Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-05-17 / 20. szám
ш Z О и < —> О нос. ш сс Forró homok, forró szél Vorotani katlan. Benne fekszik egy falu. Az én Aszthom faluja. Apám erőlködve kapaszkodik fel Hacsipap házának sima tetejére. — Hej, emberek, hozom a postát. Leoldja válláról a táskát és megkérdezi: — Szomjas vagy, fiam? — Nem — csóválom a fejem. — De éhes, az igen, ugye? Hallgatok. Apám jól tudja mit csinál, amikor engem, a mezítlábas gyereket a szakadékokon, szorosokon keresztül magával visz. Azt akarja, szokjam meg a járást a meredek hegyi ösvényeken, és áthatolhatatlan sűrűségeken, mert egyszer majd át kell vennem tőle a kötelesség terhét. Talpunk alatt reng a föld. Baglyok huhognak, zúgnak a vízesések. De mi csak megyünk apával egyre tovább . . . A sziklák között hirtelen szemétdombok tűnnek fel, egy tucatnyi ház, fedelük piros és sárga, aszerint, hogy mit szárítanak rajtuk: körtét, csipkebogyót, somot, dinnyét — gyümölcsöt, ami magába szippantotta a nap sugarait. A sziklafalon füstfellegek kapaszkodnak fölfelé. Egy háztetőről apró köveket dobál utánam egy meztelen gyerkőc, aki úgy ül a kutya hátára, mintha lovat ülne meg. És ezt kiabálja: — Postás, borostás! Sóger anyó köleskenyeret tör, csikeizbe mártja, és tányéron elébem teszi. — Egyél, kis bogár. Hacsipapnál a háztetőn összegyűl az egész falu népe. Minden családnak van valakije a világban. Mindenki vár levelet. Apám kezembe ad néhány borítékot. Olvasd! Valamennyi szempár türelmetlenül figyeli a leveleket a kezemben. — A helyi szovjet — olvasom a slri csendben — Hacsipap Hacsuncov részére. — Ez aztán legény! — Hacsipap diót rak a zsebembe. — Ki helyezte ennek a gyereknek a szájába az áldott orosz nyelvet? Micsoda szerencséd van! — Ganesz tanító — válaszolt büszkén apám. — Fizetek neki, hogy tanítsa. Minden héten annyi szénát viszek hozzá, amennyit a szamár elbír. — Micsoda? — csodálkoztak az emberek. — Annyit? Hacsipap újabb marék diót tesz a zsebembe. — Bontsd fel azt a levelet, fiú, bontsd fel. Felszakitom a borítékot és most már örményül olvasom: — Először is szívélyesen üdvözlöm azt, aki a levelet felolvassa . . . Az egész falu népe feszült figyelemmel hallgat és váltakozva néznek egyszer a levélre, majd rám. — . . . Továbbá azt üzenem, testvér, hogy lecsaptak a fagyok. Mondd hát meg Sogernek, kössön nekem gyapjúharisnyát. Alkalomadtán küldjétek le. Mert már épp eleget fázik a lábam. Küldtem nektek nyolc rubel húsz kopejkát. Az igazolást a Z < О < X s <s zsebemben hordom. Ej, ha tudnád, testvér — Tartsa meg az isten egészségben kiáltott fel valaki. — Jóravaló gyerek! Nyolc rubel húsz kopejka! Két bárány ára. A „gyerek“ Hacsipap legidősebb unokája. Külföldön él. Soger anyó a könnyeit törülgeti. — Inkább megvakulnék, mindkét szememre! Fázik a lába, szegénykémnek . . . Aszth sárga körtét nyújt nekem. Szinte magamon kívül vagyok örömömben. Többé nem foglak verni csalánnal • Ígéri. Éjszaka a háztetőkre hullanak a csillagok. Hacsipap apámmal beszélget. Mi újság, postás testvér? Mit szeretnél tudni? Hát a folyóról — sóhajt fel Hacsipap. — A viz örökké haszon nélkül fog elfolyni? Hiszen a Füstölőrét lángra lobban. Ha odavezetnék a vizet, bőven