Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-27 / 5. szám

Anyaggyűjtő munkáját mindig pontosan, körültekintően szereti végezni. Most félelem fogja el, hogy Hviezdoslav szülőföldjén nem tudja majd összeszedni a beszédes tényeket. Egyetlen zavaró körülmény miatt. Hogy megismerkedett Annával, aki segítőkészségével és kedvességével teszi kíváncsian nyugtalanná. Másutt is járt így, mást, érdekesebbet talált, mint amiért küldték, de annak csak ő tudott igazán örülni, munkatársai nem, ők ó megbízatást kérik tőle szómon.

Csak minél előbb virradna, jönne a reggel, hogy elindulhassanak Kubínba Annával.

Az öregasszony pontosan hatkor ébreszti.

— Na, felkelhet, ha akar.

Kóvályog a feje. Zsongnak benne a

tegnap esti szavak: az öregember kitárulkozása, érthető gyanúja, Annával való összeismerkedése, feltűnő segítőkészsége. De úgy tesz, mintha csak most ébredne. Dörzsöli a szemét, ásít, ropogtatja a csontjait, és a lábát leereszti a padlóra.

— Köszönöm — mondja az öregasszonynak, aki még mindig az ajtóban áll, figyeli a tápászkodását.

— Nincs mit. Mit készíthetek reggelire? Pirítás kenyeret vagy szalonnás tojást.

— Magára bízom — jegyzi meg szerényen.

Nagyanyjára emlékezteti a kép. Ha otthon jár, ő is így szól be hozzá, leeresztett hajjal, gyűrött fehér blúzban, ráncos, fekete szoknyában. Még a hang is hasonló, azzal az érhető különbséggel, hogy amíg nagyanyja a szeretet, az öregasszony az idegennek kijáró tiszteletet bújtatja a szavaiba. Nagyanyját juttatja eszébe a kép, és öltözködés közben arra gondol, már régen, nogyon régen járt a falujában, és vágyódik haza. Mióta felépítették az új házat, édesanyját mindig ott látja az ablakban, amint a jövő-menő autóbuszokra figyel, belehallgat a csöndbe, várja a fiát.

Felhúzza a nadrágját, cipőjét, és derékig meztelenül megy a konyhába. Az öregasszony elkészíti a lavórt, vizet önt bele, a szappant és a törülközőt a keze ügyébe helyezi. Vigyázva mosakodik, ne csináljon locspocsot a szék körül, és élvezi a sült szalonna illatát.

Az öregasszony háttal áll, szalonnát pirít, s nem szól egy árva szót sem. Lehet, még mindig ugyanazt az egy mondatot forgatja a fejében, amit az embere helyette is kimondott tegnap este: minek is engedtük el a lányunkat Bratislavába?

Nem tartja furcsának. Vannak olyan mondatok, gondolatok, amelyektől az édesanyák, édesapák sem éjszaka, sem nappal nem képesek szabadulni. Kíséri

őket mindenüvé: az erdőbe, a hegyre, a legelőre, a szövetkezeti telepre, temetésre és lakodalomba, vigságba és szomorúságba.

Megmosakodik, megtörülközik, és a vizet ki akarja löttyinteni az udvarra. Az öregasszony azonban visszatartja.

— Hagyja csak, majd énl

Felöltözik és az udvart kémleli.

Annát várja. De még nem jön. Jobban szemügyre veszi a szobát, a falon függő családi képeket, az almás kosarakat, és az órájára pillant.* Elmúlt már hét. Igazán mehetnének. Minden percre szüksége van. Anyagot kell gyűjtenie, és mindent meg kell tudnia Árváról.

De ki lehet az az újságíró, akitől Anna az első gyerekét szülte? Sorra veszi az ismerőseit, s nem lesz okosabb. Hátha csupán kitalálta a mesét. Mondania kellett itthon valamit. Lehet, maga sem tudja, kitől van a gyereke.

Ostobaság az egész. Haragszik magára, amiért ennyit törődik mások dolgával. A pártbizottság vezető titkárára is neheztelt, amiért Kozáknéra bízta. Ha mást ad melléje kísérőnek, soha nem szakad ró ebben a faluban az este, soha nem ismerkedik meg Annával és a szüleivel.

Fölösleges ezen ennyit tépelődnie, hiszen ha jobban körülnézne, bizonyára nem is egy olyan családra akadna még Árvában, akik szintén elengedték lányukat a bizonytalanba, és sok-sok tapasztalatba pólyáivá a gyereket is hazahozták magukkal.

Másért utazott ide száz kilométereket, nem ezért. Ha azzal térne vissza a főnökéhez, hogy egy család szomorúságánál egyebet nem hozott a tarsolyában, nyomban kitenné a szűrét.

— De hol van már ilyen sokáig Anna? — morfondírozik hangosan.

