegeti magát. Gracse áll ott, meg néhány más ember. Ők is mintha a tengerbe lógnának fejjel lefelé. Sóger anyó odanézett a víz felé, és mintegy idegen hangon felkiáltott: Jaj, hiszen belefúlnak! Te kis bölcsem! Borjúcsorda közeledik a víz felé, vidámak, magasba emelt farokkal ficánkolnak, de amint meglátják magukat a vízben, visszahőkölnek. A gáton felsorakoztak az iskolásgyerekek. Virágot tartanak a kezükben és «énekelnek. Aszthnak a helyi szovjet elnöknőjének arcáról lerí jelentőségének tudata. Van dolga bőven. Két fiú segítségével felerősítette a mikrofont, a piros anyaggal bevont asztalra. Munka közben hirtelen megkérdezte tőlem: — Nem akarnál felszólalni a falu vendégei nevében? — Mit mondhatnék? — vontam meg a vállamat. — Óriási munkát végeztek itt, és neked nincs mit mondanod? — csóválta a fejét szemrehányóan. — Lenne mit, de inkább nem szólalnék fel. Valóban, inkább nem. Akarva, akaratlanul vendég vagyok itt. Sőt még az sem. Mert a vendég legalább valaki. Én viszont egészen feleslegesnek érzem magam e kék tenger partján a zajos, ujjongó tömeg között. Szeretnék elmerülni a vízben, akárcsak Hacsipap körtefája. Sajnálom a régi gyalogutat. Szégyellem, de ez az igazság. Az ember örvendene, én viszont önmagamat idézem fel, az egykori bőrtáskás postásgyereket, és vágyódom a régi idők után. Gracse a nagyanyját keresi. — Neked kell megnyitnod az alagutat — mondja neki. Minél később, annál jobb. Sóger anyó meglepődve néz az unokájára. Még mielőtt észbe kapna, valaki ollót dug a kezébe, és elvezetik az alagút bejáratához, ahol fehér szalagot feszítettek ki. (Vége következik) — Természetesen esze ágában sincs beavatkozni — alighogy ezt kimondta, fütty harsant, és a csoportból valaki előrelendült, a többiek meg követték. Bizonyos Colombo volt, borbélysegéd, húszéves forma fiatalember, rövid, göndör szakálial. Porzióhoz lépett, megragadta a kalapját, és le akarta rángatni a fejéről. Porziónak volt még ideje, hogy megforduljon, és ő is megragadja ellenfelét, és megakadályozza. Erre az egész csoport nekünk esett, záporoztak az ütések: karunkra, hátunkra, fejünkre, ökölcsapások, pofonok, de elsősorban botütések. Láttam, hogy a barátom futásnak ered, karjával védi a fejét, és egy egész rajt vonz maga után; ezután már nem láttam semmit. Az én hátam mögött is volt egy fél tucat, aki valószínűleg arról akart meggyőzni, hogy egy bizonyos fajta szolidaritás ma már egyáltalán nem divatos! Futottam, ahogy csak bírtam, az utolsó árkádok után befordultam a kanyargós kis Omar utcába. Ott, szinte rögtön a sarkon felvillant előttem a még kivilágított és nyitott ajtajú Vietti cukrászda: beestem az ajtón, mögöttem a fasiszták. Emlékszem, hogy valaki — sohasem sikerült megtudnom, kicsoda, sem akkor, se később, se most — egy polgár, odaállt az ajtóba, megpróbálta eltorlaszolni, és szóval, hadonászással feltartani az üldözőket. Hárman benyomultak. Nekidőltem a falnak, és szembenéztem velük. Egyikük revolvert húzott elő a zsebéből, rám szegezte, és megparancsolta, hogy menjek ki. Ekkor bukkant elő a tulajdonos, egy még fiatal, kövér, duzzadt ajkú férfi, bizonyos Bianchi, akivel nemrég találkoztam Novarában — azóta elfelejtette talán már akkori hitványságát. Előrelépett, kiabálni kezaett: — Kifelé, kifelé! Nem akarok semmiféle gazemberséget az üzletemben! — Aztán felém fordult, és majomkarjaival kidobott. Az utcán a fasiszták avval az úrral vívtak szócsatát, aki megpróbált megmenteni. Átbújtam közöttük, kiértem az Umberto korzóra, befordultam az Avogardo utcába. Ott aztán újra meghallottam súlyos dobogásukat. Nem akartam megszökni. A Bescapé utca sarkán értek utál, megmarkoltak, megállítottak: az, amelyik megfogott, nyilvánvalóan részeg volt. Anyámra gondoltam: talán még fenn van, talán éppen rám vár, és hallgatózik a redőny mögött. Ebben az elhagyott sikátorban minden zaj olyan visszhangot vert, mint valami kürtőben, egy lövés olyat dörrenhet, mint egy zárt szobában. Gyere csak, hadd nézzünk meg. Hogy hívnak? — Jacometti. Egyikük ismerte Luigi bátyámat, megkérdezte, hogy az ő öccse vagyok-e.
