Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-19 / 51-52. szám
A GENERÁL-együttes műsorából HA ISMERNÉM Lassú beat A VÁRKONYI Mátyás-SZIGETl Edit G/A Ha is-merném az ég e - zer - nyicsil-la - gát Ha Ha is-memém a méz * é - - des cseppje - it Ha is - mer-ném az ó » D rák hosz - szú per- ce E___ m it Ha E/Fis E/Gis tud - hat - nám, hogy mért vá - lik majd fény-nyé az ár - nyék tud- hat- nám a tó vi- ze mért mért o - lyan kék #_ A D El" £7 I1ÄÄ A Cism/Gisl ß m Tudom, cs'ak rád gon- dől - nék. Tudom,csak rád gon-dől - nék. Fism Cism-nék. - nék. Hm Min-dent, a-mitmeg-is - mei - tem, Fism E D Ne-k-d a- dóm, hogy ha kell ff jft ! Csupán annyit ké - rek E„----^E/Fis E/Gis Ked-vesem ne hagyjál el. fia A G/A . _______A______A is-mer-ném a föld rég rej - tett tit-ka - it Ha meg-lel-ném a-J_____________ , Q/A A7 D M tűz el - tű-nő lángja - it Ha én len-nék a bölcs, hogy-ha E E/FisEjGisA P A ^ACism/Gs1^ * min-dent tud-nék. Min-dig csak rád gondol - nék. nék. RAFFAI SAROLTA Mikor felsírt Mikor először felsírt, verejtékes testem kigyúlt és időtlenné válva zarándokolt az idők kezdetéhez — Egy pillanatra láttam a csodát, hogy az erő önmagát szerteosztva egy célra tör a gőzgomolyon át — Végtelen lánccá rendeződött minden. Ez reggel, a szünettelen sírás, a szakadás a testen és az ingen, a folytatásért dolgozott az ösztön. Kádba nyúlt, gyolcsok fehér halmazába, hogy elszivárgó életet kötözzön — S amint az ijedt kis hang verdesett dallamtalan, fel-lebicsakló útján: párákba bújtak el a műszerek, csillogásuk, vigyázó gonddal ápolt águk-boguk, élük is elveszett: egyetlen forrós — csak a hang világolt. • • t m Ilyen kormos hajjal, angyal, angyalom, honná jöttél, messzi és legközelebbi kedves rokonom? Óriásként, felhők közül, félszegen hajolok rád köszöntőn, köszöntelek e földön pici idegen! Nem hall még, nem lát még, roppant anyaméh ez a világ néki — — Jobb volt az a régi! sírja fölfelé. Szeme ferdén szétáll, mintha kínai lett volna s most fogna csak a magyarokra hasonlítani. Mintha most érkezne, elvétve a célt, Kinából, Japánból, egy ősi hazából, örökségiérl. Füstös mennyországból havas hajnalon most érkezett messzi és legközelebbi kedves rokonom. hogy mennék eléd én, hogy menne anyád, hogy neved, vallásod, országod, lakásod, hamar megtaláld. Ide küldtek, mint a cim a ládikán, ide szól e homlok, szem, száj, ilyet hordott anyám, nagyapám. Száz közt, százezer közt, azon hirtelen, akármi a próba, megismertem volna: ezt küldték nekem I Itten vagy te otthon most s mindenkoron, itt bontja ki minden értékedet isten, drága csomagom. Mint csillag a vízre, lomb közé a fény, kerek arcod ebbe a népbe illik be itt lesz jó helyén. Itt lesz hazád, házad, anyád, itt leszek apádnak én ködlő lövőmmel dúlt költő, mig el nem veszek. Karollak, karol majd, más is, nem csak én! Itt vár, mint a kezdet, a vég, meg a gyermek, a végső remény, kormoshajú kislány, pici mongolom, ó titkosan messzi és legközelebbi kedves rokonom! KAFFKA MARGIT Lackó Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág, Édes, pihegő, bimbószínű lény. Vér lüktet benne! Eleven valóság! S nézem kétkedve, tanakodva én. Vánkospihéit elzilálni félek, Már szétterült az álmaim felett, Már átölelem féltve, mikor ébred, Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet! — A te szemeid a leggyönyörűbb szemek. Jött valakim, aki nem volt idáig, — Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten, (Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit) Csak nem rég is, be messzi járt a lelkem? Hát vége volna a titáni hévnek? Nagy száguldásnak a viharparipán? Közelebb jöttek-é a messzeségek? Nemi — Csakhogy itt. . . engem keres az Élet, — Az csak a párna fodra, Csacsikáml Már halkan úszik a soktornyú város, A légemelte, rezgő, csalfa kép Mindegyre messzebb. És nyomában szálldos A vágy — szétfoszló, lenge párakép. Viharzó tapsok zaja szerteszéled, Homályba hullnak kísértő szemek, Kilobban a tűz, elhallgat az ének, Itthon maradtam — mindörökre véled, Egy álom int még ... Ne sírj! Nem megyek. No lám! Elgörbült kedves gyűszűszádl Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem! Se lát, se hall egyébrül az anyád, — Tejszagú, édes kis testeden át, Csak azon át szabad az út már nékem. Halkan hívó szók még kísértenek, De a kiáltásnak ereje nincsen. Szeme lezárul. — Nem, nem mehetek! Csitt ... aluszik! És akkor jól van minden.
