Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-12-19 / 51-52. szám

ALBERTO JACOMETTI

ff azugságga! kezdte a napot. Azt hazudta az anyjának, hogy a

* * karácsonyi ünnepeket a Mátrában tölti. Félt a kérdéseitől s még jobban nyomasztó tapintatától, mely arra kényszerűi, hogy ő hozza szóba Dorkát. A hangja olyankor el fogy, semmit sem tud megmagyarázni azon a sovány hangon. A szavak is rosszak. Valahol érti, hogy mi történt, de szavak nélkül.

Utolsónak hagyta el a gyárat. Az udvaron lézengett, mintha arra várna, hogy a plakátok, versenytáblák mögül kibukkan az a Húsra nyírt fej, melyet el akar felejteni, összekötözött kis fenyőt pillantott meg a portásfülkében. A félkarú portás elfogta a pillantását, — Mindjárt jön érte az asszony. Lógázó léptekkel ment ki a kapun. Az utca üres volt, üres és szürke. A házmester fehér karácsonyt jósolt. Reggel találkozott vele a lépcsőházban, persze, neki is hazudott. Hogy kórházban van a felesége, nem engednek be senkit hozzá, fertőző májgyulladása van. Fertőző májgyulladás: nyolcheti jogos távollétet biztosit. Nyolc hét nagy idő. Ezalatt eldől minden. Reggel, amikor a fiókjába nyúlt, az összedobált fiók arra a madárfészekre emlékeztette, melyből gyermekkorában kilopták a tojásokat. Langyos volt a fiók, tenyerét mélyen belenyomta a sálakba, pulóverekbe. Hirtelen az az érzése támadt, hogy Dorka a dívány sarkában kuporog, e percben bújt ki a kék pulóverből, amely még teste melegét őrzi. Ide-oda forgatta a pulóvert, marokra gyűrte, gyors mozdulattal bedobta a háromszögletű kis bugyik közé. Akkor határozta el, hogy otthon marad. Nem bírná elviselni az anyja gondoskodását, gyöngédségét, azt az agyonetető szeretetet, kíméletes másról beszélést, várakozó csendet. Egy üveg konyakot vett, hideg húst. Enni ugyan nem fog, hacsak nem unalmában. Vendégeket sem hívhat utolsó percben. Nincs olyan barátja, akinek elmondhatná, micsoda zűrzavar van benne. Mintha minden belső részét összetúrták, kicserélték volna, más helyre került a tüdeje, szíve, még lélegzeni sem tud rendesen. „Ilyen gyenge vagy? Ilyen kiszolgáltatottj" kérdi az anyja tekintete. Hangosan pedig azt mondja: „Túl sokat dolgozol, Ham, túl sokat vállalsz." Az asztalra dobja a csomagokat, kabátban ül, zsebre dugott kézzel. Váróteremben ülnek ilyen készenlétben, ilyen haszontalanul, számolva a perceket, mennyi van még' hátra az indulásig. Kihúzza a dugót az üvegből, poharat tesz az asztalra. Tölt magának, iszik, újra iszik. Hirtelen egy kép vágódik elé. Dorka ül a szék karfáján, az ö pulóverében — mindig az ő pulóverjeit hordta, pedig majd elveszett bennük, lógázza a lábát, és hamisan énekel, ő Ivánnal beszélget és folyton érzi, hogy boldog, mert Dorka a másik szobában lógázza a lábát, valami buta kis dalt dúdol, jegyzetfüzetével veri a taktust hozzá, s a szeme fényes és csodálkozó.

Akkor is fényes és csodálkozó volt

PALOTAI BORIS

W

a szeme. A visi

— lobb lett va mondta oldalra Síllifif* hAfef/IX- De csak összenéztek ... Minőmön, megértőén. Hogy rogyna az ég rájuk. Különben ne. Kár az égért. A plafon rogyjon rájuk! CsillárostulI Rosszul használtam egy idegen szót . .. mit is? Már elfelejtettem. Mi is az, hogy katarzis? — kérdezte türelmetlenül.

Képek futnak a fejében, mondattöredékek ütik meg a fülét, hangsúlyok. „Fogd erősen a kezem" mondta Dorka, amikor az övé lett. Azon az utolsó estén is ezzel kezdte: „Fogd erősen a kezem ..." Aztán már csak annyit hallott, hogy visszamegy a Tutaj utcába, a szüleihez, sok neki itt minden. Leckelelmondó hangon beszélt, mintha többször elismételte volna magában, s végre betéve tudná. Hány hete ennek? Már öt hét . . . Még csak öt hét! A szabadulás reménye is meggyötörte. Hogy egy napon elmúlik a fájdalom, az egyetlen, ami olthatatlanul hozzá köti.

