Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-05-24 / 21. szám
н— Н" ш z о U < о ь~ 0£ ш со —I < . . . Rombadőlt templom, Ahová vándor már be nem téved A régi faluban nem bontották le a házakat. Ä11 az iskola is — két kis helyiség lapos tetővel. Minden olyan, mint harminc évvel ezelőtt, amikor kispostás voltam és mint tizenöt éve, amikor Írni, olvasni tanítottam itt a gyerekeket. — Nem bontják le a régi fészkeket mondta Mambre bátyó unokája, Melik, az alagútvájár. — Némely ház van már ezeréves is. Becsüljük a múltat. Itt a múltat legjobban a templom képviseli, amely ezerötszáz éves és több mint száz lakóház, amelyek bizony nem tegnap épültek. A falu a régi irodalmi emlékeink gyűjteményét, a Mater Darant juttatja eszembe. Csak az a különbség, hogy itt nem kéziratokat őriznek, hanem ősrégi lakóházakat. A kertek mint hullámzó szőnyegek úgy futnak le a folyóhoz. Nekem most egyszeriben úgy tűnik, hogy Soger anyó kimosta őket, hogy tarkán, színesen ragyogjanak a tisztaságtól, és kiteregette a napra száradni, aztán megfeledkezett róluk és elköltözött az új lakótelepre. — Mindenáron meg kell őrizni ott fent a sziklák közé ékelt kerteket a gyümölcs és bor forrásait — mondja Melik. — Ha elhanyagoljuk őket, végünk van. A talaj lemosódik és a zöld kertek helyén csak puszta sziklák maradnak. Melik felemel egy ősrégi kancsót és bort önt belőle a cseréppoharakba, amelyeket sok évvel ezelőtt maga Hacsipap készített. A bor lágy rózsaszínű, ízletes és könynyű — a Nap érlelte, meg a zuhogó vizek és a csendes sziklák. — Melik, én ezt a bort ismerem. — Hol ihattál belőle? Talán Florenciában, vagy Bordeauxban? — mosolyog. — Itt, ezen a helyen ittam harminc évvel ezelőtt. — Kinél? Nem emlékszel rá? — Hacsipap présházában, amikor apámmal a postát hordtuk szét. Hacsipap csak az áttetsző, borostyánszínű szőlőt sajtolta ki. Mezítelen lába úgy mozgott a kőkádban, mint két márványoszlop. Kezéből itatta velem a mustot. — Igyál, akkor a Napot is eléred. Apám számára egy kisebb hordót töltött meg. Ezt majd együtt isszuk ki — mondta. — Nemes bor, ha egyszer megcsapolod a hordót, mindjárt ki kell inni, mert különben megromlik. — És leültek borozni. — Mi újság, postás testvér? — Ugyan, semmi — válaszolt apám és kissé akadozott a nyelve. Melik bort öntöget a cseréppoharakba. — Ez az utolsó hordó, ami Hacsipaptól maradt. Ezt még ő préselte. Az öreg bor a régi idők nyelvén beszél. — Jól tettétek, hogy megőriztétek a régi falut, — mondtam. — Az ember nem élhet múlt nélkül, ház nélkül, régi dal nélkül, óbor nélkül. — Emlékszel? — bólogat Melik megértőén. Az új lakótelepen sétálunk Melikkel. A folyó közelében egy fennsíkon fekszik színes, zöld fátyolban és olyan megvilágításban, amilyet itt azelőtt nem ismertek. Mindketten mámorosak vagyunk. Habár éjszaka van, sötétség, Hacsipap bora megvilágítja az utunkat. — Melik, melyik a te házad? — Az a kék erkélyes, a fiatal kiskerttel. És hol lakik Gracse? — A piros erkélyes épületben. Az ő kertjében is fiatalok még a fák. Hirtelen felgyorsult a szívdobogásom. — És hol van Aszth nagynénéd háza? — Amott a fehér erkélyes ház a jegenyefák között. . . Aszth háza előtt a léckerítésre rózsabokrok hajlanak, mintha a járókelőket köszöntenék. Leszakítottam egy rózsát. Melik megértőén néz rám. Melik, múltkor a bor még erősebb volt. A régi