Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-05-03 / 18. szám
Foto: MOLNÁR JANOS * О К. 0 1 О О ‘О о 3 к. 3 и» — Bizony lenne okom о féltékenykedésre — így a férj. — Hetenként utazik Prágába és gyakran előfordul, hogy egymást követően, vagy egyszerre vagyunk hosszabb szolgálati úton. Hazatérésünk után viszont kettőnk közül a feleségem az, aki részletesebben beszámol, szinte pontról pontra. Ha netán unná a férj, akkor egy diplomatikus „fogás" a feleség részéről és a beszélgetés egy másik témávol folytatódik. Norbertról beszélgetnek, aki- Teljesen apja fia. — így látja az anyai szem, Külsőleg is és a természetét illetően is. Mint minden „ovis", ö is határozott véleménnyel van az őt körülvevő világról. Az esetleges vita elkerülése végett el kell terelni a figyelmét. Egyszóval: tudni kell vele bánni, nem rossz fiú. és vajon milyennek látják ugyanezek a szemek az apát? — Még menyasszony koromban megállapítottam róla, hogy ritka az olyan fiú, mint ő. Talán bizalmasabb viszony uralkodott családjukban a fiú és anya között, mint bármely lányos házban. Ez a bizalom ma Is fennáll. A ml családunkra nézve nem zavaró bizalom ez, hanem jóindulatú, igazán őszinte. Kifejezhetetlen segítséget jelent a szolgálati úton tartózkodó szülők számára a nagymamák segítsége, eddig még csak Norbert ellátása ... Marianne felsír. — Egy kicsit féltünk, hogy fogadja majd Norbi a kislányt. Kezdetben ismeretlen okok miatt bement felkelteni őt és mint aki jól végezte dolgát, becsukta maga mögött az ajtót — mondja a kismama. — Szükséges volt ezért, hogy Péter patronálja őt az első héten. Most már tudja, mit jelent a pici a házban. Négy betű: jövő. Mit vár a két harminc éven aluli fiatal ettől, a számukra ma még csak fogalmat jelentő szótól? A férj szeretne elsősorban életrevaló embereket nevelni csemetéiből. Továbbra Is helyt akar állni a vnb építészeti osztályának vezetőjeként. Es természetesen ha kell, a továbbiakban Is segíteni a „levesfőzésben“. A feleség először a gyerekekre, majd a munkára gondol. A gyerekekre mint szerető anya, a munkára mint közügyet szolgáló tevékenységre és mint hivatásra: a gyermeknevelésre. Együtt örül férjével az új, idén átadásra kerülő bútorgyárnak és egy 13 millió korona értékű üzletház felépítésének, amelyben az ő képviselői munkájának is része van. Férje pedig örül a sikerrel járó ügyintézésnek, felesége boldogságának. A boldogságnak, mely a család és a társadalom közös nevezőjéből ered. SANTANÉ M. ÉVA „Egy napon arra lettünk figyelmesek, hogy egy ötéves kisfiú már másodízben lopódzik ki az öltözőbe. Amikor óvatosan követtük, azt láttuk, hogy a gyermek lázasan kutat a kabátja zsebében, ahonnan egy filteres cigarettát vett elő. Amikor megkérdeztük, minek neki, minden félelem nélkül, a legtermészetesebb hangon azt felelte: Amikor anyuka hazajön a munkából, leteszi a kabátját és csizmáját, beül a fotelba, előszedi a cigijét, rágyújt és mindig azt mondja: Jaj, de Isteni I... Én Is meg akartam kóstolni I Ezt az esetet egy óvónő mesélte el nekem, amikor baráti körben azt vltatgattuk, hogy milyen kedvezőtlen hatást gyakorolnak a gyermekre a felnőttek káros szenvedélyei, szokásai. Amikor ezeket a sorokat írom, egy halmaz levél van az asztalomon. írói szenvedélyes dohányzók, vagy olyanok, akik maguk nem füstölnek ugyan, csak „szenvednek" az önző férj, feleség, vagy munkatárs kíméletlen szokásától. Érdemes néhányba beleolvasni. „Mit tegyek, hogy leszokjak a dohányzásról? Érzem, hogy ártalmas és lassanként felőrll már az idegeimet, de ha nem gyújtok rá, szinte kibírhatatlanná válik az életem." írja egy harmincöt éves, elkeseredett fiatal nő. Vagy itt van egy másik levél. „A férjem jó ember, semmi baj nem lenne közöttünk, csak ne dohányozna annyit. Amíg fiatalabb voltam, mindezt észre sem vettem, de a húszéves együttélés után szinte mindennap jobban érzem ennek a hátrányát. Neki is árt a nikotin, de nekem talán még jobban, mert fejfájós vagyok. Kétszobás lakásunk van, a lányom már nagy ahhoz, hogy velem lakjék. Aztán a férjemet sem akarnám ezzel megsérteni. így hát minden este végigszenvedem azt az időt, amikor elalvás előtt, olvasás közben elszív két-három cigarettát. Mit tegyek, szenvednem kell." „A szülőknek többet kell tenni azért, hogy gyermekeik ne szokjanak rá a cigarettára," — írja levelében Sz. J.-né. „Nálunk senki sem dohányzik. így neveltük a gyerekeket Is. A gyermekeim már családos emberek, de még most sem dohányoznak. Amikor a fiam még 15 éves volt és egyszer egy ifjúsági összejövetelről jött haza, nagyon sajnálatos dolog történt. A férjem elvesztette az önuralmát, és anélkül, hogy előbb kikérdezte volna a gyereket, két hatalmas pofont mért le neki. Még ma is látom fiam elképedt tekintetét. Mi azt hittük, hogy rágyújtott, pedig nem így volt. Csak a hajából, ruhájából áradt nikotin rontotta a szoba levegőjét, Egész este a cigarettafüstös kultúrházban ült, és ártatlanul kapott két pofont, de ki tudja, talán nem Is volt kárára?