Megint az utcán kószált. Szórakozottan nézegette a kirakatokat, ezüstszálak hálózták be a csemegeboltok megrakott tálait, csillag ragyogott a hintalovak pirosra festett nyergén. A konfekcióüzletek viaszbábuin ezüstpapirból kivágott árcédulák lógtak. Benyitott egy kávéházba, de visszariadt az elektromos égőkkel díszített fenyőfától. Gyerekkori karácsonyok jutottak eszébe, amikor csengetett az angyal. . . Tavaly a budai hegyekben sétáltak Dorkával, aki egy behavazott lucfenyőt nevezett ki karácsonyfának, rákötötte a neki szánt töltőtollat, nyakkendőt. Majd egy marék sült gesztenyét kotort ki a zsebéből, s a hópárnás ágakra rakta: „Ez itt aranydió . . . kicsit kormos aranydió." Hidegtől kicsipett arcát állóhoz dörzsölte. — „Muszáj otthon megtartani a karácsonyt? Ugye, nem muszáj. Olyan klassz itt! Nincs nálad véletlenül csillagszóró?"

Micsoda önfeledt, bolond este volt! Az erdőben csatangoltak, amig rájuk esteledett, még táncoltak is, csak úgy porzott a hó körülöttük.

Valaki ráköszönt, hosszasan rázogatta a kezét.

Nyúzottnak

mondta elhárii?meR

• 5

a/C

tón. — Sietek haza.

— Persze . . . vár az asszony.

— Nem vár senki.

Hirtelen megütötte szemét Szávics kabáthajtókáján a fekete szalag.

— Kit gyászolsz? — kérdezte hozzá igazítva lépteit.

— A feleségemet. Egy hét alatt ... Leukémia.

önkéntelenül belekarolt. — Én is elvesztettem a párom. — Soha nem ejtette ki ezt a szót: párom. Idegenül hangzott, messziről érkezett hozzá, akár a hangja. Dorka pléhpolának hívta Szávicsot. Megint Dorka ... Engedelmesen hagyta cipelni magát a pléhpofától. Két fűtetlen szobán vezette keresztül. A társtalanság szagát árasztották: hideg porszagot, a süket rend szagát. A harmadik szobában egy kisfiú ült ideges készenlétben.

— Mikor gyújtjuk meg a karácsonyfát? Kezcsókolom. Én szeretném meggyújtani.

Szávics eloltotta a villanyt. A sötétség tele lett Dorkával. Alig várta a fellobbanó lángocskákat. Azok majd lenyelik Dorkát. Most ott állt a fröccsgép mellett, pici volt, szúnyoglábú, és amikor megszólította, rántott egyet a vállán.

— Én, apa, én! ... Legalább az alsókat!

Szávics lassan, ráérő mozdulatokkal gyújtogatta a gyertyákat, ügyet sem vetve a kisfiú türelmetlen, követelőző hangjára.

Tanácstalanul állták körül a karácsonyfát. Igen,' morgott Szávics, s egy villanyvonatot csomagolt ki. — Ez a tiéd ... — Matokra fogta a zörgő papirost, nem tudott mit kezdeni vele. A kisfiú a földre hasalt, felhajtotta a szőnyeg végét. — Bekapcsolom . . . Andrásnak is ilyen van ... Be kell dugni a konnektorba.

— Előbb imádkozz.

— Azt modta Zsuzsi néni az iskolában ... egyik gyerek se ...

— Miatyánk, ki vagy a mennyekben . . .

Itt ugráltak fel a vízből a csukák. Kevés csuka volt, és megmagyarázhatatlan nagyúri hajlamaik voltak. A főág, amely tele volt szórva a béresek által eldobált üvegcserepekkel, s kénytelen volt megalázkodni, fürdetni, mosni az ökrök, tehenek, lovak lábát, sustorogva, forrva fogadta vissza a mellékágat. S a két ág között, a Grampa major, aranylóan, magányosan, öregen.

Nekünk, gyerekeknek, öttől tízéves korig, kedvenc nyári szórakozásunk volt a vízben hancúrozni, nagyokat fröcskölni, vagy rostos kukoricaszárból eszkábált kerekeket állítani a sodrásba, vagy pucéron beugrani, és soha véget nem érő úszóversenyeket rendezni.

Kedvenc helyünk a trágyadomb mögött volt, a nyárfák árnyékában. A víz

fényes acélszinű volt, szederbokrok merítették bele kusza bozontjukat. Az öntözőcsatorna lefolyóárka itt kiszélesült, elpocsolyósodott, tele volt hallal, s mikor valakinek eszébe jutott, hogy lecsapolja, mély és iszapos gödör lett.

Itt történt. Valószínűleg elcsúsztam. Hirtelen elpottyantam, teljesen felöltözötten, csak a karjaim verdestek a fejem fölött, mint a szélfújta sás. A többiek odaszaladtak, és kihúztak. Tele lettem vízzel, mint egy lyukas fazék, és most hánytam ki magamból. Egészen zöldborsószínű lehettem az ijedségtől, és remegtem. Ismétlem, négy- vagy ötéves voltam.

