Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-04-12 / 15. szám
VIERA VRBKOVA 0. < О сл о о нн н W 73 О я yíOLVEJG ^ DALA A városon kívül, еду park csendes zugában egymás mellett növekedett a tölgy, a csipkebokor, a gesztenyela es a szakura, a japán cseresznye. Az embert, aki véletlenül arra tévedt, különös boldogságérzet járta át. Ez az érzés minden mást lel ül múlt abban az időszakban, amikor a szakura virágzott. Ilyenkor a pajkos kedvű szél különböző változatokban közeledett hozzá és csábítgatta, de a szakura híven várakozott a napsugárra. Reggel volt. A levegőben már tavasz sejlett és a szakura tudta, hogy egyre értékesebb napok következnek. Álmodozott és súlyos pillái alól küldte pillantását a napsugár elé. Az talán nem is készült még a Iához, talán a hóvirágokat akarta előbb megsimogatni, de nem tudott ellenállni a cseresznyefa tekintetének. Öröm fogta el a gondolatra: milyen érzékeny ez a la! A szakura vágyakozott. Az élet utáni vágya olyan erős volt, hogy a napsugár egészen apró gyengéd érintésére fehér virágruhába öltözött. Es a napsugár felkiáltott: „Óh, de gyönyörű vagy!" A szakura csak mosolygott és virágzott. Ágait milliónyi virág borította és minden egyes virágba jutott egy cseppnyi rózsaszínű mámor. A napsugár szinte megfeledkezett minden egyébről. — Gyönyörű vagy, szakura!- Rád vártam. Gyönyörű vagy. Tetszem neked? — Nagyon. A napsugár tejét a virágok kitárt karjára hajtotta. Mindketten úgy érezték, hogy ez az örökkévalóság: bennük testesül meg a múlt és a jövő, a boldogság és a szenvedés. A napsugár döntött: Nálad maradok Oh, maradj! Mindörökre! Senki sem kívánt jobban, feloldódni a végtelen boldogságban, mint a szakura. De senki sem tudta jobban, mint ő, hogy minden megváltozik, hogy nincs örökkévalóság. — Szeretnék neked valami olyat adni, amit senki más nem adhat. — Már adtál. Ügy szeretnék. Légy boldog. Ne akarj többet A szakura azt is tudta, hogy az ő boldogsága mindössze egy cseppnyi barimat, és a legnagyobb beteljesedés pillanatában elszomorodott, mert elvesztésére gondolt. Ám a bánat még szebbé és nemesebbé tette őt. A napsugár csodálattal nézte és megismételte: — Sohasem hagylak el. A tölgy, a gesztenyefa és a csipkebokor elfordították a lombjukat és azt mondták: odaadás. Boldog vagy, szakura? A cseresznye csak ringatta a napsugarat és a messzibe nézve leisóhajtott: Megnyugodtál a karomban? — A béke is múlandó, mint a boldogság. De a napsugár igazán boldog volt. Azt mondta, hogy csak öt percig marad és majdnem egy órája itt ül. Utálta az ünnepeket és még jobban a kötelezettségeket. Már hosszú évek óta nem jár el öntözni. Oe ma ide kellett jönnie. Társadalmi kötelezettség... na és a családi békéi Még most is hallotta a felesége szavait: „Családod van! Oda kell menned I" — Hát, egészségünkre! — emelte 1el poharát a főnöke. — Mi van veled? Még mindig az első pohárnál tartasz. Ha nem Ízlik a gin, tölthetek valami mást... — ó nem, ez nagyon jó, — mondta mosolyogva és letette az öngyújtóját, ami tovább forgott az asztalon és piros tojás lett belőle. „Jöjj el legény, jöjj el, ha nem félsz öntözz meg“ — hívogatta a tojás a régi csalogatóval. — Nem félek, de nem megyek — válaszolta elhessegetve szive körül a melegséget. — Nem mehetek, — tette még hozzá, de ezt már csak magának mondta, mert a tojás előtt megjátszotta a legényt. — Az igazság az, hogy félek, — ismerte be és megijedt az őszinteségétől. ь о и < О н- 0£ LU СО -J < — Félek, hogy megárt, — mondta hangosan. — Közel húsz éve vezetek kocsit, eddig még nem volt kellemetlenségem. — A kis óvatos. Ne félj, ma minden meg van engedve — mondta a főnöke. — Gondolod? — kérdezte és összehúzta a pupilláit. — Szentimentálisnak látszik, — jegyezte meg a háziasszony, miközben kaviárós szendviccsel kínálta. — Igazán? — kérdezte udvariasan, de hangjában sértődöttség csengett. — Csodálom, soha nem voltam szentimentális ... De igenl — szólalt meg az asztalon a tojás. — Én emlékszem rál Tizennyolc éves korodban sírtál és lázadozva kiáltoztad: Miért ilyen szemét a világ! Akkor még nem tudtad eltitkolni az érzéseidet és a társaid kinevettek. Nem emlékszel rá?... — Nemi... — mondta hangosan, majd kedveskedve a háziasszony felé fordult. — Nem is emlékszem, mikor ettem ilyen kitűnő szendvicseket. — Ezért a bókért kap tőlem egy szál virágot, — csicseregte a háziasszony. - Valamikor szokás volt, hogy az öntözők gomblyukába virágot tűztek a lányok Kedves szokás volt... — Valamikor a virág... — tekintete megakadt a vázában