teremne minden. Arról kellene gondolkodni. .. — A folyóról nem hallottam semmit. Hacsipap egyszeresek horkolni kezdett és a csillagok Ijedten szétfutottak. Reggel Soger anyó apámnak eperpálinkát hozott, nekem meg főtt tojást. Hacsipap megáldott bennünket az út előtt. — Mambre lent van a völgykatlanban. Kecskéket őriz. Ne feledd el megmondani neki, hogy levél érkezett, biztos megörül neki — kiáltja utánunk. Ügy tűnik, mintha az egész cicernaval katlan szívderítő daltól zengene. Keskeny ösvényen haladunk egyszer kapaszkodón, majd dombról lefelé. Már lent járunk, a sziklás hegyoldal alján a faluban. Az emberek kenderolajban pörkölt babot raktak a zsebembe. Apám magyaráz: — Élt ebben a faluban egy ember, aki olvasni tudott. Nemrég halt meg. Így hát megint én olvasom fel a leveleket. Újabb falu. Mélyen az erdőben fekszik, úgy bújik meg a tölgyfák között, mint barlangban. Apám felsóhajt: Itt soha senki nem tudott olvasni. A keskeny ösvény úgy kanyarog a völgykatlanban, mint a veszendő cérnaszál. Az ember kénytelen görcsösen belekapaszkodni a sziklatömbökbe, a csipkebokrokba. Jaj, nehogy lezuhanjak! A folyó partján kis sziget képződött a homokból. Kövigyikok élnek itt, bőrük színe egészen olyan, sárga, mint a homoké. Azt tartják róluk, hogy olykor-olykor ráugranak az emberre, rátapadnak az arcára és csak egy csupor aranyért hajlandók elengedni áldozatukat. Ezen a vidéken sok csupor, sok köcsög található a házaknál, de csak kölest meg lencsét tartanak bennük, s ilyen edényekbe szokták eldugni a messziről érkezett leveleket is. Lehetséges, hogy ezen a vidéken a kölest aranyként becsülik. A homokzátony fölé magányos cseresznyefa nyújtotta ki ágait. Árnyékában jól érzik magukat a kecskék. Apám odaköszönt Mambrának, a pásztornak: Mi újság, postás testvér? — Jövőre már repülő gépmadarak fogják széthordani a postát. — Ugyan, kérlek. — Mambre pásztor mozdulatlanul áll és tátva marad a szája. — Semmilyen kérlek! Levelet hoztam hozzátok. Hacsipap azt kívánta, mondjam meg neked, biztosan megörülsz neki. Mit ir? — Harisnyát kér, azt Írja, hogy fázik lába. De ilyet! És még mit? — Mást nem. Meg, hogy pénzt küldött. Megkapta? — Mit? — Mambre ádámcsutkája ugrándozni kezdett. — Micsoda? Forró szél száguld végig a völgykatlanon, a homok is perzsel. Mambre vállai megroskadnak. — Azért a pénzért nagyon hálásak vagyunk neki, már megkaptuk. Mit mondtál arról a gépről? — Vagy úgy — sóhajt fel Mambre. — Mire jó, hogy repüljön a gép? Olyan gépet küldhetnének, ami felhozná nekünk ide a vizet az átkozott folyóból. Azt én is szívesen venném. De ide-oda röpdösni — annak nincs értelme. Attól nem telik meg a hasunk. Öreg bor és öreg láng Cicernavank a tölgyek sátra alatt szunyókál. A bejárat fölött dacos bokrok fogództak meg és most éppen virágzanak. Nem messze onnan van Hacsipap szőlósajtolója, kissé távolabb áll kiváló körtefája. Itt szokott Hacsipap üldögélni, kortyolf;atva a mézfzű körte nedvét a sült halra, eöblitette borral és magyarázott. — A templom épületkövét állítólag a dédapám ökrével szállították oda. Egyetlenegy ökörrel az erdő melletti kőfejtőből. Abban a kőbányában most az új lakótelep fiataljai kék és rózsaszín épületelemeket