Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-19 / 51-52. szám
Folyton „viselkedszNem élsz, csak viselkedsz! Állati jól viselkedsz! Mindig azt mondod, amit kell, azt teszed, amit kell! Sohasem rohansz, káromkodszI Miből csináltak téged! Két okos mondat összefeküdt. — Van valakid? — kérdezte korcos torokkal. — Van! De csak azért, hogy íe ne légy. — Hazudsz! — Azt hitte, kiált, pedig csendesen mondta, alig lehetett hallani. — Neked is jobb, ha elmegyek. — Van valakid? — Már jelentkeztem a Hungária úti telepen. Holnap beállók. Mondd azt a barátaidnak... Bánom is én! Nincsenek is barátaid. Haverod sincsen. — Van valakid? — Egy srác. ö sem tudja kiejteni az idegen szavakat. Majd szétrepedtünk a röhögéstől .. . Sohasem kérdi, hogy lürdök-e mindennap. — ... döm — javította ki gépiesen. — Autószerelő műhelyben dolgozik. — Nem érdekel! — En ezután is ... mért ne maradhatnánk jó barátok? — Dorka nevetett, szaggatottan, nyerítve, szája szélét nyaldosva. — Itt laknak Petróék? — kérdezte egy öregembertől, aki borosüvegekkel megrakodva fordult be a kapun. — Ott. . . leghátul. Tessék velem jönni. Nem ment vele. Amikor először vitte lel hozzájuk Dorkát, anya másnap azt kérdezte: „Elveszed ezt a kis . .. kis" — Görcsöt akart mondani, utolsó percben nyelte le. Majd érdeklődött, hogy mi az a fröccsgép. Az esküvőre nem jött el. Pártnapja volt. De többeknek eldicsekedett, hogy a fia munkáslányt vesz el, az apja kártoló, ő meg tröccsgépen dolgozik. Es elmagyarázta, hogy a sajtológépet hívják Iröccsgépnek, s csodálkozott, hogy ezt nem tudták. Később megbarátkozott Dorkával. Meghökkentette nyíltsága, harsány őszintesége. Hozzá kellett szoknia. Eddig csak szobán kivül találkozott azzal a réteggel, amelyhez Dorka tartozott. A szobán belüliség, sőt családon belüliség olyasmit nyitott meg benne, melyről nem is tudta, hogy benne volt. Szegény mama. Mihelyt rá gondol, a szegény jelző hozzáragad. Bujkál előle, kurtán telelget neki, hogy kikerülje Dorkát. „Ne törődjön velem” mondta búcsúzáskor. „Siléceket viszek magammal” tette hozzá, hogy enyhítse tolakodó ingerültségét. Meddig rója a csatakos aszfaltot? . . . A leje üres. Gubbasztó bútorokra emlékszik, lázós függönyökre, a konyakos üveg címkéjére. Bekap valamit, akárhogy ellenkezik a gyomra. „Feljebb lógd a villát!" mondta Dorkának. Annyi nö van körülötte, mióta tudják, hogy . . . Ilyesminek hire szalad. Klári valósággal ráakaszkodik. Érdekes lány. Merész, szellemes, a levegő szinte szikrázik körülötte. Szombaton felment hozzá. ölelés közben Dorka lefogta a karját, a nyakát karmolászta. El kellett volna utaznia. Bárhová megy, Dorkát magával cipeli, a bordái közt, a szájpadlásán. Betapogatózik a szobájába, nem gyújt villanyt. Már szabad a Szávics gyereknek játszani? Mama szegény egyedül kanalazza a borlevest. Borleves, rántott hal. Mindennek megvolt a rendje, minden felborult. Majd megszokja. Vesz egy kutyát. Egy lemezjátszót. Egy ...egy ... ' A villanyfényre figyelt fel, a kulcscsikorgást nem hallotta. A fény az előszobaajtó alól szűrődött be, bátortalanul, csúszva a parkettáig. Az ajtó hirtelen nyilt ki, mint mikor valaki elhatározza: most! Dorka állt az ajtórésben, a szokottnál is kisebbnek látszott, kicsi és gyűrött, mint egy batyu, melyből mindent kiszedtek. Elébe akart menni, de térdei kicsúsztak alóld, a szék karfájába