Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-05-24 / 21. szám
elképzelhetetlen volt, hogy egy asszony három gyermek mellett munkába járjon. A bölcsőde kicsi volt. Bözsi jó szívére vall, hogy elvállalta egy kisfiú gondozását is, akinek édesanyja pedagógus. Teltek az évek. Bözsi három lánya szépen fejlődött. Még itthon jártak iskolába, amikor anyjuknak egyre gyakrabban megfordult a fejében, hogy változtatni kell élete rendjén. A gyerekek nőnek, egyre többre van szükségük, amit pusztán az apa fizetéséből nem lehet előteremteni. Egyedül varrja a maga és leányai ruháit, de ez még kevés. Eltűnőben a régi felfogás, hogy az anya úgy irányítsa a család hajóját, hogy a víz felszínén maradjon. Hogy a köténye takarja el a fogyatékosságokat, és tanuljon meg csodákat művelni anyagi téren is. ódák nem születnek maguktól. Az igényekkel együtt nőni kell az anyagi feltételeknek is. Ha a családanya munkaviszonyba lép, megváltozik az élet rendje, de anyagi téren jelentős javulás következik be. Bözsi is kilépett az otthon bűvköréből, és alkalmazást vállalt. Lám milyen sok asszony járja ezt az utat! Fiatal korukban nem kaptak semmi szakképzettséget, mégis kínálkozik munkalehetőség számukra. A női lelkiismeretesség és szorgalom meghozza gyümölcsét. Bátran be kell kapcsolódni a termelőmunkába, a többi jön magától. Bözsi beolvadt a munkahely közösségébe. Bútorüzemben dolgozik. Jólesően gondol arra, hogy ezek a bútorok sok ezer ember lakását varázsolják majd széppé, kényelmessé, örömmel tölti el a tudat, hogy keze munkájával hozzájárul ahhoz, hogy kinek-kinek a lakása Otthonná váljon. Otthon ... Az ő otthona gyakran üres. Gyermekei sok-sok kilométerre vetődve diákszállók lakói lettek. Már csak időnként jönnek haza, a kötelesség újra elszólítja őket, és ez így van jól. Egész családja megértette, hogy mit kíván a társadalom minden tagjától: szakképzett, egész embereket. Bözsi harmincon túl kapcsolódott be a termelőmunkába. Igyekszik és tanul, de érzi hogy ez nem az igazi. Már gyermekkorban fel kell készülni az életpályára. Három lánya nem téblábolhat a világban. Nem szökdellhetnek zerge módjára egyik munkahelyről a másikra. A családi tanács megvitatta a lehetőségeket, meghallgatva a pedagógusok véleményét és a lányok elképzeléseit. Ha jó az alap, — ezt anyanyelvükön szerezték meg —, a folytatás is sikert hoz. Éva, a legidősebb lány bizonyít. Prágában gépészmérnöknek tanul. Zsuzsa közgazdaságiba jár, Kati, a legkisebb pedig óvónőképzőbe. A családanya egyedül kering az üres lakásban, mint a kotló, akit elhagytak a csibéi. Ráadásul Imre, a férje is otthonán kívül él. A kilométereket számítva, ő van a legközelebb. Az állami gazdaság méhesében dolgozik, ott kamatoztatja több éves szakmai gyakorlatát. Hetenként egyszer jár haza, ilyenkor Bözsi élelmet, ruhát készít számára. A férje munkahelyére visszamenve, о méhkaptárok előtt elmélkedhet a család fogalmáról, a folytonos kirepülésről és visszatérésről. Bözsi az alvó házak között megy. Csupán az orvosi rendelő éjjeli ügyeletes szobájának ablakai világítanak. Az új lakótelepen még álmodnak az emberek. Az új lakótelep helyén nem is olyan régen még szántóföldek voltak, ahová Bözsi is kapálni járt. Most itt él, ez a hely az otthona. Ha kilép az erkélyre, szemben az iskolaudvaron gyermekhadat lát. Az erkély alatt üzletek sorakoznak, nyüzsög az élet. A megszokott úton viszi a lába. Nincs messze az asztalosüzem. A kapuja előtt van az autóbuszmegálló. Az első járatra várnak az utasok, akik szintén koránkelők, mint ő. A város lapul a hajnali páradunna alatt. A hegyoldalt is ellepi a félhomály. A hegyoldalon épül a legújabb lakótelep, csupa emeletes ház. Akik oda építették házukat, sziklákat mozgattak meg, úgy hódítottak maguknak területet fészkük számára. Az autóbusz kiszórta utasait a kapu előtt. Befelé tódulnak az üzembe. Bözsi is elvegyül közöttük. Jóleső érzés tölti el. Jó érzés a közösséghez tartozni. Jó az alkotás láza. Még az áldozat is jó érzéssel tölt el, ha