Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-02-15 / 7. szám
Még nem voltam négyéves, amikor a front 1945-ben szülőfalumon átvonult, de mégis mint valami borzalmas filmkockák, úgy élnek emlékezetemben egyes pillanatok. Bunker a szomszédban, amelyben a petróleumlámpa füstje fojt, és egy állandóan síró gyermek az édesanyám vagy nagyanyám ölében. Ez volt az öcsém. Aztán ijedt szemű gyerekek és rettegő szomszédok. Amikor a vasút mentén álló házunkat belőtték, befutottunk a faluba. Kormos, füstölő házak, döglött lovak és elhagyott szerszámok, puskásládák — mind a menekülő németek hátrahagyott holmijai az úton végig. Aztán egy másik pince, jó mély és biztonságos, ott nyugodtabb volt a hangulat és több az ennivaló . . . A háború után a diákévek következtek a szomszédos kisvárosban, ahol sok iskolatársnőmben jó barátra leltem. Az 1953—55-ös évek életem eddigi legnehezebb időszaka volt. öt hektár földünkkel szüleim az elsők között léptek az efsz-be, de mi haszna, édesanyám beteg volt, apám pedig mint építésvezető dolgozott. KráT. Chlmectől (Királyhelmectől) Rácéig építette a szövetkezetek gazdasági épületeit s csak kéthetenként járt haza. így földünket kimérték, s magunknak kellett megművelni. Rengeteget kapáltam, arattam, s a begyűjtésnél dolgoztam. Édesanyám hamarosan meghalt, én akkor tizennégy éves voltom, az öcsém pedig tizenegy. A föld visszakerült az efsz-be, úgy éreztem, életem kettétört, mert ezek után már nem mehettem Levicére (Lévára) az óvónőképzőbe tanulni, ahová már fel is vettek, hanem csak a 10 km-re levő közgazdasági iskolába jártam, hogy közel legyek az otthonomhoz. Az árvaság nehéz évelt tanáraim s barátnőim segítettek átvészelni, s nagy tenniakarásom, erős elhatározásom arra késztetett, hogy próbáljak megállni a lábamon. Érettségi után nagyon nehéz volt elhelyezkedni, de végül a gépállomásra mentem dolgozni Moldavába (Szepsibe), mint könyvelőnő. Eleinte bizony csak egy csűrben volt egy kis irodám, majd vizes barakkokban dolgoztunk, de végül elkészült az új épület és a világos, központi fűtéses irodákban, gépjavító-műhelyekben új élet kezdődött. Ekkor 1959-et írtunk, s én bérelszámolóként dolgoztam. Még 1958-ban megalakult a gépállomáson a CSISZ-szervezet; sok fiatal lány és fiú dolgozott akkoriban ott. Tele voltunk életkedvvel és tenniakarással. Alakítottunk egy kulturális brigádot, minden nagyobb gyűlésen kabaréműsort mutattunk be. Ezeknek a műsoroknak fő szervezője s betanítója én voltam, mert a tanítani vágyás óriási volt bennem. Táncot, verset, éneket, jeleneteket tanítottam be, melyekkel aztán a szomszédos falvakban is felléptünk, hogy szervezetünk egy kis pénzt gyűjtsön, melyből aztán fedeztük a különböző kiadásokat, meg kirándultunk. A munkahelyemen ismerkedtem meg a férjemmel is, aki ott gépjavító volt. Mint kommunista segített a munkámban. A pártszervezet vezetőinek javaslatára, 1960-ban én is beléptem a pártba. Férjhez mentem a kis hegyi faluba. 15 km-ről jártunk naponta dolgozni a gépállomásra, buszon majd vonaton utazva. Minden reggel fél ötkor keltünk. A kisfiam születése után ismét szülőfalumba mentünk, de nem sokáig maradhattunk nagyszüléink mellett, mert házunk egy reggelre kigyulladt, s mi fedél nélkül maradtunk. Ekkor ismét visszahurcolkodtunk, s azóta új korszak kezdődött életemben. 1963-ban, éppen letelt a szülési szabadságom, amikor Józsa Lajos bácsi javaslatára a hnb-re hívtak dolgozni, mert a hivatalnoknő megbetegedett. Szívesen végeztem egész nyáron át ezt a munkát, mert jobban megismertem kis falum embereit s problémáikat. Már azon a télen teljesült életem egyik álma. Óvónő lehettem ott helyben, mert az óvónéni megbetegedett, s helyettesíteni kellett. 