fogózott. — Hoztam egy fenyőágat. És most már . . . most majd . . . Mért ülsz sötétben? A falon a szemközti épület reklámfényei ugrálnak. Piros, zöld, kék. A kék villámvonal a fejbőréig ér, a nyakszirtjén cikázik. Mi ez a nyers, krétaszerű iz a szájában? Hiszen visszajött. Itt van. A tenyerébe zárja, rákulcsolja az ujjait. Mire vár? Mért nem teszi meg? Az ö pulóverjét viseli. Törékeny soványsága elbúvik benne. Azok a szúnyog lábak ... A harisnyáját mindig befröcsköli. Dorka melléje kuporodik. Hidegszagú a haja. A tenyerében majd átmelegszik. A tenyere valahogy messze van, a két térde közt lóg. — A fiúd ... a „srác"? — Otthagytam. Csak egy napig . .. hogy el tudjak jönni tőled. Csak addig voltam vele. Azt hittem, jobb lesz. Mert nem bírtam már. A torka összeszűkül, alig ereszti át a hangját. — Mit... mit nem bírtál? — Hogy mindent tőled kapok. — Dorka magához rántja a kezét, ujjai a csuklója köré fonódnak. — Hogy hálásnak kell lennem. Nem bírok hálás lenni. Mindig arra gondoltam: kösz szépen! — Szemöldöke közé haragos kis felkiáltójel ugrik, a nyaka megfeszül, de a keze odaadó szorítással kapaszkodik az övébe. — Benyomtál az egyetemre. Lejártad a lábad miattam. — örültél neki. — Nem mertem nem örülni. Láttam, hogy fontos neked. Pedig nincs tejem a tanuláshoz. Csak az marad meg benne, amit beléversz. Nincs meg az alapom. Te magad mondtad. Annyit szenvedtem, mint egy ló. — Sohasem panaszkodtál. — Féltem, hogy lelket öntsz belém. S azért is ki kell nyögni egy köszönömöt. — Dorka borostyánszeme dacosan villan. Ez ő. Csupa dac, szertelenség. A mozdulatai mást mondanak, mint a szája. A mozdulatai az ölébe kuporodnak. — El akartam futni a hálám elől. — Cipősarkával széthúzta a szőnyeget, továbbrúgja. — Egy ágyban aludtam anyával, csikorgott az ágy a bőgősemtől. A lámpa elaludt tőle. Ez ő. Mindig kitalál valamit, ami félig igaz. Hogy hiányzottak a félig igaz történeteiI Megjöttek azok is. A kézszoritásával, a befröcskölt harisnyával. — Nem tudtam beletörni ebbe a jó életbe. — összevissza beszélsz. Az előbb mondtad ... — ... hogy szenvedtem, mint egy ló. Csak később jöttem rá, hogy szenvedek. A szenvedést nem lehet rögtön felismerni. — Hogy ismerted föl? — A keze másodpercnyi késéssel felel a kezének. Dorka a vállát vonogatja. — Egyszerre minden sok lett. Kocsi, utazás, olasz cipő, mérleg a fürdőszobába. Köszönöm, jaj, köszönöm! Álmodni se értem rá, vágyódni se. Azelőtt egy pár cipő ... haza kellett adni az utolsó vasamat. Ha cipőm volt, nem volt pulcsim, ha pulcsim volt, nem volt táskám. Most meg rám raktál mindent. — Ettől szenvedtél? — Ezt nem lehet pontosan ... Felszívott a sok cucc. Új nőt csináltál belőlem, Addig smirglizted ... — Ez az egész? — Ügy látszik, rosszul mondtam el. — Hátrafújja a haját. — Onnan hoztam a fánkat. Ugyanaz a madár ült rajta fekete szvetterben. — Mért jöttél vissza? — Mért... te hülye ... hát nem vagy hülye?! Csikorgott az ágy a bőgősemtől. Igaz, hogy ócska ágy. Hangtalanul nevet. A szíve helyére kerül. Nem is érzi a szivét. Súlytalan, mint az a madár, fekete szvetterben. — Egyél .. . biztosan éhes vagy. — Inkább fáradt ... és fázok. — ... zom — mondja gépiesen, és Dorka utána mondja: zom. Majd tétova kis szünet után —, kösz szépen ... Köztük és mostohaanyjuk között olyan nézeteltérések voltak, amelyek gyakran már a nyílt összetűzést súrolták. Nagyapám