van értelme. Bözsi is úgy érzi, hogy van értelme annak is, hogy átmenetileg az egyedüllétet vállalja. Maga helyett hármat ad a társadalomnak. Nem sok ez, de nem is kevés. GYŐRI SAROLTA telesség alól senki sem mentes. A szülök ugyan igazolhatnak néhány órát, esetleg napot, de ha feltűnően sok a hiányzás, a gyermek érdekében intézkednünk kell. És ezt célravezető eljárásnak tartom. Mert a „nehéz fejű" gyereknek épp úgy szüksége van az iskolára, mint a jó tanulónak. Sőt... Elismerem, ha adódnak családi gondok, amelyek megoldásában olykorolykor a gyermek is tevékenyen segíthet. Mint például ebben az esetben. Viszont nem lehet azzal egyetérteni, hogy a családi gondokat a gyermek jövőjének a rovására oldják meg. Más kiutat kell keresni. Nekünk a gyermeket az iskolai kötelességek teljesítésére kell nevelnünk. Aki ezt nem teljesíti, az később az életben is elmulasztja majd kötelességeit. Hogy visszatérjek a kérdéses esetre, Cs. Ágota az osztálykönyvi kimutatás szerint egy tanév alatt 425 órát hiányzott, ebből 205 volt az igazolatlan mulasztás. Erről van szó! A döntést (még a múlt évben) а даlantai (galántai) járási nemzeti bizottság gyermekvédelmi osztályán hozták, az ügy alapos ismeretében, gondosan telülvizsgálva az esetet, az érvényben levő törvények értelmében. Egy évre megvonták a családtól a gyermekgondozási segélyt. Majd újra odaítélték, amikor az iskolalátogatásban lényeges javulás állt be. S míg a szülők a „hátralékot" szeretnék megkapni, a gyermekvédelmi osztály ellenőrizte, de úgy is mondhatnám, újra megvizsgálta Ági esetét. A kimutatásokat látva leírhatom: A „hátralék" kifizetése helyett újra a segély beszüntetése fenyegeti a családot. A gyermekvédelmi osztály vezetője hivatásának megfelelően, szigorúan a gyermek érdekeit képviseli: — Gyermekgondozási segélyre csak az jogosult, aki teljesiti a feltételeket. Aki gondozza, neveli a gyermekeit. Nemcsak a legkisebbet, hanem kivétel nélkül mindet. E kötelesség egyik alapvető leltétele, hogy az iskolaköteles gyermekek rendesen látogatják az iskolát, és a rendtartás követelményeinek eleget tesznek. Talán ebben az esetben sok a családi gond, nehezen megoldhatók, de erről a gyermek nem tehet, tehát nem viselheti érte későbbi életében a következményeket. Szüksége van az iskolára, és a törvény végső soron mindenkire egyformán vonatkozik ... Minden kétséget kizár, hogy az iskola és a gyermekvédelmi osztály a gyermek védelmében cselekszik, ítélkezik. És szeretném hinni azt is, hogy a szülők sem felelőtlenségből hanyagolják el kötelességüket. Inkább kényszerhelyzetből, szükségből. De a megoldásnak ez az útja járhatatlannak bizonyult. Vajon ki segít egy másikat, egy jobbat találni? Ki lesz az, aki az éremnek mindkét oldalát egyforma figyelemmel vizsgálja meg, és segíteniakarása az írott törvényeken túl is kiterjed? Mert Ági rövidesen befejezi az iskolát, az ügy lezárul. Legalábbis az a része, ami a hivatalokon megy keresztül. De Ági élete folytatódik, mondhatnám úgy is, elkezdődik ... Hogyan? MEGYERI ANDREA s (í í A A Í az igazsághoz Vallani arról, hogyan lettem ateista, tulajdonképpen annyit jelent, mint feltárni a legmélyebb, legbensőbb érzéseimet, a lelki vívódások folyamatát, amelyeken keresztül idáig eljutottam. Az első világháború alatt születtem, tehát még a burzsoá köztársaságban nevelkedtem, amikor a vallásos nevelés természetes, sőt kötelező volt. Ezenkívül katolikus reálgimnáziumba jártam, mert más lehetőségem nem volt a tanulásra. De éppen ez a gimnázium vezetett olyan konfliktusokhoz, amelyekből csak egyfelé láttam a kiutat: a vallásoktatás és a valláserkölcs kritikáján keresztül arra az útra léptem, amely a materialista világnézet kialakulásához vezet. Az ember világnézetének fejlődésére hatással van a család, az iskola, a társadalom, amelyben él. Az én szüleim nem voltak kimondottan vallásosak. Néhány nagy ünnepet és az első áldozást kivéve nem jártunk templomba, s arra sem emlékszem, hogy túlságosan törődtek volna a valláserkölccsel. Talán