“ Egy húszéves diáklány írta: — Szakítottam a fiúval, akivel három hónapig jártam. Minderre kicsiségnek tűnő és mégis, az én számomra elvi ok miatt került sor. Azt mondta az udvarlóm, hogy lehet az, hogy egy modern, felvilágosult lány nem gyújt rá? Azt mondtam: Én nem abban látom az egyenjogúságot, ha úgy tetszik о kor lányát, hogy válogatás nélkül elfogadjam és gyakoroljam azt, amit a férfiak tesznek, csak azért, hogy így bizonyítsam, hogy modern, felvilágosodott és egyenjogú vagyok. Különben jó, hogy így történt. Mert lehet, hogy ma cigarettára, holnap az ivásra akart volna rábírni. Sok a panasz. Panaszkodik a férj, hogy a felesége még akkor sem hajlandó lemondani a dohányzásról, amikor kisbabát vár. Panaszkodnak a feleségek, akik száz helyen találnak széjjelhagyott cigarettacsikket a lakásban. A férjek még annyi fáradságot sem vesznek, hogy a balkonon dohányozzanak, ha pici baba van a háznál. Panaszkodnak és mérgelődnek a nem dohányzó nők a hivatalokban, mert tapintatlan kollégáik szinte felfüstölik őket a munkahelyen. Keserű fintort vágunk, ha éhesen befutunk egy talponállóba, ahol néha már egymást sem látják a füsttől az emberek. Meggondolandó, hogy beüljünk-e egy órácskára egy eszpresszóba, ahol mások füstjét szívjük. Örömmel üdvözöltük a nemrégen kiadott dohányzási tilalmat a vonatokon, és máris arra gondoltunk: vajon nem lehetne-e mindezt folytatni az éttermekben, az értekezleteken, az iskoláztatásokon, a munkahelyeken, és odahaza is? I OAL ETA az igazsághoz Ш Ha le akarom írni, hogyan léptem az igazság útjára, ötven évvel ezelőtti történetekre kell emlékeznem. Öten voltunk testvérek, négy lány és egy fiú. Szüleim az apátfalusi posztógyárban dolgoztak, munkások voltak. Mivel szüleim dolgoztak, velünk, gyerekekkel a nagyapám törődött, ö szorgalmazta, hogy vasárnaponként a templomba menjünk... Egyszeresük megbetegedett a kisöcsém. Az öreg körorvos tehetetlenül állt a betegágy mellett... Egy jó nevű fiatalabb is csak annyit mondott: azért imádkozzanak, hogy haljon meg, ne szenvedjen, Néhány nap múlva meg is halt. Es két évre rá anyám is meghalt, lelkileg teljesen összeomolva. Nagyapám is elment, így hát apámmal maradt a négy lány Rám a megpróbáltatások súlyos évei vártak. Varrni tanultam, de álláshoz nem jutottam. A posztógyárat is fölszámolták, dolgozóit elbocsátották. Mi, lányok, fát hordtunk az erdőből, hoszszú úton át görnyedtünk a batyu súlya alatt. A testvéreim szolgálni mentek, de én erre nem tudtam rászánni magam. Inkább egy egyházi lap felhívására árvák gondozására jelentkeztem az egyház szolgálatába. Azonnal fel is vettek. Boldog voltam, hiszen magam is tapasztaltam az árvák kegyetlenül nehéz sorsát, és minden érzésemmel, ösztönömmel és tudatos akaratommal szerettem volna segíteni rajtuk. De a második év végén súlyos csalódás várt rám „az isten szolgálatában". Igazgatónk, egy idős lelkész úgy érezte, „másra" is lehet alkalmazni a fiatal lányokat... Bármennyire sajnáltam és szerettem az elhagyatott és árva gyermekeket, kiábrándulva, megundorodva vetettem le az egyenruhát. Utána kicsit megnyugodtam, nevelői állást kaptam, férjhez mentem. Másfél év múlva megözvegyültem. A második házasságom jobban sikerült, férjem a füleki gyárban dolgozott. Három gyermekem volt már, amikor kitört a háború. Pincében bujkáltunk napokig, éhen, fázva, piszkosan, mint az állatok... Akkor tört ki belőlem végleg a keserűség: hát hol van a mi istenünk, ha nem véd meg minket? Hát hatalmasabbak-e a háborús kalandorok istennél? Amikor az első szovjet katona lejött hozzánk a pincébe, föl sem tudtuk fogni, mi történik, hiszen élő halottak voltunk. De a szabadság végül mégis ránk köszöntött. S míg mindezeken keresztülmentem, félreérthetetlenül felismertem: a vallás dogma, az emberiséget félrevezeti, sötétségben tartja, az igazságot eltakarja előlük. En megtanultam, hogy az van, amit két kezünkkel és alkotó elménkkel megteremtünk, az emberiség sorsa magától az emberiségtől függ. Ezért a felszabadulás utón részt vállaltam a közösségi munkában, megismerkedtem a kommunista párt politikájával, céljaival, és meggyőződésből jelentkeztem a párttagok soraiba. Húsz éve vagyok kommunista. Ott voltam mindenütt, ahol a kommunista asszonyoknak lenniük kellett. Oyermekeimet úgy neveltem, hogy tudják, mi az igazság, hogy nekik már ne kelljen az enyémhez hasonló hoszszú és fárasztó utat megtenni a vallásos világnézettől a materialista meggyőződésig. Es végre boldog vagyok, hogy négy gyermekem becsületes munkásként, békében építheti szeretett hazánkat. KORENY MARÓIT, SLAVOSOVOE