észrevette ezt, és kiadta a gyerekek útját. Születésem után két hónappal nagyapám meghalt, miután kijelentette, hogy nagy az orrom. Mostohanagyanyám nyolc vagy kilenc éven keresztül valami megfoghatatlan nemtudommicsoda volt, amely belecsöppent ebbe a csalóka és kicsit félelmetes világba, valami meglehetősen rosszindulatú istenszerűség. Sohasem láttam őt. Néhány hónappal ezelőtt kezdtem iskolába járni San Pietróba. San Pietro abban az időben jó ezer lakosú település volt, négy telepre oszlott, és egy csomó major is tartozott hozzá. Székhelye — ha lehet így mondani — vagy hatvan családot számlált, nagy réizük két bérlő napszámosa és bérese volt. Ez egyenlő azzal, hogy nem volt ott semmi: se sportpálya, se mozi, semmi, még földműveskor se volt; ez egyenlő azzal, hogy a fiataloknak nem volt semmi szórakozási lehetőségük, csak a szalmakazlak vagy a templom előtti nagy korlát, vagy a sövények, vagy — hogy a lányokkal malackodjanak — a még meglevő ritkás ligetecske; de ez már más dolog. A legnagyobb szórakozást a katekizmus félórája jelentette, a félhomályos, viaszszagú sekrestyében — nem volt valami nagy csuda. Nem tudom kinek juthatott eszébe, egyáltalán nem emlékszem már, talán a harmadikosok tanítónőjének (én a másodikba jártam) vagy kinek, talán a papnak, igen, azt hiszem, a pap lehetett: adjunk elő mi, gyerekek egy kis színdarabot, és ha felkészültünk, egy alkalmas időpontban majd bemutatjuk közönség előtt. El se lehet mondani, mekkora volt az izgalom. A színészek, a próbák miatt, mindnyájan falubeliek voltak, de hetek óta mindenki folyton csak erről beszélt. Végül aztán kijelölték az előadás időpontját: egy vasárnap, ebéd után. Ha azt mondom, égtem a láztól, akkor keveset mondok. Nagyanyám szombaton halt meg, még mindig Trecatéban lakott akkon Vasárnap reggel apám kocsival odament: a temetést délutánra tűzték ki. Az asztalnál így szóltam anyámhoz: — Megkapom a két soldót a színházra? — Anyám rámnézett, hosszú barna pillantásával, ami olyan volt, mint a napsugár: — De hiszen nem mehetsz el... A megrázkódtatás olyan heves volt, hogy a miért belém törött, mint egy korhadt faág. — Éppen akkor temetik nagyanyádat. — És a fejét rázta. Nagyanyámat temetik? Miféle nagyanyát? És mi közöm a nagyanyámhoz? Sohasem láttam, idegen volt, egy pillanatig sem gondoltam a halálára. Ezeket mondtam és mást is. A logika már akkoriban is legélesebb fegyverem volt a barátaimmal, Aimone tanítónővel, szegény drága tanítónőmmel szemben, vele, anyámmal szemben is, apámmai szemben is. Azzal érveltem, hogy apám, mikor róla beszélt, nem mutatott valami szenvedélyes szeretetet, hogy számomra a mostohanagymama csak egy akármilyen asszony volt, akit nem is ismertem, és ha találkozott is nagyapámmal, aki különben is meghalt, mielőtt láthattam volna, az még nem jelent semmit, és ha meghalt volna a kanári vagy a Teli, a házőrző kutya, akkor bizonyára nagyobb fájdalmat éreznék, de azért még nem kellene lemondanom az előadásról. Anyám megingathatatlan volt. Éles és mély fájdalom mérgezte a véremet napokig, amely később, ahelyett, hogy felszívódott volna, dühvei töltött el, és keserű tépelődésre késztetett. Mindezek tetejébe ott volt a kérdés, amely most, hogy első ízben vetődött fel, úgy megrémített, ahogy az üstökösök rémíthették meg régen a föld lakóit: anyám tehát képmutató? (folytatjuk)