még a nagymamám volt a legvallásosabb, de én korán gyanítani kezdtem, hogy ő is csak „kifelé“ mutatja hitét, nem meggyőződésből. Másik döntő fontosságú esemény volt az életemben unokabátyám és egy barátjának a sorsa. Trnavára mentek teológiát tanulni. Két év múlva mindketten hazajöttek, súlyos csonttuberkulózissal, és nemsokára mindketten meghaltak. Mindenki azt beszélte, hogy az iskolában, ahol „az isten szolgálatára“ készültek, megfáztak, éheztek, legyengült a szervezetük és ez okozta tragédiájukat, Fájdalmam és töprengéseim közepette akkor tettem fel az első kérdést: miért? Kinek vétett az a szerencsétlen fiú, aki becsületes, jó erkölcsű ember volt, s egész életét isten szolgálatába akarta állítani? Történt még néhány hasonló szomorú esemény az életemben. Harmadikos voltam, amikor egy osztálytársam ruhája lángot kapott a rossz kályhától, és a tehetetlen gyerek elégett... Korán megfogalmazódott bennem a kérdés: ha isten mindent lát, akkor miért nem igazságos, kegyelmes és jóakaró, ahogy hisszük róla? Miért сак a gazdag emberek kérelmét hallgatja meg, és miért nem segít a szegényeken? Kit szolgál az isten? És kinek van szüksége az ilyen istenre? Kitört a második világháború. Nyomor, ártatlan emberek likvidálása, koncentrációs táborok, Európa égése... És mindez a pápa, az egyházak erélyes tiltakozása nélkül. A vallás utolsó szálait is elszakította bennem. Megértettem végre, hogy nem a hit és a vallás teszi az embert emberré. Ugyanakkor láttam azt is, hogy haladó szellemű emberek, kommunisták, oroszok és más nemzetiségűek életükkel fizetnek a szabadságért, egy emberségesebb jövőért. Nem a vallás volt az, ami az emberi telkekbe a legszebb emberi tulajdonságokat oltotta: az igazságosságot, békeszeretetet! Ellenkezőleg minden embert gyarlóságot védett azzal, hogy „isten útjai kifürkészhetetlenek“. Materialista világnézetem kialakulásának ez volt az egyik, mondhatnám legerősebb része. De volt egy másik is. Ez pedig a természettudományokból és a történelemből szerzett ismereteim gyarapodásávkUerősödött. Különösen a vallástörtmet érdekelt. A tények, amelyeket elénk tártak, elgondolkoztattak. Elég volt logikusan gondolkodni, hogy az ember ráébredjen, mi tulajdonképpen a vallás. Minden vallás a maga igazát állítja és tanítja, a maga istenét hiszi és ismeri el, természetesen a saját hatalma érdekében. A fizika-, asztronómia-, geológiabotanika- és zoológiaórákon éppen az ellenkezőjét hallottam az ember és a világ teremtéséről, mint a hitoktatáson. Sokat töprengtem, melyiket higgyem. KI teremtette az embert? Ki a világot? És végül elfogadtam a materialista álláspontot, és megértettem azt is, az istent teremtette az ember és nem fordítva. A világ keletkezésének és fejlődésének a tudományos magyarázatát vallom, ugyanígy az ember, majd pedig az emberi társadalmak fejlődését, törvényszerűségét. S még egy epizód ide kívánkozik, hogy teljesebb legyen a vallomásom: Egy nagybácsim, aki az első világháború előtt egy bécsi egyetemen tanult, kisebb könyvtárat hagyott ránk. És egy tengerésztávcsövet is, amivel én először kémleltem az égboltot. A könyvtárban Tolsztoj, Dosztojevszkij, Goethe, Victor Hugo művein kívül találtam néhány filozófiai könyvet is: Spinoza, Hegel, Fichte, Schopenhauer, Nitche, Masaryk műveit, az ókori görögök tanításait, a filozófia történetét és a bibliát... Megdöbbenve olvastam ki belőlük azt is, hogy Krisztus is ember volt... Ezeknek a könyveknek a tanulmányozása meghozta számomra a meggyőződést, elvezetett az igazság felismeréséig. Elmondhatom, hogy engem a gyakorlati élet vezetett ki a hamis, képmutató világból abba a világba, amelyben csak olyan nézeteket fogadok el, amelyek tudományosan megalapozottak, bizonyíthatók. Abba a világba, amely arra tanítja az embereket, hogy tudásuk legjavával szolgálják az emberiség fejlődését, haladását. Hogy minden embernek „paradicsomi“ élete legyen itt, a mi bolygónkon, a Földön. EUDMILA PAJDUSAKOVA dr., csillagász (Tatranská Lomnica)