1963 márciusában a nőszervezet titkárává választottak, s ezt a tisztséget a mai napig is betöltőm. Munkám elismeréséül a múlt évben a nőszövetség kosicei járási bizottságától elismerő oklevelet kaptam. Jólesett, hogy tízéves munkámat értékelték, és hogy felfigyeltek kis falunk asszonyainak munkájára, s szervezetünk életére. Sok volna felsorolni, hogy mi mindent tettünk a Szlovákiai Nőszövetség KB-nak irányításával az utolsó tíz év alatt. Csak egy pár dolgot említek: Kosárakciókat a tojásfelvásárlás tervének teljesítésére, szocialista kötelezettségvállalásokat a faluszépítésre, a húsbeadásra, ajándékokat az árva gyermekeknek. Varró-, főző-, cukrásztanfolyamokat szerveztünk. Színdarabokat, esztród műsorokat, előadásokat rendeztünk s nem utolsósorban a hős vietnami nép megsegítésére szerveztünk akciókat. Ülünk egymással szemben a tiszta kis szobában. Kidolgozott kezét hol az asztalon, hol meg az ölében nyugtatja. Halkan, megtört hangon beszél, közben izgatottan tekint jobbra-balra, mintha attól tartana, hogy valaki meghallhatja. Pedig jól tudja, hogy kettőnkön kívül senki nincs a lakásban. Hallgatom és elnézem szinte gyermekien alázatos arcát. Az a világ és az emberek tették ilyenné, akik között több mint negyven éven keresztül élt és dolgozott. Hiába telt el három évtized, már nem tud megváltozni, más lenni. Ma is azt az elvet vallja, hogy a nálánál tanultabbakat, vagy ahogy ő mondja „a különbeket“ tisztelni, becsülni kell. A hangja is kérő, néha egészen megalázkodó, vagy hálálkodó, mert évtizedeken keresztül úgy kívánták, hogy ilyen legyen. — Ugye, maga megért engem — emelte rám tekintetét. — Nem nevet ki, s nem mondja rólam, hogy hóbortos vénasszony vagyok, aki öregségére megbolondult? A falunkban sokan kigúnyoltak, mert befogadtam őt. .. De mi mást tehettem volna ... amikor egész életemben csak őt szerettem?! Igaz nem a legszebben viselkedett velem, dehát akkor olyan idők voltak, ö úr volt, én cselédlány. Képzelje csak el, kitagadta volna a rokonsága, ha azzal áll elő, hogy engem oltár elé vezet. Soha egy percig sem gondoltam arra, hogy ő az én törvényes férjem lehet. Szerettem szép, frissen beretvált arcát, jó szagú tiszta ingét, simogató lágy szavát. Velem még soha senki nem beszélt úgy, mint ő! Már az ismeretségünk kezdetén megfogadtam, hogy bármeddig is tart titkos kapcsolatunk, ő lesz az egyetlen férfi az életemben. Utána senki más nem jöhet. Be is tartottam, így éltem le az életem. Pedig fiatal koromban szépnek tartottak. Akkor, egy nagyon előkelő családnál voltam szobalány a fővárosban. Az úréknál néha hetente kétszer is nagy társaság jött össze. Ilyenkor virradatig folyt a pezsgő, a nótázás. Az urak, ha beboroztak, szemet vetettek ránk. Egy ilyen mulatozás hajnalán lopakodott be hozzám először. Én tizenhét éves voltam, ő huszonhét. Nőtlen ember volt, és az úri nők agglegénynek tartották. Amikor a gazdámék észrevették, hogy egyre jobban gömbölyödöm, egyik napról a másikra kirúgtak. Elmentem utána, de nem mertem felmenni hozzá. Kivártam őt a hivatal előtt. Pénzt adott, hogy vetessem el a gyereket. Azt mondta, ne tegyem tönkre a karrierjét, ne hozzam rossz hírbe, és ne mondjam meg senkinek, ki a gyerekem apja. Mást nem mondott, semmit nem ígért.., Két napig kétségbeesve bolyongtam az utcákon, várótermekben. Egy percig sem gondoltam arra, hogy megszabaduljak a gyerekemtől, arra inkább, hogy haljunk meg együtt. De ezt is leküzdte bennem az élni akarás. Nem is tudom hogyan ültem fel a vonatra. Odahaza évekig tartott, amíg a szüleim és a falu megbékélt velem, amíg elfelejtették a szégyenem. Ezután minden boldogságom a gyermek volt. Munka után szinte szárnyra kaptam, úgy siettem haza hozzá. A széltől is védtem, mégis meghalt... így kellett történnie. Nehezen törődtem bele a változtathatatlanba és soha nem tudtam elfelejteni az én kis boldogságomat. Nagyon sokáig minden nap friss virágot vittem a sírjára. Amikor ott üldögéltem úgy éreztem, hogy a hantok alá temették az életem még megmaradt darabkáját. A gyermek nélkül könnyen férjhez mehettem volna, de én erre sohasem gondoltam. Két emléknek éltem: a gyermekemének meg a fiatal éveim tíz hónapjának, amikor azt hittem boldog vagyok. A kicsivel eltemettem őt is, soha utána nem érdeklődtem. Azután már csak a munkának éltem. Sokat dolgoztam, gürcöltem, mert rájöttem, hogy ha nagyon elfáradok, hamar elalszom és nem gondolkodom. Az én házam a legkopottabb a faluban. Akkor is az volt, amikor megvettem. Ennyire tellett a két kezem munkájából, egy szobakonyhás kuckóra, ahol meghúzhatom magam. Amilyen olyan, az enyém! Nem szorulok másra... Két évvel ezelőtt babot fejtettem itt, ennél az asztalnál, amikor ő benyitott hozzám. Csak néhány darab ruhaneműt hozott magával és azt mondta: Már özvegy vagyok, összeházasodhatunk. A gyerekeimnek ugyan nem tetszik, de nem törődöm velük. — Megsajnáltam. Szánalma-