faragnak házaikhoz. — Az ökröt nem messze az erdő szélén temették el. A mi embereink számára az a sír szent hely. Ha valakinek a marhája megbetegszik, odavezeti, füléből vért csapol a sirra s az állat meggyógyul. Tátott szájjal hallgattam Hacsipap beszédét. Hogy becsukjam, az öreg egy falat kenyeret nyomott hallal a számba. — Egyél, gyerek. Még másabb dolgok is történnek a világon. A gyalogút olyan, mint évekkel ezelőtt volt. És ugyanazon a szoroson régi ismerős sziklák között ereszkedünk le a faluba. Régi erődítmény a szakadék felett: Cicernavank! Nála idősebbek csak az ősatya idejéből származó regék lehetnek. A faluban semmi sem változott. Csupán hogy megrepedt az erődítmény egyik fala. Sziklatümbök zuhantak le és porrá zúztak három házikót. A Cicemavankon még jobban elferdült a kereszt. Nyugalmas éjszakák idején valaha két csillag ragyogott a ferde kereszt fölött. Két gyertya pislákolt a szentségtartó előtt. Aszth a fülemhez hajolt: Pór hét alatt a mozgalom magja együtt volt, és mikor első ízben összegyűltünk, az Agogna egy kis szigetén, a fűzfák árnyékában, legalább két tucat tagunk volt. Nagyrészt munkások, de értelmiségiek is, egyetemi hallgatók, tisztviselők. Huszonkét évemmel egyike voltam a legidősebbeknek, hiszen a legfiatalabbak, Camillo Pasquall és Corrado Bonfantlni, még tizenhat évesek sem voltak. Vitatkoztunk, álmodoztunk, heveskedtünk: cselekedni, cselekedni, mind ezt Ismételgettük, cselekedni, de micsodát? A fasizmus uralkodott, keményen, nagy lármával, erőszakosan. Január 3*a utón mintha teljesen megszűnt volna minden ellenállás, az emberek akarva, nem akarva fejet hajtottak, és mindent elfőt/ti w itt gadtak, a legyőzést, a kényszerítést, az ütlegelést és a hitványságot. Aki úgy érezte, hogy Jól fekszik, veszélyesebb, türelmetlenebb, szájasabb lett, mint a többi. Mindenütt kémek bukkantak fel: a műhelyekben, az iskolákban, a villamoson, a portásfülkékben és a házakban, még a családokban Is. Nem lehetett tudni többé, kiben lehet megbízni. Munkatársad elárult, barátod feljelentett. Ml meg, huszonöt-harminc fiatal, egy fillér nélkül, fegyvertelenül, a tapasztalatok teljes hiányában, arra gondoltunk összejöveteleinken, az Agogna ligeteiben vagy a Bottacchi-féle téglaégetőben, hogy a fejünkkel megyünk a fasizmusnak. Egy nagy valaki (a fiatal Bonfantlni, úgy hiszem, aki a legszélsőségesebb, leghóbortosabb elveket vallotta) avval jött, hogy van egy sokszorosítógépe. Igaz volt: hogyan csinálta, sohasem tudtam meg. Elhatároztuk, hogy kiadunk egy röpiratot, a ml röplratunkat, valóságos kis újságot, amelyet ml írunk, ml szerkesztünk, ml sokszorosítunk és terjesztünk, a fiatalokhoz, az öregekhez szól, és elmondja mindazt, ami bennünket háborgat. A röpirat címe Elégi volt, két vagy három alkalommal látott napvilágot. Két oldal volt mindössze, valamivel kisebb, mint egy zsebkendő, de izzott, gyújtott benne a huszonöt vagy harminc fiatal büszkesége, akik evvel a megnyilatkozással vetették bele magukat az élet harcaiba. Párokra oszoltunk, és szétosztottuk az utcákat: miközben az egyik pár a kapuk és bejárók alatt a levélszekrényekbe dugta a lapot, a másik kettő egyik erről, a másik arról, az utcasarkon őrködött.