faluban már senki sem lakik. Mindenki idehúzódott az új lakótelepre. Az öreg faluban forr a régi emlékek mézbora. UGYE, NEM MÉSZ EL? A hegyszorosban, ahol a Loraget folyik, télen is lehet virágot találni. Egyszercsak megpillantod a sziklás mélyületben a somfavirágot, amelyre özönlik a napsugár, s a juhakol füstnyílásán pedig áramlik kifelé az állatok meleg lehelete. A folyó, amelyet a Tatan hegy forrásai táplálnak, a Cicernavanknál kissé megnyugszik, vize ott tiszta mint az üveg, és a sárgahomokos meder felett látható a pisztrángok tánca. A Loraget útja rövid. Az aranyló és bársonyos fürge pisztrángok a forrásoktól a Vorotanig egyetlen nap alatt leérnek. De amint lezuhannak a vízeséssel a szivárványos habokba, sose térhetnek vissza rejtekhelyükre, a fűzfák piros gyökerei alá. Az aranypisztrángok igyekeznek a Vorotanból visszajutni a Tatan-hegy alatt nyíló virágok ismerős illatához. De hiába. A víz Ü ■Ssl l^jl E С Ц Eh г. X S ш N 00 nagy magasságból hull alá, és a legnagyobb ugrás is kevés ahhoz, hogy szabaduljanak a csapdából. A Vorotan fekete gyomrában hamarosan elhamvadnak a szikrák, az aranypisztrángok hátán A Loraget útja rövid, és hogy rövid útján is minél többet nyújtson környezetének, ez a csobogó folyó, a part menti domboldalak éltetője, egy csepp nyugalmat sem hagy kristálytiszta vizének. A zöld vízparton fekszik tehetetlenül Hacsipap utolsó körtefája. Sóhaj nélkül, a beteljesült küldetés tudatában haldoklik — hiszen gyümölcsét az emberek és a madarak annyi éven át ízlelhették! Ezen a helyen tenger lesz. A föld kiszáradt és esdekel: szomjazom, adjatok innom! Hacsipap is sóhajtás nélkül halt meg. Százhárom évig frissítgette magát a Loraget vizével és a föld tejével-mézével. Aztán elhagyta ezt a világot. De a falu tele van az unokáival, dédunokáival. Tavasz van. A föld az új élettől duzzad, és a termőföldre veti rövid árnyékát ezer meg ezer körte- és almafacsemete. Felnövekednek és termést hoznak majd Hacsipap elhalálozott fái helyett. A Loraget völgyében nincs halál. — A régi kert pusztulófélben van — mondta Melik, Hacsipap unokája. — Üj gyümölcsös virul helyette. Letelepedtünk, hátunkat a zöld heverón fekvő fatörzsnek feszitettük. Gyermekkorunkban pásztorkodva, fagyok idején így bújtunk a fűben heverő ökrökhöz és meleg testükön melegítettük sovány végtagjainkat. És Hacsipap felsóhajtott felettünk és azt tanácsolta: — Dugjátok a kezeteket a hasa alá, ott melegebb lesz. Melik, Hacsipap leszármazottja, cigarettával a kezében magyaráz: — A Füstölőrétre vizet eresztünk, földet adunk minden fiatalnak, építsenek házat, ültessenek fát, hozzanak menyasszonyt. Éltünk vége felé járnak az öreg gyümölcsösök a völgykatlanban. A régi falu is. És a búbos kemence is, amelyet valaha Hacsipap épített. A völgyben új lakótelep épült. De nyilván nem lesz elegendő. A Füstölővölgyben szeretne lakni az a katona is, aki éppenhogy hazajött a tényleges szolgálatból, s az újonc is, aki még fel sem öltötte az egyenruhát. A legények még berukkolás előtt fát akarnak ültetni a Füstölővölgy éltető földjébe és leányt választani, hogy amíg a szolgálat tart, a fa növekedjen, a leány pedig — várjon. Aztán már csak felépíti a házat. Kicsiség, csak legyen hová! Nem emlékszem már, mit csináltam aznap este, csak azt tudom, hogy az akkori Viktor Emánuel korzó árkádjai alatt