levő hat nárciszon. — Hülyeség, — mondta magában mérgesen, — ezek a virágok nem ütnek. — Nem hülyeség, — csipkelődött a tojás. — Valamikor a virágot virágnak láttad, és most hat jégkorongütő kandikál a vázából feléd. Tudom, téged nem érdekel a sport... — Te azt honnan tudod, hogy engem mi érdekel és hogy én miben mit látok? Én különben is, nem tűröm, hogy ... — de elkapta a fejét, mert az egyik nárciszról éppen akkor repült el széles Ívben a korong ... — Csak nem. fél, hogy megszúrom! — kacagott fel a háziasszony miközben zöldfejű gombostűvel fazonjára tűzte a nárciszt. — Na, sosem lehet tudni, — mondta erőltetett könnyedséggel. — Nagyon régen volt, amikor én virágot kaptam a Az életben minden megismétlődik, magyarázta professzori gesztusokkal főnöke. — Már azt hisszük, hogy minden meghalt és közben észrevétlenül feltámad. És főképpen mai Ismered a mondást — „Csak a húsvéti léleknek van resurrectiója“l — Igen ismerem, de véleményem szerint ... — Nem tudta folytatni, mert a tojás kihívóan a szemébe nézett. — Nem hagyom magam kiprovokálni! — mondta a tojásnak. — Vedd tudomásul, hogy én boldog ember vagyok... És mint érettségiző diák sem voltam szentimentális. Na, és a nárciszok, a nárciszok? Hát a nárcisz az virág, természetesen ... Olyan mindegy, hogy mit mondasz, — felelte a tojás. — Én jobban ismerlek, mint te önmagodat. „Jöjj el legény, jöjj el..." — Szép vagy, — gondolta és meg akarta simogatni a tojást, de a gyermekei elszaladtak vele. — Semmi de, öregem! Ez törvényszerűség, — jelentette ki a főnöke. — Nekem elhiheted, van resurrectio! A gyermekei visongva dobálóztak a tojással. — Csak húsvét vanl — kiáltotta fel elkeseredetten. Majd bocsánatot kért a hangoskodásért és néhány dadogó szó— Miért? Mert azt mondtam, hogy nem akarom, hogy ez a vacak a házamba kerüljön, és én vagyok a gazda, ha jól tudom. — De nem emelte fel a kezét, soha, se akkor, se azelőtt, se később. Felém jött egészen, elém állt, hogy éreztem a vére ijesztő forróságát, háborgását. Felvettem a lapot, összehajtottam, betettem a zsebembe. Reszkettem, nehezen jött ajkamra a szó, mint egy dadogónak: — Nem kényszeríthetsz másokat, hogy úgy gondolkodjanak mint te. Anyám a tűzhely mellett állt, a kávéfőzéssel foglalatoskodott. Néhány lépéssel közelebb jött, könyörgően intett felém. Apám felemelte kerek fejét, sápadt homlokát, amelyen látszott még a kala pbevágta vörös csík. — Mit akarsz ezzel mondani? Gyávaságroham vett erőt rajtam: — Semmit. Mi? — bődült fel apám. — Hogy van, aki másképpen gondolkodik. Es ki az? Olyan volt, mintha a vérpadra mennék, anyám sötét árnyékával a hátam megett. — Például én. — Aha, te! — és megperdült, mint valami forgószél. — Aha, például tel Már éppen akartam mondani! — És kitört a vihar. Körülöttem száguldott, égetőn, perzselőn, mint a sivatagi szél: — Szóval te szocialista vagyl Aha! Igen? Egy részeges disznó inkább! — mardosott, ostorozott, égetett, süvített a fejem körül, tüzes homokfelhőket csapott az arcomba: Szocialista! Az én házamban! Kifelél Kifelé! Takarodj innét! '— Elmegyek, ha akarod. — Kicsi voltam, egyre kisebb és kisebb, egy összecsuklott kis lény, egy reszkető kis rém, de nem tudtam többé csendben maradni, pucér kiscsibe-hang, de már nem tudtam hallgatni, élet-halál, lét vagy nemlét kérdése volt. És a vihar megrázott, elsodort, jobbrabalra dobált, kemény bikaszarvára emelt, mint egy kóccai tömött rongybabát. Anyám néhány méternyire, olyan volt, mint egy árnyék, egy temetői szobor árnyéka. Apámat is meg kell értenünk. — Meg kell értened — mondta anyám néhány perccel később, a szoba félhomályában. Egy szék szélén ült, én meg a padlón térdeltem, fejemet ölébe hajtottam, még mindig remegve a lázas hidegrázástól, férfizokogástól — meg kell értened. Lefeküdt, de nem alszik, fejgörcse lesz, és egész éjjel hánykolódni fog. Meg kell őt értened, ilyen, más fából faragták, mint minket. Nem rossz ember. Olyen, amilyen, alapjában véve jó, de a maga szemével, a maga látásmódjával és gondolkodásmódjával. Jött a fegyverszünet. Megjött a tél, és a tél után megérkezett 1919 tavasza. A frontkatonákkal láz köszöntött be az országba. A neve egy kicsit mindenütt felborzolta a kedélyeket: forradalom. Várakozás közben sztrájkok egész sora tört ki. Hosszú évek óta most először sztrájkoltak falun a napszámosok, a béresek. Az első sztrájkok rövidek voltak és szinte zajtalanok, mint egy távoli hegy mögött lappangó zivatar első villámai. A béresek és napszámosok égészen új szemmel nézték a vilá-