A pajtásaim hazakisértek, végig, az udvaron keresztül; lányok, asszonyok néztek meg gúnyosan, csúfolódva, még a pulykák is megbámultak. Ezt mór igazán nem lehet elviselni, nagyon szerencsétlen voltam.

A verandán a barátaim átadtak anyámnak. Mikor megláttam, odaszaladtam azzal a nagy sirhatnékkal, ami belülről szorongatott, hogy bebújjak a

A kisfiú a nekilendülő vonatot figyelte. — Fut...

— Mondd utánam: Miatyánk . .. Anyukáért imádkozunk... ki vagy a mennyekben ...

A kis vonat surranva futott, a gyerek ráhajolt. — Miatyánk, ki vagy ... — dünnyögte kelletlenül.

— Majd azután játszol. Előbb mondd végig.

— Ne húzd ki a zsinórt ... vagy a mennyekben .. . Mért húztad ki?

— Ki engedte meg, hogy a parkettra feküdj? Térdelve mondjad. Szenteltessék meg a te neved ...

A kisfiú szeme végigpásztázta a síneket. — Körbe is lehet rakni, hogy körbe fusson.

— Nem hallod? Szenteltessék meg a te neved . ..

— ... tessék meg a te neved. Megszámolom a vagonokat. Nyolc van.

— Jöjjön el a te országod — vágta közbe indulatosan Szávics.

Szávics felmarkolta a síneket. Fémes csörömpölésük belezengett a hangjába. r- Tovább! Miként mi is megbocsátunk ... Mondd utánamI Az ellenünk vétkezőknek . . .

Az utcán is követte az eszelős, kemény, fenyegető könyörgés. Még ténfergett egy darabig, sehol egy lélek. Mama szegény örül, hogy a Mátrában van. Abban reménykedik, hogy az új környezet eltakarja Dorkát, mindennap lecsíp valamit az emlékéből. „Mit szerettél rajta?" kérdezte néma szájjal, s ő hangosan felelt: „Most is szeretem." „Nem szóltam semmit." „Ne is", mondta ingerülten, pedig a fejében az volt: jól van mama, igen, mama, köszönöm, mama.

Ha elmenne a Tutaj utcába? Egyszer járt csak ott, de megismeri a házat. Macskaköves udvar, a közepén hosszú ecetfa. Az apósa főmérnökurazta, hiába kérte ki magának. A gyerekek akkora lármát csaptak, hogy ki kellett őket hajtani a szobából. Az anyósában döbbenten fedezte fel Dorka vonásait. Riasztotta ez a hasonlatosság. Ugyanazok a tágra nyíló szemek, melyek a fiatalság mozgékonysága nélkül seszinűre fakultak. Ugyanaz a tömpe orr Dorka arcát mulatságossá, hetykévé tette, ott meg csupán egy krumpliorr, vaskosságában is jellegtelen. S Dorka csapongó, szertelen fantáziája nála a hazudozás határát súrolta.

Alig várod, hogy kint legyél — mondta támadón Dorka, és teljes erőből hátba vágta. Majd a nyakába csimpaszkodott, kemény kis csókjai úgy koppontok, mint a jégeső.

Sokáig ténfergett a kapu előtt, ahonnan végig lehetett látni az udvart, a körbefutó gangot, az égbe meredő csupasz ecetfát. „Dorkát keresem." Nem jó. „Elég a cirkuszbóll" Nem jó. „Nézd, édes Ham, próbáljunk értelmesen ..." Nem jó. Mindent megbeszéltek már, izekre szedtek, szétcibáltak.

— Te úrifiú! — fakadt ki Dorka, s valami pucér láng villant a szemében. —

köténye alá. Ki kellett békülnöm az élettel. Anyám nem mosolygott rám, elfenekelt. Akkor utoljára: nem emlékszem, hogy azután valaha is megvert volna.

Elbújtam a kis kamrában, ahol az edényeket szokták elmosni, nekidőltem a kukoricaliszt-tartónak (emlékszem, egy félbevágott hordó volt), és életem legkeserűbb könnyeit hullattam.

Ez volt az első nagy fájdalom, amelyet anyám okozott nekem, és amit soha nem tudtam elfelejteni.

A másik fájdalom másfajta volt, az mozgásba lendített egy kereket, amely nem állhatott meg soha többé.

Nagyapámnak, első feleségétől, hét gyermeke született, a második volt apám. Még életerős korban volt, amikor megözvegyült. Újra nősült, és ebből a második házasságból egy fia és egy lánya született. Ki tudná megmondani, vajon jól tette-e, hogy belement ebbe a második házasságba. Mindenesetre az első házasságból származó fiúk már mind férfiak voltak vagy majdnem azok.