vdlt találkozóm néhány barátommal este fél tíz, tíz felé. Hirtelen feltűnt, hogy szinte teljesen kihaltak az utcák, az utca vége felől pedig, a térről kiabálás hallatszik. Odamentünk megnézni, mi történt. A még enyhe időben a Nővara kávéház, amely akkor a vásárcsarnok épületében volt, a Sforza-palotával szemben, két sorban kirakta asztalkáit az árkádok alá, egy sort a fal mellett, a másikat az oszlopok között, néhányat pedig még azon túl, az utcára is, körös-körül, egészen a tér széléig. Nem is ültek: valósággal toboroztak, vagy harminc feketeinges fiatalember ülve vagy állva, de mindegyik kiabált, fütykösével hadonászott, vagy az asztalt csapkodta vele, egyiküket egy székre telepítették fel, hogy onnan szájaljon, és hadonásszon. Más vendégek között, az egyik oszlop melletti asztalkánál ott ült Porzio ügyvéd, Blangino és egy postatisztviselő, akivel Porzio abban az időben gyakran mutatkozott. És őfeléjük, különösen az első felé, szálltak a kiáltások és a kihívások. A többi vendég, némán ült körülöttük, vagy gyorsan lenyelte, ami előtte volt, és fizetett. A pincérek serényen összeszedték az üres székeket és asztalokat, és bevitték a kávéházba. ■M Arra sem volt időm, hogy meggondoljam, az elhatározás mintegy magától született: szóltam a barátaimnak, hogy most elválunk, elköszöntem, és odaültem Porzio és Blangino közé. Ez a tettem újabb ordításhullámot eredményezett, nem mintha én olyan ismert lettem volna a fasiszták előtt, hanem a puszta tény miatt, hogy vasvillaszemük láttára leültem a megfenyegetettek mellé. Valaki felállt, és odahajított egy széket, hátulról is repültek a székek. Ott estek le az árkád szélénél, összecsuklottak, és üres teret vágtak maguk körül. Néhány másodperc alatt az összes, vagy majdnem az összes vendég eltűnt. A pincérek kiáltoztak: el innét, menjenek inneni — és összeszedték a székeket. Mi meg, négyen, úgy tettünk, mintha nyugodtan csevegnénk, a lehető legtermészetesebb mozdulatokkal, hogy megmutassuk: nem félünk, nem tudnak megijeszteni, azt tesszük, vagy azt nem tesszük, amit mi akarunk, nem pedig azt, amit ők. Most először történt meg, hogy szembekerültem velük, büszke voltam, verekedésszagot éreztem. Odajött a tulajdonos, egy őszes, hosszú karú, púpos, és könyörgött, hogy vonuljunk vissza. Velünk szemben, a ricsajozás a forrpontra ért: mintha vitustáncot járnának, forogtak, fütykösükkel csapkodtak, habzott a szájuk a dühtől, és mindenféle gyalázkodást ordibóltak: disznók! szaros pofájúak! nyavalyás árulók! és mit tudom én, még miket. El kell mondanom, hogy Ugo Giovanola önkéntes volt a háborúban és kitűnő tiszt volt a hegyi vadászoknál, ezüstérmet , is kapott. Előbbre jöttek, egyenként és csoportokban, a kirakott székek között, két-hórom méterre megközelítettek, szidalmakat, ezt-azt vágtak hozzánk, aztán, ki tudja, miféle erő rántására, sarkon fordultak, és egy szökéssel, mint a dróton rángatott bábu csatlakoztak a többiekhez. Sose tudtam rájönni, miért is nem támadtak nekünk ezen a ponton, és ha ez volt a szándékuk, miért nem koncoltak fel. Talán a járókelők miatt, akik már odagyűltek körös-körül, és akik mind jól ismerték őket. Végül is felálltunk, és miközben a postatisztviselő a városfal felé indult, mi hárman az árkádok alatt a város központjába igyekeztünk. Ök is felálltak, olyan lármával, mind egy madár-