— Jön már, nemsokára itt lesz, együtt reggeliznek*— mondja az öregasszony, és kikészíti a tányérokat az asztalra.

— Hát a férje?

— Ő még reggel négykor elment a szövetkezeti istállóba, és csak nyolc után jön haza.

— Én meg este nem hagytam lefeküdni.

— Ugyan. Semmi az egész. Nem nagy alvó az én emberem.

Csikordul a kapu, sarkig tárul, s ő türelmetlenül lép az ajtóhoz. Felderül az arca, mikor megpillantja Annát.

— Hol voltál ilyen sokáig? — kérdi szemrehányóan az öregasszony.

— Sok baj van a gyerekekkel. Iskolába, óvodába készíteni őket. Néha azt sem tudom, hol áll a fejem. Foglaljon helyet, szerkesztő elvtárk. Megreggelizünk, és indulunk. Mehetnénk autóbusszal is, de akkor rnlt lát Árvából? Én amellett vagyok, hogy gyalogoljunk. Ilyenkor ősszel nagyon szép a környék meg az erdői

— Ahogy maga akarja.

Asztalhoz ülnek. A szalonnás tojásból előbb Anna szed, csak azután ő. Reggeliznek, Az öregasszony a tűzhely mellett áll, és nézi őket. Úgy viselkedik, mint a legtöbb falusi asszony, talán még ünnepnap sem ül le az asztalhoz. Annyira rajtuk felejti a tekintetét, hogy jó étvágyat kívánni Is elfelejt.

— Hogy aludt? — kérdezi falatozás közben Anna.

— Kitűnően.

— Nem fázott?

— Nincs még hideg. Meg aztán szeretem a friss levegőt.

— Na és milyen programot akar mára?

— Magára bíztak.

— Jó, okkor én máris javaslatot teszek. Ma megtekintjük a Hviezdoslav Múzeumot meg a Járási Népkönyvtárat. Délután pedig beköltözik a szállodába. Helyes? — Hosszan néz a szemébe.

— Nagyon helyes — mondja, és nyel egyet, a nő szemének tüze melegíteni kezdi a szívét. — Nem is tudom, hogyan köszönjem a kedvességét?

— Szóra sem érdemes. Az emberek tartoznak ennyivel egymásnak. Indulhatunk?

A férfi feláll az asztaltól, és a fogasról leemeli a kabátját. Gyűrött, kopott a felöltője, a ruha hamar tönkremegy az utazásban, de a fizetése sem olyan, hogy évente cserélgethetné.

— Táskája nem volt? — tartóztatja fel az ajtóban Anna.

— Volt, de hová Is tettem? — tűnődik egy kis ideig, aztán eszébe jut, hogy odaállította az ágy lábához. Bemegy érte, s visszafelé szépen megköszöni a szállást, a kiadós vacsorát és a reggelit az öregasszonynak.

Kilépnek az udvarra. Anna az utcán köszön az üzletbe sietőknek, a kapuban bámészkodóknak, s ezeknek is, azoknak is mond valamit, ő meg jobbra-balra tekinget, mintha tájékozódni akarna, pedig csak a falura kíváncsi, amely magas hegy lábához húzódott. A hegyet mindjárt el is nevezte Prófétának. A lábánál térdepelő házak a hívők.

Hamar kiérnek a faluból, és mintha hullámvasúton haladnának, egyszer hegyre kapaszkodnak fel, másszor völgybe ereszkednek le, s akármerre fordulnak, mindig beleütközik valamibe a tekintetük, hol a hegyekbe, hol a meredek legelőkbe, hol pedig a rozsdabarna színű erdőbe. A legelőn pirostarka tehenek rázzák a kolompot, itt is, ott is halinanadrágos pásztorok mutatkoznak. Anna sokszor megáll, magyaráz.

— Nézze ezeket a vízmosásokat, Nagy tél idején szarvasok járnak le ide. Sok a vad errefelé. Még a medvék is lemerészkednek a falunk közelébe.

Anna jó társalgónak bizonyul. És mintha nem is tegnaptól, hanem jóval régebbtől, az Iskola padjaiból- vagy a púchovi duzzasztógátról ismernék egymást, a vízmosásos helyeken belekapaszkodik a karjába.

— Ugye, mindent tud már rólam? Elmondták a szüleim, hogy megjártam? — lassít az amúgy is kényelmes tempón.

— Nem tudok mindent. Túlzás volna azt állítani. Egyet és mást meséltek.

— Akkor már érti, miért vállalkoztam a kalauzolásra?

— Most már talán értem.

— Nem azért, mert bratislavai. Hanem mert magyaf újságíró. Mikor a vezető titkár elvtárs'telefonált, nagyot dobbant a szívem. Ö volna az, ő járna itt? Kíváncsi volna a gyerekére? Kérdem' a nevét: Kis István. Nem ő az. Elszomorodtam.

— Megmondaná végre, hogy ki az? Elárulná a nevét? Hátha ismerem — segíti a kaptatókon Annát felfelé.

— A szüleimek sem mondtam meg. Senkinek. A férjemnek sem. Mióta dolgozik a lapnál? — áll meg a tetőn.

— Ötvenháromtól.

— Akkor ismerheti.

— Magas?

— Nem.

— Barna?

— Igen.

— Velem egykorú?

— Idősebb magánál, de kérem, ne találgasson.

Újra nekivágnak a tisztásnak, s hallgatásba burkolóznak. Mert nincs kedve találgatni. Az asszony oldalán lépeget, de azért a képzelet szárnyán a szerkesztőségbe röpül. Különböző vidékekről verbuválódtak újságírásra felkészületlen emberek. Az egyik gyárban dolgozott, a másik a földeken, a harmadik pártbizottságon, a negyedik helyi nemzeti bizottságon, az ötödik bányában. A közösségi életről csak cikkeztek, ők maguk nem élhették: olvasással, tanulással, tanfolyamokkal és országjárással töltötték az időt. Jóformán az induló lapokkal született a háború utáni magyar újság írógárda, kínosan-keservesen és sok-sok derűvel.

Nincs kedve találgatni, mégis találgat. Sorra veszi a kollégáit. Horgasnál időzik legtovább. Rftkás, vöröses hajú, pufók arcú, pocakot eresztő, öregedő agglegény. Estéről estére a város valamelyik füstös borozójában látni egyedül vagy hölgyek társaságában. Kancsó bor mellett szívja talán soha ki nem alvó szivarját. Éjfélig gyönyörködik a bor színében meg a borozó nagyon is vegyes összetételű vendégeiben. Elegáns kávéházakban soha nem lehet látni. Balkezes, és csodálatos ügyességgel rajzol. Nagy gyakorlattal rendezi el az oldalakat. A kollégák felnéznek rá, mert nagy újságírói tapasztalattal rendelkezik. A leleményességét sokan Irigyiik. Egyszer a mettőr úgy tördelt be egy oldalt, hogy hiányzott harminc sor. A szolgálatos szerkesztő kétségbeesetten telefonált a főnöknek, a helyettesének, de nem találta őket otthon. Akkor futott be Horgas. A szolgálatos szerkesztő tanácstalanul és kíntól verejtékező homlokkal mondta neki

„Harminc sor hiányzik az egyik oldalról. Se a főnököt, se a helyettesét nem találom. Mitévők legyünk?"

„írj gyorsan valamit" — felelte Horgas.

„Mit? — A szolgálatos szerkesztő a homlokát ráncolta. — Nem jut eszembe semmi."

„Milyen újságíró vagy, ha semmi nem jut eszedbe — húzódott sunyin mosolyra a szája. — Na várj, majd én mindjárt megírom azt a harminc sort."

Félrevonult a korrektorok szobájába, és tíz perc múlva csemegének számitó hírrel jött vissza. „Szicília északi partjain erős földlökéseket észleltek. A földrengés rengeteg lakóházat elpusztított, nagyon sok életet kioltott..Attól a naptól a kollégák még jobban felnéztek rál

Gedeon neve is eszébe jut, s elmosolyodik. Alacsony, vékony, kopaszodó ember. Kézfogáskor akárki megérezheti tenyerén a kérget. Valahonnan az eke szarvától édesgették a laphoz. Nem a tollával, az étvágyával hívja fel magára a figyelmet. Rettenetesen sokat eszik. Egyszerre hat-hét vacsorát elfogyaszt. Legtöbbször a kollégák pénzéből lakik jól. Fűti őket a kíváncsiság, mennyit bír enni, és fizetnek. Hét bécsi szeletnél azonban nem mennek tovább. így aztán soha nem derül ki, mennyit képes Gedeon egy ültő helyében elfogyasztani. A tolla lassú és engedetlen. Hiába hegyezi, nem fog. Esténként elüldögél a kávéházi asztaloknál, tiszta papírlapok fölött. Nem készül el a riport. Lehet, a családjára gondol, vagy arra, miért is adta fejét olyan mesterségre, amit nem neki találtak ki. Egy alkalommal a főszerkesztő szülőföldjére küldte ki nyolc napra. Menjen és számoljon be a változásról, az emberek gondtalanabb életéről. Úti előleget vett fel, és nyolc napig járta a dimbes-dombos vidéket. Emberekkel beszélgetett, jegyezgetett, s a nagy útról visszatérve hét sorban foglalta össze észrevételeit, benyomásait, egész mondanivalóját. A főnök a szerkesztőségi ülésen derűt keltett a megjegyzésével :

„Nyolc napra küldtünk a szülőföldedre, Gedeon elvtárs. Azt a nyolcadik sort már igazán hozzáírhattad volna ..."

(folytatjuk)